Tóth András István laikus szerzetestestvér, honvédhuszár

Született Petrovószellőn, Torontál vármegyében[magyarul Péterfalvát jelent. A falu neve Románpetrére változott 1898-ban, ma  Владимировац / Vladimirovac /Vajdaság] 1812. évben. Majd 1840-ben a legszentebb Üdvözítőiről elnevezett Szent Ferenc szerzetesrend laikus fráterei közé vétetett föl, mint kertész; 1844-ben tette le az ünnepélyes szerzetesi fogalmat. Az egész hazát átható szabadság szelleme az ő szívét is megindította, forrongásba hozva annak minden csepp vérét, s így nem állhat ellen a hazaszeretet sugallta lelkesedésnek, bár ünnepélyes fogadalmat tett, mégis letette a szerzetesi csuhát és 1848-ban valamelyik szabadcsapathoz iratkozott be. Később a gróf Károlyi huszárezredbe lépett és az egész szabadságharcot végig küzdötte.

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: Széchenyi halálán

Pusztább az ég egy fényes csillagával!
A nap egy hő sugárral hidegebb;
Egy árnnyal gazdagabb borult jövendőnk,
Egy sebbel szívünk, mely be nem heged.   

A szív, mely egy egész hazával érzett,
Ha megszakadni bírt, óh ne csodáld.
Nagy terhe volt, nagyon sokat viselt az,
S megtört, midőn nem bírta azt tovább.

A kéz, mely alkotott sok drága kincset,
Mik késő századokra mennek át,
Az rombolá le íme nemzetének
Legféltőbb, drágább kincsét, - önmagát.

Vagy nem tudá azt tűrni forró lelke,
Hogy olyan messze van tőlünk az ég?
A legnagyobb királyhoz ment követnek;
Az Isten trónjához kívánkozék.

szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: Idézzük őt

Egy férfi kellene, kinek szívében
Jóság, agyában gondolat terem.
Aki megáll a balsors ellenében
S mint Krisztus, átvezet a tengeren.

Egy férfi kellene, ki az időnek
Igéjét érti és jövőbe néz
S míg intésére falak égbe nőnek
Földön szavára érik a vetés.

Egy férfi kellene, ki nem habozva
Kelet, nyugat közt, mint szélben a nád,
Előre vinne új, nagy századokba,
Kiküzdve a magyarság igazát.

Egy férfi kellene, ó add, te végzet!
Ki nem csak múlton kérődző tanítvány
S eszembe jut, hogy most száz éve lépett
Örök pályára ő: Széchenyi István!

Szalatnai Rezső: Széchenyi

SzéchenyiSzázötven évvel ezelőtt halt meg, de szelleme most is él!

Másfél század óta a magyar nemzet nem koronázott meg mást az ő jelzőjével, Széchenyi ma is a legnagyobb magyar.

    Sőt, a leghívebb és legmélyebb is egyúttal.

    Csodálatos a léleknek a testtől való függetlensége. Úgy érezzük velünk él Széchenyi István ma is. Csalhatatlan szeme elveinken és gyakorlatunkon nyugszik, szúró, komoly, néma, nagy tekintettel. Néha megfogja kezünket s visszatart valamely mozdulattól. Türelmetlenségünkben türelemre int. Nyugtalanságunkban megmaradásra késztet. A váltakozó hevületben állhatatosságra tanít. Disputál divatos érveinkkel. Aggódik lelkesedésünkért. Legyint kicsinyességeinkre. Életre és nagyságra nevel változatlanul.

    Nem éppen most, húsz év óta idézzük őt.

    1918-ig Kossuth volt a magyar közélet és politikai tájékozódás jelképe. Azóta Széchenyi az.

szozattovabbacikkhez

Gárdonyi Géza: Prohászka Ottokár

prohaszkaottokarLevél.
1912. december 22.
Ahol Ottokár püspököt köszöntik, én is ott állok pálmaággal. Nekem is pásztorom: a fejérvári nyájba írtak be születésemkor. De ha nem oda írtak volna is, mikor Ottokár püspök tiszteletére zúgnak a harangok, nem foghatja el megyehatár azoknak a harangoknak hangját: túlzengenek rajta egész Magyarországra.
Köszöntöm Ottokár püspököt, akit Szent István lelke vezetett kézen Alba Regia püspöki székébe. Szegény a püspökség, - hiszen részben ma is Budáról kapja kenyerét, - de az igazi püspök sohasem szegény. Krisztus kincseit hordozza magával. Es Ottokár püspök kezében századok óta nem látott új fényben ragyognak azok a kincsek.

szozattovabbacikkhez

Lendvai István: Magamon túl

 - Prohászka Ottokárnak -

Hallom a Tengert, és meghalok érte.

Az utakat lábam már végigmérte,
magam tivornyáján elégett minden,
most már csak a Tenger búg füleimben,

s mert vak vagyok rája, meghalok érte.

Mi vagyok én, Tenger,

Én harcra törtem
véremet elivó bolond gyönyörben,
hogy a rabok vermét én széjjel rontom,
és rabnak pántos a kupolás csontom.
Én vagyok a rabság, én a rabok tornya,
én kövekre dobott szárnyas vitorla,
én gőgös Minden és sár és Semmi.

szozattovabbacikkhez

Gárdonyi Géza: Háború árvája

Fészekből kiesett madár – a nevem.
És én nem tudom: mi történt velem?
Annyit sírtam, a szám is belefáradt:
Jaj, nem találtam apámat, anyámat!

Az éjjel még láttam apukám.
Kard volt kezében, seb a homlokán.
Nézett. Szeméből a könny kiesett.
– Apukám édes, fáj-e a sebed?

– Nem fáj! fiam. Szégyelleném, ha fájna.
De búsít, hogy a hős gyermeke árva.
Ha kenyeret kérsz, van-e, aki hallja?
A nyoszolyád tán tüskebokor alja?
Ha sírva fakadsz, ki ölel szívére?
Odaborulsz az országút kövére.

szozattovabbacikkhez

Győrik György: Fakeresztek.

Fenyőgallyból tákolt, ócska kis keresztek,
De sok bús lélekre reá nehezedtek!
De sok fájó szívet vonzotok hozzátok,
Könnyet kérve tőlük, könnyet és virágot!     

Cserkoszorút, babért, kitárt karotokra,
Mimózát a némán gubbasztó sírokra,
- Ha vissza gondolok, elszorul a szívem,
A sírokban oly sok magyar fiú pihen.

Fiatal bajtársak, magyar föld sok gyöngye,
Temetőjük lett a szép Sugana-völgye!
A virággal áldott, gránitköves lejtők,     
Mind-mind szomorú szép, csendülte temetők.

Ócska kis keresztek düledező fája,
Mind integet és a karjait kitárja:
A közelben lakó tiroli nők felé,
Akik sírni járnak ki a sírok közé.

szozattovabbacikkhez

vitéz Somogyvári Gyula: A boldog szunnyadókhoz

Aludjatok, ti áldott szunnyadók,
Aludjatok, ti néma hadsereg.
S ne bántson könny, mely értetek pereg.
Aludjatok, nagy álmok álmodói:
a hősök álma mondörökre mély.
Csak simogasson e bús gügyögésünk
szelíden, mint a halk tavaszi szél.
Apák, fiúk, szerelmes vőlegények,
kik porladoztok, haj, sok éve már,
akik elé mennydörgő agyúszóban
véres mezőkön toppant a halál,
aludjatok! – A szunnyadástok boldog,
mert csonttá kövült bennetek az álom:
hogy diadalmas, erős nemzet él
Kárpát ölében, a tiszai tájon.
Aludjatok csak, gácsországi holtak,
s a Drina mentén szunnyadó bakák,
álmodjatok ott messze Moldovában
s az Alpeseknek örökös havában
magyar halottak: fiúk és apák.

Csapó Jenő: Levél

Asszonyom!
Remegő kezekkel, sóvár reménységgel
Megírt soraimat ne tépje széjjel.
Magyar vagyok s Ön tán francia vagy angol
– Gyermekünk, tudj’ Isten, merre s hol barangol.
Farkasszemet néznek, rátörnek egymásra,
Piros csíkot fest a vércseppjük hullása,
Kicsordul a vércsepp, roskadnak a térdek…
Nem katonák ők már, nem is ellenségek.
Csupán sebesültek, – lázban ég az arcuk,
Nálam is van kettő, – anyjuk helyett anyjuk
Én vagyok, asszonyom!

Vonat hozta őket, lassan dübörögve.
Kereszt volt az ajtón, a Krisztus keresztje.

szozattovabbacikkhez

Krüzselyi Erzsébet: Fogoly testvéreink

Jönnek, mint szomorú, fáradt téli árnyak,
Messze idegenből hazaszálló vágyak
Sötét holló szárnya…
Fogoly véreinknek szenvedő lelkéből
Elhagyott hazájuk, kedvesük felé tör
Ezer síró álma…

Hányuk szava esd föl vigaszért az égre?
Hánynak borít könnyes fátylat a szemére
A lefojtott bánat?
Zord orosz mezőkön hánynak sírját ássák,
Mielőtt megérnék boldog kondulását
Béke harangjának?…

Oh, kérjük az Istent, hogy a sok bűn, gyászon
Vezesse át lelkünk – és nagyon vigyázzon
Árva fiainkra!
Hiszen itthon úgy is oly szükség lesz rájuk!
Hiszen úgy is, úgy is annyiokat várjuk
Mindhiába vissza!…

Radó Antal: Rab költő – Gyóni Gézának, Alatyrban –

Ki mostan muszka telken
Búsan raboskodol,
Tehozzád száll a lelkem,
Szegény dalos fogoly!

Hol idegen az ország,
A szó is idegen,
Idegenek az orcák:
Hogy’ élsz ott, mondd nekem?

Melyet a harcba’ járván,
Oly szépen pengetél,
Mondd, szól-e még a hárfán
A régi szenvedély?

Miképpen a csigában
Fájásbul lesz a gyöngy:
Vajon a rabigában
Dallá teszed a könnyt?

szozattovabbacikkhez

Illyés Gyula: A lélek épületei

Kormos képek a magyar múltból 4.

Időbe gyökeresedett
tornyok
szögezik helyükre a boldog
nemzeteket.

De hol Petőfik egetverő
szive lehullt, betúródott a földbe,
ott is egy építő erő.

Arany lépdelni kezdett.

S hol földbe marva
Rákóczi marka.

Szél vág s homok.
Országok széle ponyvamód lebeg.

Ti, láthatatlan, szent alapzatok
sorsunkon ti könnyítsetek:

nyomódjatok!

vitéz Somogyvári Gyula: Éjféli lázak

Egy bús parázs-szem még reám hunyorgat,
éjfélre jár. A kandalló hideg…

Most valahol egy régi temetőben
korhadó fejfa roppan s megreped.

Valahol mostan a baglyok huhognak.
– Zsibbaszt a csönd, rossz lázak meggyötörnek,
a vérem lobhán akadozva fut
s hallom: valahol birkóznak a lánccal
lihegve, sírva kis magyar fiúk…

Doberdón most a sírok felszakadnak,
sziklát görget egy zörgő, sárga kéz,
gurul a kő és billegve kilép
a föld alól egy szürke csont-vitéz.

szozattovabbacikkhez

Kannás Alajos: Új Bach-huszárok

A friss romokra szemfedőnek
ködrongy került Budáról
a tankok jöttek egyre jöttek
horpadt mellű sikátor
állott elébük s gyerekek
csörgött a lánc a kövek nyögtek
és egyre újabb tankok jöttek
mint szennyes sárga ár
romok sikátor gyerekek
s röpcédulákat keresett
az újabb Bach-huszár

Rakovszky József: Rák[osi]

Csúf rák a nemzet testén,
fájdalmas és gonosz,
akit a jó keresztény
pokolra áhítoz.

E romboló fekélyre
villan a bicska már!
Közelg az óra végre,
s lakolsz te jómadár!

Pilis, 1955. IV. 18.

rakosi

Tollas Tibor: Önítélet

Kegyetlen őrünk volt: „Pofon verem!”
– Ezt ordította minden reggelen.
Zárkanyitáskor, nyomorult rabok,
vártuk a verést, – nem válogatott.

Mindegy ki volt és mindegy mit felelt,
óriás kulcsával arcunkba vert.
Fogunk kitört, a bőrünk fölrepedt,
szeméből láttam: kéjtől reszketett.

Ki szenvedélye örvényébe fúl,
ütött bennünket irgalmatlanul.
Hangja elnyomta a sikolyt, a jajt,
egy beteg társunk csöndben belehalt…

Hogy embert ölt, ki ártatlan lehet,
föltört benne a lelkiismeret.
– Többé nem ütött, most ő lett a rab,
mindnyájunk közt a legszánalmasabb.

szozattovabbacikkhez

Bella István: Verseim elé

Köveket hoztam haza Szibériából
meg nyírfakéregéjt, s pár száműzött virágot
lepréselve egy könyvben; hósivatagából
kivesztek a szavak, s csak a télláncolt virágok
kihűlő teste hagyott valami fagymaszat
írást maga után…           
                            De bárha kiszakadt
lélegzeted a szó, nem magát a világot
akartad írni mindig: fa-fát, láng-lángot
a lehetetlent, tilos- és hiánymagadat.

Írnék én nyírfakéregre is, ha azt lehet.
Mint a fegyencek. De bárha nyárfa lennek
– én, boldog – minden versem. Megéli a telet,
s élő fény marad minden levele, sejtje.

szozattovabbacikkhez

Illyés Gyula: Napló

Döng a fagyott föld, mintha odva volna,
mintha csak rejtegetne valamit.
Mit rejtesz öreg föld? Csak ami a dolga:
fák gyökereit, vetés magvait.
    Csak azt, mi az én mélyemben a hit,
hogy bátran várjak jövendő napokra.
Nem csak a holtak hasztalan gondja,
az élet ügye is mélyen lakik!
Gondolj, szívem a győztes tavaszokra,
még teneked is meghajnalodik.

Kozma Andor: Merán grófnő

Szép regényes múlt idők!…
Megy a kocsi gyorsan,
Postás legény kürtjének
Dala vígan harsan.

Hegyen, völgyön, városon,
Falukon keresztül, –
Aki hallja ezt a dalt,
Vígan összerezdül.

Hallga! hallga ez a hang,
Ez a postás kürtje,
Ott repül már négy lován
Libeg, lobog fürtje.

Herceg ül a kocsiban:
«Soha ilyen fürtöt, –
Mint a postásfiúé –
S ily lágyszavú kürtöt.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Sepsikorospatak Gardonyi meghivo Határterületen szolgálnak 2017. 07. 28-29. SZENT LÁSZLÓ arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo