Kuczka Péter: Míg…

Míg meg nem tagadtad eskü alatt
véreddel eggyé vált igazadat,

míg ki nem mondtad bíráid előtt,
hogy kétszer kettő, igen, öt,

míg nem látod, hogy a fekete fehér,
és hogy erkölcsi halott, ki becsületben él,

míg árulók nem tettek árulóvá,
míg rémálom nem vált kézzelfoghatóvá,

míg nem tartott markában ridegen
egy állam, amely néptől idegen,

míg pirulni tud bármiért is orcád,
nem tudod addig, mi ez a század,

s micsoda Magyarország.

1957. június 3.

Szőnyi Gyula: Ha valakit rúgnak

Ha valakit rúgnak, mindenki azt rúgja.
Vétkes, vétkes, vétkes, mindenki azt fújja.
De ha jónak mondják, ekképpen kiáltanak.
Ez az ember hős volt és melléje állnak.

Utassy József: Fény a bilincsen

Isten?
azt mondod:
Isten?!

Mondd csak!

Ő az én
egyetlen
Nincsem.

De nézz
e paradicsomi pogány párra,
ha félsz!

Oly igen árva.

Se istene már,
se csillagi társa.
Csak látomása van
látomása.

Isten:
első és utolsó metaforánk!

Hidd
vagy ne hidd el.
Holt hadak útkeresztjén az időt,
ha látni vélem,
őt látom,
őt:

ki fény a bilincsen.

Kerényi Frigyes: Fanni és Kármán

Vad parancsok ellenére híve lett;
    Fészke ing a tiltott szerelemnek,
Mint galambé omladék felett.

A vihar jött és a fészek porba hull; -
    Messzeverték párját a galambnak,
Búgni eltűnt boldogságirul.

Kínban ért egy öreg ember uj tavaszt;
    Minden ágon vissza tud virulni,
A mit őszkor a szél leszakaszt.

De nem így a temetőnek fái közt;
    Vissza nem kél álmiból leánya,
Nem hajt lombot sírján a kereszt.

Kiss Benedek: Sinka zsákja

Füst és pernye lobogóit
szaggatják az éjszakában,
toporzékolnak a kutyák
füstös égbe szimatolva,
fényes orral megböködik
a füst gyapjas bárányait:
felborult egy fattyúcsillag,
s a menny lázverte mezőin
a gyémánthodály kigyulladt.

Szívemet hát megkondítom,
hogy konduljon, meglendítem:
Tűz van! Tűz van! kiáltozok,
ébredjetek, ocsúdjatok!

Szívemet én kondítottam,
belécsendült az éjszaka,
kuvikkolt egy gyárkéményen,
de ráhagyta, elcsendesült.

szozattovabbacikkhez

Szász Károly: Sírvers

Goethe, Homár, Shakespeare, Moliére, Dante s Nibelungok
    Hű magyarázóját – itt borít a feledés.
Heine, komor humorod, – Moore, lágy csengésű danáid, –
    S Lord Byron s Hugo, szertelen álmaitok
Hjában idéztem föl; ti se tudtok róla, világ sem,
    Hírnevetekből rám egy sugaracska se süt.
Ám de ha kit szereték, akinek szolgáltam erőmmel,
    S jót tettem valaha: puszta síromra ha mind
Egy rózsát ültet, ha csak egy szem fűmagot elszór,
    Vagy ledug egy csemetét: kert lesz egész temetőm.
Vagy ha – hisz emberek úgy szoktak – majd hál fejében
    Egy kövecset dob rá: lesz poromon pyramis!

mindszent

Munkácsy Mihály levele – menyasszonyának, Papier Cecíliának

A világhírű festőművész köszönti menyasszonyát Barbizonban. Ez a festői hely lett később is az otthonuk.

Barbizon, 1873. október 10.

        Édes, kedves jó angyalom!

    Éppen most kaptam meg leveledet, és hogy bebizonyítsam, mennyire tévedsz, ha azt hiszed, hogy itt kevesebbet gondolok rád, azonnal válaszolok, habár már írtam neked. Hogy gondolok-e rád? Mit is tehetnék egyebet? Hiszen éppen ezért jöttem ide, hogy sokat gondolhassak rád, és agyonverjem az időt, amíg nem lehetsz mellettem. De ez az idő nemsokára eljő, mert már október 10-e van. Minden leveledet megkaptam és a pénzt is köszönöm, szükségem is volt rá, mert Schenk urat még nem láttam. Holnap, vagy holnapután megyek hozzá. Valóban zavarban lettem volna segítséged nélkül, mert egy ösmerősöm sincsen itt, aki kisegíthetett volna, Paál kivételével, de ő sincs normális helyzetben, ami pénztárcáját illeti. – –  Itt mindig jól és vígan érzem magamat. Olyan diákéletet élünk itt, amilyent csak el lehet képzelni, egész napon át dolgozunk hárman, Paál, Beckman meg én. E pillanatban is együtt vagyunk, Paál ír, Beckman olvas és én?… Nos én rád gondolok és számlálom a napokat, amelyek tőled elválasztanak, dolgozom az Erdő-n és tanulmányokat készítek a Zálogház-hoz. Párizsi megérkezésedtől függ, hogy meddig maradok itt. Tizennégy nappal előtted szeretnék hazamenni. Szegény gyermekecském, milyen szívesen elűzném csókjaimmal Colpachon magányodat. Most Isten veled szívecském. Zárom levelemet, mert nincsen pápaszemem és szemem kissé fáj, de különben jól érzem magamat, amit neked is nagyon komolyan kívánok. Jó éjszakát, aludjék ön is jól és álmodj a te ezer csókos
                                                                                              Miskáddal

    Címem nem Montbrizon, hanem Barbizon. Paál szépen üdvözletet és köszöni az üdvözlést.

Balaton László: A göcseji hiedelemvilág jellegzetes alakjai

A göcseji nép babonavilágának különös alakjai nagyrészt megegyeznek az ország más tájegységeinek misztikus lényeivel, de - különösen a csordásfarkas és a fődiördög tekintetében - helyi jellegzetességeket is megfigyelhetünk. A hiedelemalakok közül Gönczi Ferenc 13-at részletesen is bemutat nagy Göcsej-monográfiájában, míg ötnek csak a nevét közli egyéb adatok hiányában. Ez az öt a fékta, a dana, a dobrácz, a miggyon, a luttyán. Ezek csak káromkodások formájában maradtak fent. Pl. „ Dana… miggyon… luttyán vügyön el! ” A többi alakról már bőséges információ áll rendelkezésre.

Boszorkány

a banya    Férfi és nő is lehet. Emberfeletti képességekkel rendelkeznek. Ha állatalakban jelennek meg, akkor leginkább ló, szamár, fekete kutya, fekete macska, fekete tyúk, pulyka és béka testében. A néphit szerint a régi erdősök és kocsisok mind boszorkányok voltak. A boszorkányok az emberek és az állatok megrontására törekszenek.

szozattovabbacikkhez

Beke Ödön: Régi irodalmi adatok a magyar néphithez

    Turóczi-Trostler József Kegyességre serkentő, szíveket vidámító, elmét mulattató históriák és mesés fabulák című 1939-ben megjelent könyvében régi, XVIII. századi könyvekből közöl hét mesét s nagyon értékes tanulmányt írt hozzá a mese felfedezéséről és a magyar meséről. Ebben a tanulmányban olyan régi könyveket is idéz, amelyekben szó van a magyar népmeséről. Ezekben vannak adatok a magyar néphitre is. Így Gombási István református prédikátor Harmintz-négy Prédikátziók című 1784-ben megjelent művéből a következő érdekes részletet idézi: „A község úgy tartotta (s tartja talán ma is), hogy ilyenkor a Bűvös-bájosok tetszésére a Sárkányok eszik a napot (innen szokta, a mi kevés réz és vas eszköze van, összve verni, hogy annak csengése-pengése által elrettentse a Sárkányokat” I. 195). Jankó följegyzése szerint Kalotaszegen a napot fogyatkozáskor egy hegy takarja vagy egy sárkány nyeli el (Torda, 232, Róheim: Magyar néphit és népszokások 130). Ipolyi egyik meséjében is hasonló motívum van (Magyar Mythologia, 2. kiad. I. 308. II. 11).

szozattovabbacikkhez

Erdélyi János: A magyar népdalok [IX. rész]

    Legközelebbi tárgy, mely teljesen az embervilágban esik, volna most a haza; s e felől is szép nyilatkozatai vannak a magyar népköltészetnek. Már említők mellesleg, mikor történeti szempontból tevénk nyomozásokat, hogy vigadalmaiba szívesen vegyíti hazáját a magyar. A hazaszeretet elismert egyik tulajdonunk. De a hazát gyakran látjuk pusztán családi értelemben, mint a németnél, hol a Vaterland nem több, mint az atya háza, tehát a születési hely; innen a német világpolgáriság kelete: ubi bene, ibi patria. Nyelvünkben is a ház és haza szó rokonsága oda mutat. Letben szintén egy a két szó kelete, mert haza megyek, haza viszem annyi mint oda, hol lakom, a házba megyek s viszek valamit. De nekünk mégis a lakóhelyet inkább fejezi ki a hon, mely egy eredetűnek látszik a német Heim-mal s inkább pedig az angol home (at home, otthon) szóval. Így használja ezt Dávid zsoltára fordítása: honjában költ a fecske. Nép nyelvén nem is tesz egyebet haza, mint a szülötte földet, a falut; mi egy részt igen termeszétes, mert a népnek, „sem országa, sem hazája” tulajdonképp, hanem csak faluja, szülőhelye volt mindeddig a magyar földön, s azt a dalt, melynek kezdete: édes falum határa, így is éneklik: édes hazám határa. Mind e mellett a szónak magasabb, polgárhoz illő értelme adatik több helyen, mint a bordalok- vallásos és nemzeti énekekben olvasható.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Sóvár

Eperjestől délnyugatra épült Sóvár, egy oly nevezetes hegyen, melynek sóforrásai vannak. A krónika szerint az itt ásott sóból hozták a tótok Árpádnak a meghódolás jelét.

    Minden várhoz elég történeti rege tapad, magyar zamatú regék, és nem afféle «fehér asszonyok», a kik közönségesen minden európai várban kísértenek, nyíllal lelőtt trubadúr szelleme, az ablakból kiugrott várkisasszony nyugodni nem tudó lelke, börtönben igazságtalanul agyonnyomorgatott hősök árnyéka. Ezeket hagyom én a holdkóros poétáknak.

    Egyes apró históriák érdekelnek engem, a Thurzó György lakalami meghívója Lietva várába, melyet lóhátas dobosok hirdettek szertesztét:

    «Hivatalos rá mindenki s egy álló évig tart.» (Az öreg elődök is értették ám az úri tempót.)

    Kis-Várda várában az utolsó Krucsay lefejeztette a feleségét, mert az anyának érezte magát s a Krucsay családra egy jóslat nehezült, hogy az utolsó Krucsay el fogja az országot árulni. Krucsay Márton uram tehát azt gondolta: «Én az országot ugyan el nem árulom, hadd legyek hát én az utolsó Krucsay.» Nem is lett a jóslatból semmi.

    Palota várában (hol Ujlaki volt az úr) egyszer az igazságos Mátyás is megfordult, akinek kedvenc eledele, a csuka is ott volt a fogások közt; a várúr nagynehezen fogatott nehány csukát Csóron.

szozattovabbacikkhez

Volly István: [Kis balladajáték] „Barna kislány megy a kútra”

A leányok körbeállnak és kezdik a dalt. (Szűk színen a kört félkör helyettesíti.)
„Barna kislány” és „Gavallér” belép a körbe és megjátssza a dalt. A leány vizet merít, a „gavallér” inni kér, öleli a lány vállát – sorban, ahogy a dal mondja:

    Barna kislány megy a kútra, korsó van a karján.
    Utána egy gavallér, aranyos paripán.
    Állj meg, állj meg, te kislány, adj egy ital vizet,
    Megitatom a lovamat s téged megölellek.

Gavallér (int, a vízivás mozdulatát mutatja, s ölel).
Barna kislány (visszalöki az ölelő kart, haragosan dalol):

    Engem bizony ne ölelj, nem vagyok én dáma,
    Én vagyok az anyámnak legkedvesebb lánya.

Gavallér (tiszteleg, s büszkén):

    Ha te vagy az anyádnak legkedvesebb lánya,
    Én meg vagyok a hazának első katonája.

szozattovabbacikkhez

Mindszenti Gedeon: Tisztaságnak királynéja

Tisztaságnak királynéja!
Adj nekem tiszta szívet,
S szállj belé mint menny-hajlékba,
Mely minden mocskot kivet,
Mert hol bűn és mocsok nincsen,
Ott Mária! ott az Isten!

Mezők ékes liliomja!
Liliommá tedd lelkem,
Hogy édes illatot szórva
Viruljon a ligetben,
Hol a kertész mindig ébren,
A szűz isten szemérem.

Paradicsom elzárt kertje!
Zárd be lelkem ajtaját,
Hogy egy bűnös érzelem se,
Gondolat se járja át,
Legyen éden ős szentséggel,
Hol az ártatlanság székel.

Felhős égnek tiszta holdja!
Csillog a felhők felett,
Vezess a mennybéli honba,
Óvd meg tiszta lelkemet,
Hogy a bűnfelhőtől menten
Ragyogjak egykor a mennyben.

Hangay Sándor: Dal a magyar lápokon

Szentlélekjárás földje ez az ország.
Bolondos hittel új csodákra vár.
És mégis szárnyaszegten hull ölébe
Minden, magasban éneklő madár.

Babonás álma nem múl ezer éve.
Mágneshatalma le a sárba von.
Azért suttog a dal oly elhalóan
A mozdulatlan magyar lápokon.

Sírkert e tájék. Álmok temetője!
Itt alszanak a száműzött mesék.
Kelet tündére várja, várja itten,
Ki egyre késik, szép szerelmesét.

Németh Hugolin Szent Ferenc-rendi szerzetes, nemzetőr

Szűz Máriáról címzett Szent Ferenc-rendi áldozár született Szombathelyen. Vas megyében 1800. november 6-án.
    A Szabadságharc idejében Simontornyán lakott, mint az ottani nép kedves szónoka.
    Ő volt az, ki a nemzetőröket Veszprémig ezer viszontagság és baj között vezette.     Több összeütközésben részt vett, s helyét bajnokul megállotta, lévén ő a népnek bátor vezére és lelkes szónoka. Szavaira a nép lelkesült és tűzbe-vízbe menni kész volt.
    Valami lelketlen áruló elárulta és bevádolta őt a katonai hatóságnak, minek következtében a lovas katonaság a simontornyi zárdát körülfogta, fölkereste és megtalálta Némethet saját cellájában; magukkal vitték fegyveres katonai őrizet alatt Szekszárdra, hol az ottani börtönökben több hétig fogva tartatott; innét elhurcoltatott Budapestre az újépületbe, ahol azon időben több ezer honfi fogva tartatott, köztük báró Bémer nagyváradi püspök is, ki szinte a szomorú emlékű újépület (Neugebäude) egyik cellájában vasra verve ült.

szozattovabbacikkhez

Emőd Tamás: Ha visszajönnek

Ha majd egyszer mindnyájan visszajönnek,
Nagyboldogan megdobban a szívünk,
Felszáradnak az arcokon a könnyek
És az ölünkbe virágot viszünk,
Virágot szórunk az utca porába,
Virággá válik, ha lehull, a könny,
Virágon lépked a regruta lába,
Ha majd egyszer mindenki visszajön.

Ha majd egyszer mindnyájan visszajönnek,
Húzatlan szólal meg a sok harang,
S a templombéli csengettyűk köszönnek:
Glória sempiterna! ging-galang!
Fehér gyolcsinget vesz a pap magára,
S a Szűzanya térdet hajt odafönn
És csókot lop az anyák homlokára:
Ha majd egyszer mindenki visszajön.

Ha majd egyszer mindnyájan visszajönnek,
Boldogabb, szebb és jobb lesz a világ,
Embert az ember többé sosem öl meg,
Nem lesznek rongyos koldus-kalibák,
Nem lesz a földön több bánat meg átok,
Búcsúbetűk, amikre hull a könny:
Bizony minden másképp lesz, meglássátok,
Ha majd egyszer mindenki visszajön…

Pályán Etelka: Csodára várunk

- S eljön majd egy reggel…
Győzelmi himnusszal ragyogón, pompázva,
Szívek bíborával, könnyek gyöngyláncával
Ékesre cifrázva.
Amikor letépünk remegő kezekkel minden bimbós ágat,
Amikor a Tavasz telehinti csókkal a mandolafákat,
Sóhajok selymével, vágyak bársonyával borítjuk az utat
S ünneplő szívünkkel fátyolba takarjuk a sötétlő múltat,
Mikor fölkél a Nap, ragyogón, pompázva,
Virág nyílik újra, mosolyog az Élet,
Elfogja a szívünk boldog mámor láza.
S jönnek diadallal! Jönnek győzelemmel!
… Lesz egy olyan reggel!...

S eljön majd egy éjjel
Ez ünnepek éje, mikor elhallgat a harsonák zenéje,
S titkolt könnyet isznak a gyűrt, vetett párnák,
Mikor apát kérnek az apátlan árvák,
Mikor száz asszonynak nem jött meg a párja,
S keserves csalódás kínjaiban égve,
Szállanak a szívek jajjai az égbe…

szozattovabbacikkhez

Szép Ernő: Messze, messze, messze

Elmennek a könnyek innen
Messze, messze, messze,
Gyöngyszínű tó lesz belőlök.

Sóhajok elmennek innen
Messze, messze, messze,
Lesz belőlök barna hattyú.

Jajjajok elmennek innen
Messze, messze, messze,
Lesz belőlök egy fúvó szél.

Elmennek meghasadt szívek
Messze, messze, messze,
Lesz belőlök egy piros domb.

Szép szál férfiak elmennek
Messze, messze, messze,
Szép nagy fák lesznek belőlök.

Kerekedik gyöngyszínű tó
Messze, messze, messze,
Úszik rajta barna hattyú.

Tó közepén piros sziget,
Messze, messze, messze,
Körűl a fák fúvó szélben.     

                     1916 

Teleki Sándor: Levelek

Hogyha küzd a harcmezőkön
Valamelyik kedvesed:
Megáld Isten, soraiddal
Ha őt fel-felkeresed.

háború1Nem is hiszed, hogy ott messze
A vitéznek mit jelent,
Látni annak az írását,
Aki neki drága, szent.

Fájó szívét nem enyhíti
Olyannyira semmi más,
Mint egy-egy jó hír hazulról,
Mint néhány pár rend írás.

Míg azokat olvasgatja,
Baját-gondját feledi
S aranyszínű napsugárban
Tűn az otthon fel neki.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor /Végvári/: Én még szabad vagyok

Megüzentem a porkolábnak éjjel,
Mikor nyögtek az álmatlan rabok
S halk éji nesszel csikordult a zár:
Vigyázz, lator, én még szabad vagyok!

Én még szabad vagyok,
És a lelkemben vihar tombol, vágtat,
Olyan vihar, hogyha majd elbocsátom,
Gyökerestől csavarja ki a fákat!

Én még szabad vagyok
És a rabokra nézek közbe-közbe
S a tarsolyomban villámokat őrzök
És orkánokat tartok lekötözve.

Én még szabad vagyok
És forr a lelkem, mint az Aetna mélye,
S egyszer még láva-szemfödélt borítok
Erre az úgyis veszendő vidékre.

Imádkozom, hogy maradhassak itt
És egy-két napig ne kelljen még mennem,
S lássam végig a nagy tragédiát
És utolsónak hagyjanak itt engem.

A lelkemben még csukva egy kapu,
Egy kráter tüzes torka csukva még,
Majd ha elment az utolsó magyar:
Én megnyitom a pokol zsilipét!

                        1919. november 13.

Sárközi György: Magyar árnyak

Daróc homokból, selyem délibábból szőtt köpenyében
Kisírt szemekkel néz-néz az ezeréves asszony:
Ezüst kígyóként sziszegve futott meg négy hűtlen folyója,
Havas bárányként messze szökkent három kerge halma.
Csak az árnyak, az árnyas, temető magyar sors halhatatlan
Árnyai nem hagyják el örök bánatu anyjuk,
Csak az árnyak jajongják jajába ezer év hiába-folyását,
S keringnek, mint szédült porfelhők, s ragyognak, mint távoli délibábok.
Bús asszony, látod-e Vitézt, ki a vak reménnyel csatázik,
Berzsenyit, ki a világ fölforrt tengerébe réved?

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Harminc év, Kelet, nyugat; Pünkösd reggelén

Sajó Sándor:

Pünkösd reggelén

A hajnalpír már aranyszínbe olvadt,
Az ünneplő csend harangszóra vár;
Nincs lengő fátyla fölvert útipornak,
Szűz verőfényben fürdik a határ.

Harangszó zendül. Öltsd fel új ruhádat,
Királynőm, édes! várlak, – hol maradsz?
Szerelmes lelkem hadd lengjen utánad,
Mikor az utcán frissen áthaladsz.

Jöjj mosolyogva, ifjú ragyogásban,
Csókolja napfény termeted, hajad,
Úgy jöjj, hogy most is gyönyörödve lássam,
Nincs nálad szebb a kerek ég alatt!

Királynőm, várlak! – ragyogó tavasz van,
De ha te nem jössz, elborul szegény,
S hárman sírunk majd együtt egy panaszban:
A felhős ég, a bús pünkösd, meg én…

Faludy György: Egy helytartóhoz 25 év után

Faludy GyörgyHaynaunak indultál. Ez rég volt, mondják.
Megszelídültél. Naftalinba tetted
a kötelet s előkerült a kolbász.
Azt hallom, hogy szeretnek.

Trézsi anyánk! jó öreg Ferenc Jóska!
Tisza István: esz mint a borotva!
bölcs vezetőnk, Rákosi! Ha az ember
meg nem szökik, megszokja.

Lehet utazni, csendesen morogni
s lopni – várhatsz-e helytartóktól többet?
OLbrich, Bierut, Bottwald, Ulbricht, Novotny:
mint elmarad mögötted.

Álnok vagy, szkizofrén, provinciális
s hazug. Opportunizmusod csigája
hány orosz elvtárs nadrágján mászott fel!
Többnyire nem hiába.

szozattovabbacikkhez

Kárpáti Kamil: Ezerkilencszázötvenegy

Fönt, fönt dörög a lobogó lepedője.
Nem, nem lehet más az: társam lenyúzott bőre.
Szél, szél csikorog akasztócsiga hangon.
Nem, nem lehet más az: társam csikorog, hallom.
Csont, csont nyüszítve, s a fog, e malomkősor.
Fogain nem, nem méz-íz, hús-rost: temetőpor.

Füveskert 1954-1995, Stádium Kiadó

kisfoghaz

Matók Leó: Alszik az Isten

Nap-kacagású tavaszi álmom
Gyilkos kezekkel ki tépte széjjel?
Nagy sötétségben sápadtan állok,
Elfed az éjjel…

Haldokló holdnak hideg sugára
Néz rám meredten.
Merre induljak? Kire is várjak?
Rég elfeledtem…

Távol csodáknak világa rémít.
Hiába szállnék: föld van alattam,
Csavargó daccal bevallom, én itt
Magam maradtam…

Sötét űr felett szédülve állok,
Hitem elhamvadt, mint minden itten.
Fénylő sugárra hiába várok:
Alszik az Isten…

Szombathely, 1947. július 25.

Bisztray Gyula: Százéves, örök Jókai

Az énekes, ki idegenül, távol
kerüli hangos ünnepek zaját:
ünnepeden fölemeli szavát,
s köszönet árad egyszerű dalából.

Ős, ezerágú mesefa a lelked.
Alatta állunk révült emberek.
Pusztaságból varázsolsz tündérkertet:
gyökeret ver, kihajt és rengeteg
rügyet, bimbót, virágot és gyümölcsöt
fakaszt meséd. S amerre magyar bölcsőt
s magyar koporsót ringat ez a föld:
varázs-igéd minden zugot betölt.

Mesét mondtál, amikor új időknek
jöttét hirdették sósízű szelek;
mikor a régi bálványok kidőltek,
és kormos, üszkös, bús romok felett
ragyogtak büszke, nemes ideálok,
csodák támadtak, a nap is megállott
annyi tündöklő félisten előtt…
– De jött az éj, s a győzelem letört.

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: Isten, áldd meg a magyart!

   Bolyongásaim közben egyszer az erdők mélyéből dal csendült felém, melynek dallamát nagyon jól ismertem:
   Isten, áldd meg a magyart
   Jó kedvvel, bőséggel!…
   A dal egyre erősebben hangzott és nem akart megszűnni. Úgy látszott, hogy az éneklők elejétől végig el akarják énekelni.
   Kis csalit választott csak el a dalosoktól. Annak zöld ágabogain keresztülfúrva magamat, sík mezőre értem. Ennek közepén nagy, terebélyes bükkfa állott.
   Ott a bükkfa alatt, a zöld pázsiton ült tizenkét ember, a gyermekkortól kezdve fiatalemberekig. Ők dalolták a Himnuszt.
   S az a tizenkét személy mind vak volt. Szegény, árva fiúk, kik nem látnak sem eget, sem földet. Behunyt szemmel, égnek fordított arccal énekeltek a kerek fa tövében.
   A könny is kicsordult a szememből.
   Ott maradtam sokáig, elhallgattam az éneklőket. Ének után fölkeltek, játszadozni kezdtek. Pásztorjátékot, bekötetlen szemmel szembekötősdit, kergetőztek a nagy fa körül, nevettek s örültek mindenféle apró tréfán. Elszéledtek a mezőkön, keresgéltek virágokat. Bokrétákat, koszorúkat kötöttek. Virágot tűztek a gomblyukaikba s a kalapjuk mellé.
   Új, vidám dalba kezdtek, ami az életet dicsérte s mindazt, ami az életben szép, az eget, a szeretetet, a boldog ifjúságot s a mindent látó Istent.
   Azon vettem észre magam, hogy imára kulcsolódott a két kezem.

Mécs László: Fohász Jókaihoz

Ezer évig építettük, szépítettük a szent bárkát,
s most a bárka összezúzva vergődik a vad vízen.
Nagy fekete köd-kezek a csillagok szemét lezárták:
a komorló konok égről egy csillag-szem sem izen,
s mink hányódunk erre, arra emberségünk roncsain.

Nézz északra, nézhetsz délre, nézz nyugatra, nézz keletre:
mindenütt a zátonyokra bús emberraj települ.
Holló-szárnyú, bánat-szárnyú köd feküdt az emberekre,
szeretnének kezet fogni emberségül, ünnepül:
s nem találják… a sötétben kéz a kéztől menekül…

Ritkul már a mesejárás, csillagvárás az ég táján,
ritkul már, óh délibábok bűvölője, Jókai!
Csak éltednek mustármagból égreszökkent mesefáján
nőnek még a délibábok, mint az Isten csókjai,
balzsamos, jó álmok, szirmok nyílnak, hullnak szerteszét.

szozattovabbacikkhez

Fülöp Károly: Balassi

Golyó találta künn a vár alatt,
s forró szíve lassan bénulni kezdett…
Ágya körül nem álltak sorfalat,
csak két barátot látott s egy keresztet.

S a vére míg csöppenként elfogyott,
tűnő tudatán átfutott az élet:
bujdosás, gond, bánat, száz befagyott
remény és hány nem teljesült ígéret!…

Bécs, Lengyelhon még egy mosolyt kicsalt,
majd régi zsoltárt kezdett súgni ajka;
kábult fülébe zeneszó rivallt;

csaták, utánuk csók és tele kanna…
És úgy érezte utolsót sóhajtva,
hogy tört szemét lassan lefogja Anna.

Kisfaludy Sándor: Batsányihoz

Két ízben immár megragadá erős
Megtörhetetlen lelked az emberi
    Nemzet felett mennydörögve forgó
        Sorsnak örök kerekét, reménylvén,

Hogy azt te majd oly útnak irányozod,
Amelyen a jót és igazat s nagyot
    Sejtvén az ember, véli, hogy csak
        Ott leli a bizonyos szerencsét.

Mindkétszer el volt járva, tiporva s majd
Elfojtva léted, melyet az Alkotó,
    Hogy a magyarnak messzefénylő
        Csillaga lenne, azért teremtett.

S mindkétszer ó mint gyászola tégedet,
Hullatva könnyét minden igaz magyar,
    Kit nem vakít balvélemény, és
        Aki neked nem irigyli fényed.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 10 11 TriaNON harangja EST attila1017 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf