Reményik Sándor: Szószéken

          /Prohászka püspök emlékezetére/

A halál aznap azt súgta neki:
A szószéken ma nem állsz egyedül,
A szószéken ma én állok veled,
És amikor legjobban tündököl,
Elmetszem szavad aranyfonalát.

Ő visszanézett napsugár-szemével
A néma szónok éjsötét szemébe:
Jól van, halál, ma ketten prédikálunk –
De harmadiknak Isten is beszél.

Csokonai Vitéz Mihály – Lillámnak

    Morsa 18 Mart. 1798.

         Óhajtott Szép Kincsecském!

    Ímé, midőn te Éretted kiindulok az én Balatoni utamra, sírni láttatik az Ég, és szomorú felhőknek fátyolával borította el kedveltető homlokát. Ah, Kincsem! ha én idejártomban elvesztelek téged, így fog sírni az én szemem, ily bús gyászba borul az én lelkem; komorabb lesz ennél a mái időnél az én életem, ha az én kedvesemnek tavaszló napja, a kívánatos Lilla, azon nem fog ragyogni.

    De hát annyi szerelmes esdeklésim, annyi éretted való fáradságim, sőt az én örök hűséget esküdött indulatom s a te kedves ígéreted – lehetnének-e valaha híjába-valókká? Kihagyhatna-e engemet az a Lilla, aki én tőlem szeméremmel kérdezte, hogy én miért tudom őtet szeretni? az a Lilla, aki azt fogadta nékem, hogy csak bízzak, ő mindvégig…? Meglehetne-é, hogy én elszakadjak tőled, akiért élek, akiért fáradok, akivel sírni vagy örülni holtig kívánok? Csak te lehetsz az az Angyal, ki nékem e világi életet Paradicsommá teheted: csak te lehetsz az a Kegyetlen, aki engemet a bánat és keserűség mélyére visszabuktathatsz. Rajtad áll a választás. Nékem egyebet választanom soha sem lehet, hanem hogy téged szeresselek. Első megpillantásodra elvesztettem lelkemnek szabadságát; elloptad, leragadtad az én szívemet azon az egy estvén, amelyen először megláttalak.

szozattovabbacikkhez

Balaton László: A lükü, a lésza, a tolitu, avagy a göcsejikumok tárháza

göcsejA címben felsorolt különös hangzású kifejezések nem idegen ajkakon születtek, ezek bizony lassan feledésbe merülő, magyar szavak, de Göcsejben, mélyen a szegek falvaiban, egy-két idős embernek még ismerősen csengenek. Nem kétséges, hogy az ismertetett tárgyak az ország más vidékein is használatban voltak - esetleg más elnevezéssel - , de engedtessék meg nekem, hogy ezeket - legalábbis eme írás erejéig - göcsejikummá minősítsem. Szeretnék önöknek bemutatni néhány ilyen archaikus, jellegzetesen göcseji eszközt, a teljesség igénye nélkül.

   Lükü: Kölestörő mozsár, de megtörték benne a hajdinát, a mákot és a kukoricatusát is. Göcseji lányok és asszonyok XIX. századi fitnesszgépe, láberősítője. Gönczi Ferenc így ismerteti: „ A lükü fölött a falban fogantyú van. Ez arra való, hogy a törő, a kinek a lükübotra, illetőleg a mozsártörzsökre kell állania, abban megfogódzék. A törést rendesen egy egyén végzi, úgy, hogy a nyújtó hátsó végére áll s a falban levő fogantyút tartva, egyik lábát a nyújtó szegjére, illetőleg tengelyére helyezi, a másikkal pedig a lükübotot magasra emelve, ránehezedéssel hirtelen lecsapja. Lecsapáskor a lükübot üttegje a törzsök üregébe vágódik, melyben a törendő hajdina vagy más egyéb van s úgy töri, „moszittya” folytonosan, míg csak a termény kellően ki nincs törve, megtisztítva. Hogy a munka szaporábban s hatásosabban menjen, a mozsárszár és ütteg keresztezéséhez kötelet kötnek s ezzel egy ott álló egyén a lükü üttegjét erősebben segíti levágni. Vannak mozsáralakú lükük, is, melyeket különböző fajta fából, leggyakrabban körte-, cseresznye- és fiatalabb tölgyfából készítenek. ’’

szozattovabbacikkhez

Dr. Baranyay Ferenc: A komáromi magyar színészet története [III. rész]

Rondella    A magyar színészet történetében föl van jegyezve, hogy Komárom mint téma szerepel néhány régi színdarabban. Így 1794-ben Budán és Pesten a magyar színészek előadták Mérey Sándornak »Tongor, vagy Komáromnak állapotja a 8. században« című 3 felvonásos szomorújátékát. 1795-ben Ernyitől »A Pestre vándorolt szabó legény, vagy a komáromi nénikék« címűt 3 felvonásban.

    Érdemes följegyezni, egyszer a németek kedvezni akartak a magyaroknak és ezek bíztatására egy Nosöl József nevű bécsi német színész, bár nem tudott magyarul, szajkó módjára betanult két magyar darabot és 1802-ben Győrött, Tatán, Pápán, Budán és Komáromban is fellépett. Lehetetlen volt ezt az előadást végignézni és beszédét megérteni. A közönség már az előadás elején megszökött.

    Az első hivatásos magyar színészek 1811-ben jelentek meg először Komáromban. Akkor a színészetet nem a város, hanem a vármegye pártfogolta és segítette. A főispán akkor gróf Nádasdy Lipót, alispán Ghyczy Ferenc, másodalispán Pázmándy Pál, főjegyző Ordódy János, főügyész Thaly Zsigmond volt. Egytől egyig pártfogói a magyar kultúrának és a színészetnek. Benke József és Kemény János voltak a komáromi »Magyar Játszó Társaság« igazgatói, akik társulatukkal 1811. május 8-án kezdték el előadásaikat Komáromban Kotzebuc magyarra fordított darabjával: »Popelli, vagyis a tsodálatos egybetalálkozás« cíművel. Mint a Hazai és Külföldi Tudósításokban, Kulcsár István lapjában olvassuk, az előadás fényes sikert ért el.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Grosschmid Géza titka

gg02Az alábbi gyászjelentés 1934. október 12-én, Miskolcon látott napvilágot:

    „Özvegy dr. Grosschmid Gézáné, sz. Ratkovszky Margit a maga, gyermekei és az egész rokonság nevében fájdalomtól megtört szívvel jelenti, hogy a legjobb férj és apa, nemes dr. GROSSCHMID GÉZA kir. közjegyző, a Kassai Ügyvédi Kamara volt elnöke, a Csehszlovákiai Országos Magyar Keresztényszocialista Párt volt szenátora, e hó 12-én délután 1/2 3 órakor Miskolcon, hosszú és kínos szenvedés után visszaadta nemes lelkét Teremtőjének.”

    Az elhunytat a gyászhírben is szereplő özvegye mellett négy gyermeke gyászolta: dr. Grosschmid Gábor, Grosschmid Géza, Grosschmid Kató férjezett dr. Jetts Gyuláné, valamint … Igen, itt következnie kellene egy negyedik névnek is, méghozzá a legidősebb gyermek nevének, aki ráadásul nem csak meggyászolta szeretett apja elvesztését, hanem valóságos csodát téve – persze csak emberi csodát –, apja halálát, s mindazt, ami benne és apjában lejátszódott a haláltusa napjaiban, óráiban, perceiben, – megörökítette az örökké valóság számára.

    Közreadom, persze hogy közreadom a negyedik gyermek nevét is, hisz az olvasó joggal, már-már mérgesen kérdezheti, mire fel ez a titokzatosság, egyáltalán ki a fene ez a dr. Grosschmid Géza, hogy ekkora feneket kerít halálának e cikk szerzője? Még ha Kossuth Lajosról vagy Jókai Mórról lenne szó, még csak megértené, de egy Grosschmid nevű egyén esetében mi a fészkes fenét kell titokzatoskodni.

szozattovabbacikkhez

Valentyik Ferenc: Takács Ádám [1733-1797] református tiszteletes példaadó életútja

Takács Ádám egykori református lelkészt, egyházi írót, műfordítót, Karacsné Takács Éva édesapját, Karacs Teréz nagyapját teljes joggal lehet a magyarság elfeledett jelesei közé sorolni. Művei életében rendszerint több kiadást megértek, némelyiket még a halála utáni évtizedben is újranyomták, de azt követően már egyetlenegyet sem. A kétszáz évesnél idősebb eredeti kiadások ma a múzeumok féltett ereklyéi közé tartoznak, míg a hagyatékokból itt-ott előkerülő, megbúvó példányoknak biztos piaca van, hiszen az antikvár árveréseken magas áron kerülnek a könyvritkaságok gyűjtőihez.

    Takács Ádám a Komárom-Esztergom megyei Neszmély községben született 1733-ban nemes, földbirtokos család sarjaként. Kitűnően tanult, amit látva, szülei papként tervezték jövőjét. Debrecenbe küldték a már akkor is nagy hagyományokkal bíró Református Kollégiumba, hogy ott alaposan felkészülhessen a lelkészi pályára és valódi támasza lehessen majd leendő híveinek, hiszen abban az időben a protestantizmus nagyon sok zaklatásnak volt még kitéve. A cívisvárosban 1750. április 23-án togátus diákként (tógás főiskolai növendékként) a felső osztályba lépett; 1762 tavaszán főiskolai senior (végzős diák) volt. Tanulmányait kitűnő eredménnyel végezte, tudós emberré, egyúttal felebarátait szerető lelkipásztorrá képezte magát. Németországi egyetemeken is hosszabb időt töltött, melynek köszönhetően oly szinten sajátította el a nyelvet, hogy német nemzetiségű híveinek is szolgálhatott anyanyelvükön.

szozattovabbacikkhez

Volly István: Felvidéki nagy karikázó

A karikázás a tavaszkezdet szép-szép játéka.
   A falusi leányok nem igen maradnak el tánc nélkül! Éppen ezért még a böjtidőben is, amikor a kocsmában egyáltalán nem lehet táncolni s lakodalom sincsen – legalább karikáznak s így táncolják ki magukat. A karikázásra azt mondják, hogy ez nem tánc, csak játék. Ma ezt tartják felőle. Még a templomkertben is karikáznak a lányok, már pedig, ha táncnak tartanák, akkor ott nem karikáznának.
   A karikázás színhelye máskor az iskolaudvar, a községháza környéke, a szérűskertek alján valami sík mező vagy a vásártér. A dimbes-dombos tájakon kiválasztanak a lányok egy napos hegyoldalt, ahonnét messzire ellátni, s ott fenn, a falu felett karikáznak egész vasárnap délután.
   A vasárnapok és az ünnepnapok délutánjai a karikázóké! Rendesen a délutáni templomozás után nyomban megkezdik s karikáznak, játszanak a leányok, míg csak beesteledik, amíg az ünneplő színes ruhákról, a röpködő hajszalagokról le nem fogy a napsugár.
   A karikázás tehát vasár- és ünnepnapi játék: vagyis mindig színpompás ünneplő viseletben zajlik. Bő szoknyák, ingvállak, hajszalagok, szóval a népviseleti öltözetek teszik igazán széppé!
   A sokvirágos, bőszoknyás sárközi, s höndörgős matyó vagy a kurtaszoknyás palóc leánycsapatot karikázó seregben látni valami csodálatosan szép, színpompás kép! Olyan, mint a forgó virágoskert! S ráadásul énekel is! Mert a karikázás mindig énekszóra megy. A karikázók saját énekszavára. Ennek a menete lehet előbb lassú, aztán mindig gyorsabb.

szozattovabbacikkhez

Radnóti Miklós: Szerelmes vers Boldogasszony napján

Fázol? várj, betakarlak az éggel,
hajadra épül a hímzett csillagok
csokra és holdat lehellek a
szemed fölé.

Már nem húz madarak búbos szerelme,
csak házak tárják lámpás ölüket
a szélnek és hangtalan fákon
ring a szerelem.

Valamikor az asszonyom leszel
és átkozott költők rettentő téli
danákkal valahol a hegyeknek
alján hiába énekelnek.

Szép bánat feszül a homlokom
alatt és fekete tájak tükröznek
sötéten összecsörrenő fogaimon,
ne félj.

Csak a februári egyszerűség
érett most bennem szerelemmé
és teljes vagyok már, mint nyáron
egy zengő égszakadás!

Jókai Anna: Ima – virágvasárnap alkonyán

Istenem.
Az az alkony.
A földbe döngölt örökzöldek.
A már üres úton horpadt pléhdobozok zörögnek.
Hasadt nejlonzacskók a bokrokon fennakadva.
Köpésbe ragadt csikkek a taposott fűben.
Istenem.
Ez a piszkos alkony
a hamis csillogású nappal után –
Mert semmi sem volt a híg fényben valódi:
sem a csődület, sem az ujjongás,
sem az integető pálmaágak
sem a fejhangon intonált hozsanna.
Egy álságos jelenet mozgatott bábjai voltunk.
Nem itt dőlt el a sorsunk.
Istenem.
Alkony van.

JokaiA

szozattovabbacikkhez

Dsida Jenő: Húsvétvárás

Húsvét, húsvét! a kábult emberek
harsogva mennek templomi zászlókkal
tüzes-piros nagyszombat alkonyán.
Templomokból kibúg az orgona,
a világ ujjong, kongnak a harangok
és körmenetre siet az anyám.

Szobám sötétedik, nehéz a szívem
s azt gondolom: be jó is lenne már,
ha nem gunnyadnék többé pörlekedve,
szívemnek sánta lába meggyógyulna
s tüzes-piros nagyszombat alkonyán
mehetnék egyszer én is körmenetre.

Sok éve egyszer mentem az uccákon.
Szememből lassan könny hullott az útra,
könnycsepp és bánat, hervadás, halál -
Sok esztendős könnyek száraz nyomában
az életrekelt nagyszombati Krisztus
kicsi szobámba vajjon eltalál?

Benyit az ajtón, fénylő lesz az arca,
lelkem fala sugárzón hirdeti,
hogy megbékültünk, nincsen haragunk...
Künt körmenet lesz, kongnak a harangok,
de mi Krisztussal, a drága Krisztussal
nagyszombat este ketten maradunk.

                                         1927.

Sasváry Lola: Nagypéntek

Hallgasson el ma minden hárfa
És egy ajak se énekeljen.
Törjetek össze minden hangszert,
Az Úr haldoklik a kereszten…

A rabló ma ne raboljon
És a megtorlás is vesztegeljen,
Minden irgalommá símuljon;
Az Úr megbocsájt a kereszten…

Ma egy ember se csókolózzon
És ne ölelkezzen ma egy sem.
Ma egy anya se mosolygjon,
Az Úr búcsúzik a kereszten…

Aki táncolt, legyen ma béna,
Aki kacagott, legyen csendben,
Ne járjon körbe a kehely ma,
Az Úr szomjazik a kereszten…

Ma a mennybolt is beboruljon
És egy csillag se ragyogjon.
Minden fájdalom elcsituljon,
Az Úr gyötrődik a kereszten…

Ne csicseregjen a madárka
És ne játsszon még a gyerek sem.
Mély gyászt öltsön a világ;
Az Úr elvérzett a kereszten!

Dinyés László: Nagyszombat

Krisztus
föld nélkül,
a föld Krisztus nélkül forog,
harmadnapig,
halálon túl,
feltámadáson innen.
Kőveremben a sír lezárva
nekifeszülni ember meg se próbál.
Hiába, még ha Lázár
a sír szájához is jő,
a csoda fordítva
nem ismételhető.
Éjjel Jeruzsálem fényei,
szombat reggel feljön a Nap,
 de Jézus emberteste
pénteken marad.
Bűneink is magunkra maradtak,
megbocsátás érkezhet-e még?
Krisztust körbefogja
sziklakő,
vak jelen
vak jövő.
Belül csend,
aloé illat
kúszva kering,
amíg a világ
a holnapért
aggódik odakinn.

Vályi Nagy Géza: Jézus szeme

Mikor a latrok meggyalázták,
És szitkot szórt rá száz torok, –
Szelíd szemének megtört fénye
Oly megbocsátón csillogott:
Tűrés, alázat tükröződött benne…

Mikor üröm telíté színig meg
A legérzőbb, legjobb szívet,
A hunyó fárosz azt könyörgé:
Uram! bocsásd meg nékiek,
S jóság, kegyesség áradt mélyiből…

Mikor égő kínban vonaglott:
A lázgolyó véres, meleg
Nedvet fakasztott s könnyet ontott:
Egész világért könnyezett –
Irgalom, részvét kútforrása lett…

Mikor szent lelkét kilehelte:
Égi fény lobbant egy nagyot:
S fénysugára – egész világra,
Évezredekre elhatott:
Az „Út”, „Igazság”, „Élet” én vagyok!...

Nagy László: Pirosodik Húsvét

Tél veszíti ingét,
pirosodik Húsvét,
hamarosan hazamegyek,
boldog leszek ismét.

Kötél meg nem köthet,
szél vissza nem lökhet,
aki velem összeveszik:
porba höntöröghet.

Nagycsütörtök: átok,
szeget kalapáltok,
Isten ellen készülődtök
ácsok és kovácsok.

Nagypéntek: habos vér,
működik a hóhér,
Jézus meghal bűnösökért,
jószagú ringyókért.

 barka 2014 layout temp03 04

szozattovabbacikkhez

Szegedi Kis István: A magyarok siralmas éneke a tatár rablásról

    Szánja az Úristen híveinek romlását,
Az ő fiaianak, leányainak romlását,
Nem most eltűri, de el nem szenvedi
Nagy szidalom – vallását.

    Ezeket szemünkkel látván elkeseredtünk,
Ily éktelenségen magunkban elrémültünk,
Isten beszédében mi is, választottak,
Csaknem kétségbeestünk.

    Gyakran az Istennek noha szavát hallgatjuk,
Megmaradásunkat ingyen sem reménlhetjük,
Mert mind veszten veszni szegényországunkat
Szemeinkkel jól látjuk.

    Egyik veszedelem a másikat ott éri,
Hogy mind nagyot, kicsint ily kíméletlen üti,
Semmiképpen lelkünk szabadulásunkat
Még hinnie sem meri.

szozattovabbacikkhez

Buda Ferenc: Március

Hideg van,
csönd van.
Március tizenöt van.
Jácintok, tulipánok
lobognak, akár a
gyertyalángok.
Bizakodván levelet bont
a bodza.
Ma
ne gondolj semmi gonoszra,
szennyre, halálra, vérre.
Tárj ablakot,
húzd a függönyöd félre,
hisz
március tizenöt van.
Ötven és hatvan
között ballagva bár,
vagy te is szabad madár.
Bátran repülj hát –
befelé nincsen határ.

szozattovabbacikkhez

Dalmady Győző: Hazaszeretet

Nem a lármás jelszavakban
Áll a hazaszeretet!
Hallgatni a szív szavára,
Kötelesség parancsára, –
Ez a jelszó vezetett.

Megértém-e elég tisztán
A szív csöndes szózatát?
Megtevém-e a mit kellett?
Óh, hazám, te ítéljed meg,
Ne a zajgó sokaság.

A hatalmat föl se vettem,
Tartsa meg díszjeleit!
Nép kegyével se törődtem,
Tapsa zeng a levegőben,
S nyomtalanul eltűnik.

De mikor a próba itt volt,
Megtaláltad fiadat,
A hívek közt ott harcoltam,
Résztvevék sok bánatodban
S bíztattalak: megvirrad!

szozattovabbacikkhez

Reviczky Gyula: Márczius tizenötödikén

Hivatlanúl is megjösz minden évben,
Szép márczius, bilincs-oldó tavasz!
De azt a régi márcziust nem érzem;
A naptár mond csak annak; nem vagy az;
A hit kidőlt, a szivnek semmi lángja;
Fásultan él a kor s eszméletlenül,
Multon mereng a költő és dalába
Villám s haragvó mélabú vegyül.

Megalkuvás iránya most a kornak;
Ábrándnál egy kis állás többet ér,
Egy zsíros konczért százan marakodnak,
Hogy egynek jusson mentül több kenyér.
Az igazságot, elvet megtagadják,
S ki értük harczra kelne, nincs olyan,
Csak szóvirág ma a magyar szabadság
S az érte hősen ontott vérfolyam.

Nem, ez nem az a márcziusi szellő!
Nem a szabadság éltető lehe,
Egy alvó népet új életre keltő,
Hogy százados rablánczát tépje le!
A nagy, a negyvennyolczas márcziusnak
Nincs más emléke: néhány béna kar,
S távol, hol czitrom és narancs virulnak,
Honán kivül a legnagyobb magyar!

szozattovabbacikkhez

Réffy Endre honvédszázados, piarista szerzetes, plébános

Csényén, Vasmegyében született1828. évi április hó11-én. Gimnáziumi osztályait Kőszegen végezte s 1845-ben belépett a Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Szegény Szabályozott Papjainak Rendjébe, a Piarista szerzetesrendbe, Trencsényben. Elvégezvén újonc éveit, 1847-ben Nagykanizsára küldetett tanárnak. Az 1848-iki harcriadó elragadta a honszeretettől izzó lelkű ifjú piaristát, mire a múzsák csarnokát harctérrel, a tollat karddal cserélte föl s azt dicsőén hordozta a világosi gyásznapig, hol milliók reménye lön sírba temetve. Az Újházy László kormánybiztos által szervezett szabad vadászcsapatnál, elsőben, mint főhadnagy, utóbb, mint százados-parancsnok szolgált. Részt vett többek közt a branyiszkói, kápolnai, nagysallói, váci, isaszegi ütközetekben. A branjnszkói hegy csodás és hősies bevételénél első volt; nagy s izmos ember lévén, erős karjait kitárva, kiáltá: „Erre, erre, utánam, fiaim!“ A világosi fegyverletétel után, hosszabb ideig reménytelenül bujdosott, közben 2 évig Kufstein várában raboskodott,  majd a légkör tisztultával Szombathelyen és Győrött folytatta tanulmányait. A Sopronhoz közeli Egyházasfalun 1873-tól haláláig, [gondozott sírja máig megtalálható a helyi temetőben]  32 éven át volt a falu buzgó plébánosa. Nevéhez fűződik a mai templom és a régi iskola építése.

Dalmady Győző: Kard és szurony

Sokféle vas volt már hazám
Lábaidon,
Szörnyű sorsod sohse vasalt
Meg ily nagyon.
Minden fiad katona,
Szuronyoktól villog a
Völgy és halom.

Alig tudsz már lélegzeni,
Nehéz a lég,
Itt is, ott is ágyútorok
Ásít feléd.
Megmozdulnod se lehet,
Fegyver éle fenyeget,
Bár hova lépj.

Török, tatár neked sokat
Nem árthatott,
Kiöntötted feje felett
A haragod.
Most próbálj csak valamit!
Kard és puska mondja: csitt!
Hallgatni jobb.

szozattovabbacikkhez

Lendvai István: Éjféli katona

– Honnan jöttél bús katona,
éjtszakának katonája,
kvártélytalan, boldogtalan,
élettelen, álomtalan,
hideg város, halott város
éjjeljáró katonája?

– Onnan jöttem, onnan jövök,
meszes árok fenekéről,
ezer halott vére alól,
istentelen évek alól,
örökárok fenekéről.

Mióta jössz, jó katona,
éjtszakának katonája,
hideg város, halott város
éjjeljáró katonája?

– Tegnapóta, örökóta,
véres úton, sáros úton,
Csillagok ott elaludtak,
ébren várni ők se tudtak,
minden álmok meghazudtak
véres úton, sáros úton.

szozattovabbacikkhez

Tuba Károly: Hír a harctérről

Barna kislány levelet ír,
Panaszosan írja,
A robogó posta-vonat
Talán el sem bírja;
Reménységről, boldogságról
Sír a lelke benne…
A kraszniki csatatérről
Ha valaki valamit üzenne.

A kraszniki csatatérről
Meg is jött a posta:
Magyar fiúk, magyar hősök
Dicsőségét hozta,
Dicsőségét, hírét, fényét,
Hejh, be hozott mást is –
Barna kislány hű szívébe
A hervadást, a lassú halált is.

vitéz Somogyváry Gyula: Roham után

A drótsövénynek tépett roncsain
zizegve, halkan, nótát kezd a szél…

Az ágyúk, mint a láncravert kutyák
elnémultak. A zaj elhallgatott.
S véres holtait kint a sziklán hagyva,
a bersaglieri-század megfutott…

A drótsövénynek tépett roncsain
zizegve, panaszkodik a szél…

Úgy fojt a füst… gőzölgő emberpára…
s a szürke sziklán barna vérnyomok.
Csak nézünk szótlan, fáradtan, meredten
és nyújtóznak a puskák, szuronyok.

Razglednica porusenega sempetra

szozattovabbacikkhez

Zilahy Lajos: Egy elesett katona felett

- Ki vagy te néma, ismeretlen bajtárs?
Ki vagy te névtelen, rongyos vitéz?
Beszélj, siess, – mert alkonyat lesz
És földbe kapar egy-két szanitéc.

Ki vagy testvérem? – Mondd mi voltál?
Bányász, favágó? – Asztalos vagy ács?
Beszélj, siess, – mert alkonyat lesz
S a század bús kapája sírba ás.

Miféle fáradt szívet takar el
Rongyos mundérod és a véres inged?
Látod én csöndben melléd térdelek
És holttestedre drága szókat hintek.

Én simogatom halott fejedet
És hűlt kezed kezembe húzom szépen, –
Veled vagyok most névtelen testvérem,
Kicsordult véred félig az én vérem!

Ó egyszer hogyha innét visszatérek,
Ha majd a szívem messzi, messzi zeng,
Én könyvbe írom, szívekbe ordítom,
Amit lecsukott néma szád izent.

Popilány, 1915. június 22-én.

Kovács András Ferenc: Erdélyi töredék

Miként erdélyi templomok falán
Freskók cafatja, csonkabonka festmény,
Kit már az Úr is régen elfelejtett,
S nem látogatja többé fürge fénnyel –
Olyak leszünk mi: láthatatlanok,
Lappangva mészben, szétmaró időkben
Isten se tudja: megvagyunk-e még,
S hogyan, miért, hány vak réteg mögött
Várhatja ráncok hős feltámadását,
Mosolynak könnyű táncát kérges arcunk,
Ha megvagyon még s meg nem rontatott –
Olyak leszünk, mint megkopott legendák,
Mártírok, szentek, üdvözült pogányok
És poklok, mennyek, végítéletek
És elkezdődött nagy kálváriák
És krisztusos képeknek roncsai –
Olyak leszünk, csak megtört részletek:
Nem kisdedek, királyok, Máriák,

szozattovabbacikkhez

Dutka Ákos: Trianon…Trianon

Újságbetűk táncolnak újra
bolond véres újságbetűk…
Hiába futsz közönybe bújva
az óriás Rém fejedre üt,
s vacogni kezded szédülten vakon:
Trianon…Trianon.

Húsz év előtt is így doboltak
szíveden a bolond betűk.
Lemberg felett már ott vijjogtak
sorsod felé a dögkeselyűk
s te csak rohantál szédülten vakon.
Mi lett a vége?...Trianon.

De hiszed, hogy élhet föld felett
ember, kinek e szó siket
könnyű, közömbös név lehet
mit büntetlen hordhat és vihet
e hét betűben holt vakon:
Trianon…Trianon?

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Harangversek, Kit Isten szívvel ver meg, Március tizenötödikére

Sajó Sándor:

Harangversek

/A budapesti kőbányai plébánia-templom három új harangján./

                                  I.

Szent László lelkét zendíti e méla harangszó:
Két eszményen csüggj: Istenen és a Hazán.

                                  II.

Zengő hangjaimon száll mennybe a földi imádság,
Zengő hangjaimon szívbe az égi vigasz;
Búk s örömök közt én kísérem a földi halandót
S útja bevégeztén a temetőbe is én…

szozattovabbacikkhez

András Sándor: Gyászmise a Hattyú utcai kocsmában

Mert úgy érezték a magányban elapadt akkor a városi
esteli zaj csak egy távoli villamoscsengő harangozott furcsán.
Az éjszaka szelíden súlyosan gördült végig az utcán
mint gumikerekű ezüstös gyászkocsi.

    Jönnek az elhunyt rokonai
    muszájból szemethúnyt rokonai
    tegnap még nevető rokonai
    holnap már nevető rokonai
    sohasem feledő rokonai
    és utálkoznak a történelemtől.

Hadd gyónjunk a rumok urának
a cifra borok kegyes asszonyának
gyónjunk a titoktartó pálinkának –
fullaszt az utálat.

szozattovabbacikkhez

Harsányi Lajos: Dőlj Buda, romba!

                A vörös uralom idejéből

Nézem sötétlő tornyaidat, Buda!
A tűnt idők díszei feketednek egyre.
Ó mondd, hová lett tetteidről a fénylő
Ősi dicsőség?

Hol egykor idvezült fejedelmi László
Kardját remegte százezer pogány kun,
Most millió magyart rémít halálra
Egy-két Pogány, Kun.

Hol egykor Corvin Mátyás lelke világolt
S dús termein reneszánsz csodák virultak,
Most egy Korvin-Klein fürdik a vérben
S ül diadaltort.

Hol egykor úr volt ősi, szabad mezőin,
Most vérdiktátor ült a magyar nyakára.
Zsarolja kincseit s ez a rég vitéz nép
Most tehetetlen.

Keresztje, ős koronája porba döntve.
A Mogendovid lett a jelünk s vöröslő
Zászló lobog Budán… Ó ég, szakadj ránk!
S dőlj Buda, romba!

Matók Leó: A fáklya sorsa

A terhes álmú éjszakába
Vajon meddig ég még hiába?

Vad fa-óriások lombja fojtja,
Hamuvá égni? ez a sorsa?

Parázs szívébe lángok marnak,
Bús fény-heroldja a magyarnak…

Nagy erdőtűznek várja sorját,
Amelytől felragyog az ország…

Szennyes, hullámzó ár: hiába,
Lesz még erdőtűz, árva fáklya!
Addig csak lángolj, büszke fáklya…

Szombathely, 1948. január 20.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 10 11 TriaNON harangja EST attila1017 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf