Én Uram Jézus, áldd meg ezt a fát,
A szegényemberek karácsonyát.
Mi hűk s szerények vagyunk, szeretetben:
Zsókám, mi ketten.
Egy gally, mi zöld, egy gyertyaszál, mi lángol,
Mi felismerünk benne, égi vándor.
Mi Emauszból jöttünk mind a ketten
Ez ünnepesten.
Budapest, 1921.
Ha önmagaddal még oly nagyra volnál,
Ész, ember'elme, ugyan megbotoltál.
S ha belesántulsz, az is a tiéd.
Így jár az, aki a tempóba' vét.
A kéz munkája lassú volt tenéked.
Vagyont növelni eszeltél ki gépet,
S most itt a baj : nagy étű lett a gép.
És fölfalja a munkás kenyerét.
Talán sötét börtön mélyén
lobban ki majd életem;
vagy egy hóhérnak kezében
némul majd el a szívem.
Papírzsák lesz a koporsóm,
elföldelnek névtelen,
s árulónak kiáltanak,
hogy anyám is szégyeljen…
De ha szabad lesz az ország,
s uralja a szeretet,
akad majd egy sírkő talán,
hogy bevéssék nevemet.
Kodolányi lefele tekint, arra, ami pusztul. Tamási Áron a magasságba néz, arra, ami fölemel. Mindent csillagfénybe füröszt. Pedig az ő talaja ugyanolyan süllyedő világ, akár az Ormánság. Egész költészetét a szülőföld kis köréből táplálja ő is. Ha nem lát benne földi vigaszt, lát égit, valami nem e világból valót. Nem konok, elfeketült lelkű baranyai pogányok a hősei, hanem a pokol tölcsérében is dacosan mosolygó székelyek. A székely: a legművészibb magyar fajta, elpusztíthatatlan teremtőerő, akár a görög.
A nőkért rajongó Krúdy az első, elragadó szerelmes levelet írta a címzettnek, a többit második feleségéhez, Váradyné lányához intézte.
1915. szeptember 1.
Rezsánom,
akinek a neved is királynő, az én szívemnek a királynője: vajon érzed-e hogy mérhetetlenül szeret valaki?
A gyönyörű, szinte az ifjúságomból való szeptemberi reggel, midőn elutaztam a tájról, hol végre boldog és megelégedett voltam: a különösen zakatoló vonat, mely mintha minden kerékfordulásával a tegnap és a tegnapelőtt gyönyörűséges szavait, soha vissza nem térő
Azt szoktuk mondani, hogy a hazaszeretetben mi magyarok első helyen állunk. Sajnos, ez bizony nem egészen igaz. Igen sok példa bizonyítja, hogy általában nem szeretjük eléggé – nemzeti kincseinket. Lelkesedni csak a frázisokkal telt szónoklatokon tudunk. Nem tapasztaljuk-e, hogy Németországot és Ausztriát kivéve sehol a világon nem beszélnek rossz szokásból annyit németül, mint nálunk. Nemzeti díszítő stylünket, zenénket, viseletünket, sőt nyelvünket illetőleg is, legkiválóbb szakembereink, tudósaink, ellenségeink nagy örömére, kézzel-lábbal igyekeznek bebizonyítani, hogy ettől meg amattól a nemzettől lopkodtuk össze. Hisz már Arany János is a fájdalom keserűségével sóhajt fel, hogy a magyar tudósok szerint az őseink nem tudtak beszélni, hanem ugattak, ruhájok sem volt, hanem meztelenül jártak.
Hogyan is kezdődött? A kávészemek serkentő hatásának felfedezéséhez több legenda is fűződik. Az egyik változat szerint a kávé élénkítő hatását egy Káldi nevű etióp pásztor fedezte fel Kr. e. 300-ban, aki észrevette, hogy ha a kecskéi a piros bogyókat legelészik, sokkal élénkebbek lesznek. Ezt elmondta a közelben élő szerzeteseknek, akik rájöttek arra, hogy ha a magokat megpörkölik, ízletes italt készíthetnek. A másik történet szerint egy Phazes nevű arab orvos i. sz. 900-ban a kávét orvosságként használta. A magyar szájhagyományban a »fekete leves« kifejezés a XVII. századból származik. Az 1680-as években a váradi pasa el akarta fogatni Thököly Imre fejedelmet, ezért egy
A születés a házassággal és a halállal együtt a legfontosabb esemény a nép életében, természetes tehát, hogy ezekhez fűződik a szokások és a babonák legnagyobb része. Az áldott állapotban lévő anyának nagyon kell vigyáznia magára, mert a vele történő bármi dolog azonnal visszaüt a gyerekre. Ha félidőig (a terhesség fele idejéig) bárhol megütik az anyát, a jel rajta lesz a gyermeken. Az anyajegy így keletezik, nem jó tehát a terhes asszonynak megcsudálni valamit. A kötél alatt bujkáló terhes asszony gyerekének nyakán meg annyiszor lesz körülhurkolva a köldökzsinór, ahányszor átbújt a kötél alatt.
Az Ipoly felé iramló Kürtös patak Mikszáthtól oly sokszor megidézett völgyében, a Korponai hegység peremén messzire látható dombon állott már a tatárjárás előtt is Kékkő vár elődje. Jelentős erősséggé királyi engedéllyel az 1250-es években Mikó fia Péter, a Balassa család őse építette ki. A Balassák Magyarország igen sokat szereplő, nagy hatalmú, tehetséges, de sokszor izgága famíliái közé tartoztak. Kékkő pedig ama ritka várbirtokok egyike volt, amely – bár százötven évig török elleni végvárnak számított, de néhány évig a török is ült benne – hétszáz éven át, egészen a XX. század első harmadáig egyetlen főúri család, a bárói, később grófi rangra emelt Balassák kezén volt. A költő Balassi Bálintnak is „kékkői” volt egyik előneve. Az 1570-es években Balassa János, Hont és Zólyom
Várregék és mesés várromok XVI. Kékkő
1 Dávid-zsoltár. Tanító ének
Ó, boldog, aki bűnbocsánatot nyert,
akinek bűnét eltörölték.
2 Ó, boldog az az ember,
akinek az Úr nem rója fel vétkét,
s akiben álnokságot nem lel.
3 Amíg némán hallgattam,
csontjaim belül sorvadoztak,
napomat jajgatás töltötte be.
4 Mert éjjel-nappal rám nehezedett
kezednek súlya, s tönkretett,
akár a nyár forró heve.
5 De megvallottam bűnömet neked,
és nem titkoltam vétkemet előtted.
Major Zoltán: Trianon és re - víziója (3. rész)
Ebben a művében jól látta, hogy a 19. szakasz alkalmazásához főzött remények alaptalanok. Fő oka ennek az volt, hogy a Népszövetség a győztes hatalmak szervezeteként, a létrejött állapot – a status quo megőrzésére alakult meg. A status quo elbomlása a Népszövetséget is magával rántotta.
Teljességgel szétfeszítetné előadásunk kereteit, ezért itt csak utalunk a tágabb értelemben vett revízió egy speciális esetére, az ún. háborús felelősség vagy bűnösség kérdésének tisztázására.
Petőfi emlékének
Szabadságom!
- szabadságod?
szabadsága . . .
Szabadságunk:
szabadságotok,
szabadságuk.
Egyszer a reggeli órákban Kemnitzer Károly benyitott Degré barátjához e szavakkal:
- Nagy szívességre kérlek. Herceg Vorinyetzky, ki a Bácskában oly feltűnést és lelkesedést keltett azzal a móddal, amellyel a vértesektől kilépett, itt van és vendégem. Igen óhajtana Petőfivel, Jókaival és Vasváryval megismerkedni. Szűk körű kis estély adok ma lakásomon, hívd meg azokat az urakat. Csak ti négyen és mi ketten leszünk.
- Ez nem fog sikerülni, – vélte Degré.
- Miért?
- Nem ismered Petőfit.
- Igen sajnálnám, ha igazad volna. Kövess el mindent!
Degré megindult fölkeresni Jókait, mert barátai közül neki volt Petőfire legtöbb befolyása. Jókai nem volt otthon, a Svábhegyen járt. Degrét két ok gátolta, hogy utána menjen
Oh szent költészet, mint le vagy alázva,
Miként tiporják méltóságodat
Az ostobák, s ép akkor, amidőn
Törekszenek, hogy fölemeljenek.
Azt hirdetik föl nem kent papjaid,
Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy,
Nagyúri, díszes, tündöklő terem,
Hová csupán csak fénymázas cipőkben
Lehet bejárni illedelmesen.
Hallgassatok, ti ál, hamis proféták,
Hallgassatok, egy szótok sem igaz.
A költészet nem társalgó-terem,
Hová fecsegni jár a cifra nép,
A társaság szemenszedett paréja;
Több a költészet! olyan épület,
Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
Szóval: szentegyház, ahová belépni
Bocskorban sőt mezítláb is szabad.
Szatmár, 1847. augusztus
Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban
Mi mégis a te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És Benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most és mindörökké.
Hazatért - de oly kevesen várták,
hazajött - de sokan nem fogadták,
nem fogadták,akik megtagadták,
kiknek nem szent a világszabadság.
Saskörmét sokszor beléjük vájta,
szavaitól félt a haramia,
űznék ma is lángoló szellemét,
kiirtanák forradalmi hitét.
Eltűnt a hajtincs,számunkra nagy kincs
eltüntette az Akadémia,
hiába őrizte oly gonddal Júlia,
Zoltán fia könyvének féltő oldala.
Odúkat és kriptákat pattant
S bús árkokig leér a szava:
Ilyen a Húsvét szent tavasza
S ilyen marad.
Miért tudjon Ő az embervérrül,
Mikor künn, a Tavaszban
Minden csoda csodát csinál
S minden drága fizetség megtérül?
Óh, Tavasz, óh, Húsvét,
Emberek ősi biztatója,
Csak azt szórd szét köztünk:
Állandó a tavaszi óra
S ilyen marad.
Ember mondja:
Hogyan támadjak föl, Jézus, hogyha nem éltem soha?
Föltámadni csak az tud, ki élt és meghalt valaha.
Én csak sírok, és nem égek, mint a hitvány tűzifa.
Lélek mondja:
Sírj hát! és ne hajts a szóra hogy sírni se szabad már.
Sírj, de sírj úgy, hogy sírásod messzebb sírjon magadnál!
Ez is élet! Óh bár minden ember helyett sírhatnál!
Időlágyító, böjti szélnek
Édes vesszői verik földemet,
Törik már rólunk a farsangi jég.
Lesz még virágos tavaszi vezeklés.
Mennék már, mennék az ibolyamezőre,
Ibolyamezőre, gyötrelmeket szedni,
Jószagú, tiszta gyötrelmeket szedni,
Mert ott terem az én kedve virágom.
Csak olvadjon le vidám takarónk már
S szemközt fújjunk az éggel, meztelen,
Csak érjünk sötét, feltépett talajt,
Televény, termő, meleg sötétséget.
Rá fogom tenni kezem csendesen
És megcsókolom szülőföldemet.
Virágok napja, szép virágvasárnap,
Jövel, jövel már, bontsd ki röpke szárnyad!
Hintsd be virággal az avar mezőket,
A kertek fáit, félve rügyezőket,
Óh, szánd meg őket!
A tél hosszú volt, oly zord s oly kegyetlen,
A rét, az erdő még most is kietlen.
Virágok napja, jer, lehelj a földre,
Bús szürke foltjait varázsold zöldre,
Szép puha zöldre!
Jövel, jövel, s te véled fecske, gólya,
Üres fészkeknek hadd legyen lakója!
I.
Húsvét harangoz karcsú tornyainkon,
vérünk csapolta kemény hosszú böjt,
véreztünk mind a Krisztus öt sebével,
vérzik az Élet: ember és a föld.
Keresztre verve régi bűneinkért
poharunk epével, ecettel tele,
latrok között inaink szakadtan
hisszük: Virrad már Húsvét reggele.
Reggel. Mikor a sziklák megrepednek,
s sírod felett majd tündökölve állsz
megváltó Isten: szeretet, szabadság
Tavasz van, vasárnap,
húsvét, ünnep, reggel,
megborotválkozik
ilyenkor az ember.
Jó hogy feltalálták
ezt az új borotvát, –
nem szerettem soha
azt a régi fajtát.
Nem szerettem soha
azért nem s vettem.
Olyan szörnyü szerszám,
kényes és kegyetlen.
Elég volt belőle
1-ső Rigmus
A Krisztus sírjára egy nagy kő tétetett
De ezen a napon róla elvétetett
Mert az Halál tőle úgy meg győzetetett,
Hogy mind lelki – testi el töröltettetett.
Vagyon ugyan ma is meg halandóságunk
De az jobb életre való utazásunk
Mert ha elromlik e romlandó sárházunk
Feltámadunk, lészen örök boldogságunk
A Krisztus ez napon lett feltámadása
Erős zálog nékünk, s annak bizonysága
Hogy a holt tagoknak lész meg újulása
Mert a fő eleven vagyon urasága
Ezen vigasztaló szók meg fogásokra
Ha kinyílt szívetek és meg tartásokra
A hitet meg szerzik boldogulástokra
Tulajdoníttatik igazságotokra. (Ámen.)
Feküdtél-e már késeken,
háltál-e jégen meztelen,
hagyott-e már úgy el a vér,
öntött-e már úgy el a vér,
hogy ne hallj, ne láss?
Borult-e rád már óceán,
nyelved volt-e már celofán,
robbant-e szét már szemgolyód,
mint a mélyvízből kifogott
halaké?
Voltál-e lábon égetett,
tépték-e ki a gyökered,
faragták-e a csontodat,
millió tonna súly alatt
nyögtél-e már?
Vertek-e földbe, mint karót,
rügyezett-e már két karod,
hullattál-e már lombokat,
voltál-e üresen maradt
fészek a fán?
1967
I. A ledöntött templom
A gyermekkorom öreg erdejét
Kegyetlen kéz fektette le,
Nagyszombat estéjére épp.
A megmaradt gyér fák között,
Mintha nem történt volna semmi sem:
Madár dalolt.
Az ég a puszta földre ráhajolt.
Isten ledöntött templomában
Elmerülve, sokáig álltam.
Nekem műtermem volt.
Itten dolgoztam én.
Fodor Dezsőnek
Hozsanna húsvét! Künn tavasz száll,
sziklasírodból föltámadtál
és csodát műveltél megint.
Puszta földünk virággal ébred,
sok zsenge ág zsoltárt zeng néked,
Jézus, naparcod rámtekint.
Hozsanna húsvét! Hitünk sója,
bénák betegek gyógyítója,
fénypallosodtól a halál
sötét szárnyával éjbe rebben,
szétáradsz bennem győzhetetlen,
romlandó testem talpra áll!
Büszke vaspaták fennkölten tapossák
a bősz sárkányt, a gyalázatosat.
Ezer év óta, ezer bronzba öntve,
győz mindig a tiszta lovag.
Tudna csak szobrot vagy verset faragni
szegény sárkányok fajzata:
büszke bronzkörmük alatt nyomorultan
mindig egy szent vonaglana.
Ügyefogyott király volt az
A második Endre,
Papucs alatt szuszogott az
Isten-teremtette;
Felesége tartotta az
Ország gyeplőszárát,
Őgyelgett is ám a szekér
Majd tüled, majd hozzád.
Gyönge kéz az asszony keze,
Nem való kormányra,
Hát ha még a gyöngeségnek
Gonoszság a párja!
Endre király, gonosz asszony
A te feleséged,
Szíve gonosz, neve Gertrúd
Kiállott Rákóczi
A munkácsi sáncra,
Reá támaszkodék
Pántos pallosára.
Reá támaszkodék
Pántos pallosára, –
Reá rivalkodék
Az rézdobosára:
„Dobosom, dobosom,
Udvari dobosom!
Most néked megmondom:
Ne azt verd, hogy: Mars, mars!...
De azt verd, hogy: Rajta!
Ördög nyúzza az anyádat –
Ne úgy verjed a dobodat!
Ma friss szénaillat leng a szélben felém
s régi kaszasuhintások kimért ritmusa.
A fű ma is úgy nő, mint annak idején,
a történelem fűnyírói fordulnak másként
kiszáradt, harcos izmusok fölé.
Elmaradnak letarolt, hős világok,
itt folyton, valami rég elcsattant,
nagy pofonok varas sebein járok,
ahol a trencséni csata fájó emlék,
ahol százpengős paripán ülni
