Sinka István: Öt jó magyar fejszét fogott

Öt hajlék állt Nagykeviben,
öt kunnyó az ősz csendjiben.
Tíz csendőr ment nagy kedviben
oda a törvény neviben.

Öt kunnyónak öt gazdája,
mind félkoldus. Vasat rája.
Vasat arra, aki magyar,
aki mer és élni akar.

Aki nem tud nyugton élni,
kastély mellett éhen égni.
Az öt magyar fejszét fogott,
s hírük hírhedtként lobogott.

Nyom se jelzi a pallagot,
hol mindegyik elballagott.
Tíz víg csendőr kísérte el
őket vasban hervadni el.

Kinn a pusztán már valahol
füstté vált öt kunnyó. S ahol
öt háznak állt öt ajtaja,
sír a bánat öt angyala.

Független Ifjúság, 1945. szeptember 28.
Confessio, 1985. 3. szám

Sinka István: Tűz és tenger

Hazám, e dunai katlan,
olyan, mint eddig ezeréve:
törvényeiben változatlan.
Omlik rá könny, hull rá vér is,
s vérrel együtt őszi dér is.

Melegítő katlan,
s tenger is a hazám.
Megcsalt tenger és nagy
szomorú óceán.

Dunai táj, esti ország.
Nincs egy ősze, tavasza nem volt,
s nyarát a lepkék messzi hordják.
De még így is él s a konok
télből a világra lobog.

Tűz és tenger néha
Magyarország, s téli
bánatát, jó urak,
nézzük, hogy ki érti?

Csömör, 1944 ősze
Magyar ünnep. 1944. november 17.

Gozsdu Elek levele – Weisz Annának

A magyar századvége egyik legkiemelkedőbb elbeszélője. Életét kisvárosi magányban, hivatalnokoskodással töltötte, és ott zajlott el egy fiatal asszonnyal mindvégig baráti jellegű szerelmi kapcsolata. A hozzá írt mintegy félezer szerelmes levélből a nő különlegesen magasrendű műveltségéről, nemes jelleméről kapunk írásbeli bizonyítékokat. Az 1906 és 1915 közötti évtizedben folytatott levelezésük nemcsak a szerelemnek és szellemi érdeklődésüknek hű tükrözője, hanem a korszaknak is, amelyben éltek.

Temesvár, 1913. június 15.

Nagyságos asszony!

 Tegnap éjjel elolvastam a mi kedves barátunknak, Baudelaire-nek Les Limbes* című

A „Budapest” újság történetei a.d.1907. [XIV. A Nemzeti színház tagjai a szabadságharcban]

 »…Jó anyánk!
Megfizettünk mind, mivel csak tartozánk!«
Vörösmarty

A nemzeti mozgalomnak, mely az 1848-iki események hatása alatt, forrongásban tartotta a hazafiúi kebleket, legközvetlenebb részesei voltak »napszámosai«: a magyar színészek! Hogy is ne! Hiszen ők tartották ébren a szunnyadókat. Ők készítették elő, szívük legforróbb érzelmével, lelkük egész erejével a »jobb kor« virradását! Ők szenvedték át az előző évek minden keserves küzdelmét, rettegve – a tiltott szabad gondolkozás béklyóin – az édes-kínos gyötrelemmel rejtegetett hazaszeretet időelőtti veszélyes kitörését!…

Tolnai Vilmos: Nagyfalusi (hontmegyei) babonák

1. Karácsony estéjén szénát tesznek az asztal alá és egy egész kenyeret az asztalra; ezeket az étkezés közben esett morzsákkal együtt ott hagyják háromkirályig, hogy bő termés legyen.

2. Ustorokkal csattognak, a kanászok és tehénpásztorok kürtölnek, hogy a jószág a következő évben egészséges maradjon.

3. A lányok kis papírszeletekre férfineveket írnak, galuskába teszik; a melyik név először jön fel a víz forrásakor, az a név lesz a leány jövendőbelijeé.

Várregék és mesés várromok XVII. - Késmárk

Késmárk alapítói a Szepességbe 1120–1150 körül bevándorolt szászok s némely források szerint tiroliak is. Jól értettek a bányászathoz, iparhoz, erdőműveléshez s kereskedelemhez. A XII. század közepén már állott a Poprád partján – a nagy erdőségek között – egy szász telep egy apácazárdával. A zárdát 1190-ben építették, később ennek a helyén épült a késmárki vár. A tatárjárás elpusztította a várost, a zárdát, de Késmárk újra felépült, a királyoktól sok szabadalmat, kiváltságokat kapott, szabad királyi város lett. 1440-től kezdve a késmárki polgárok a közeli Lengyelországban is szabadon kereskedhettek. Ezért sokszor össze is vesztek Lőcsével.

50. zsoltár-NÉPE FELETT ÍTÉL AZ ISTEN

1 Aszaf zsoltára

Az Úr, a magasságos Isten,
szólt és magához rendelte a földet,
meghívott napkeletről napnyugatig mindent.

2 Sionból mint a szépség teljessége
felragyogott az Isten fényessége.

3 Jön Istenünk, é szótlan nem marad:
színe előtt emésztő tűz halad,
s körötte tombol a vihar*

4 Az eget és a földet megidézte,
hogy népe ellen tanúskodjanak.

5 Vezessétek a híveit elébe,
mindazt, ki vele szövetségre lépett,
és áldozatot mutatott be.

Kárpát-medencei keresztkötődések V.

Major Zoltán: Trianon és re - víziója (4. rész)

Az új rendezés princípiuma ez esetben nem volna sem a nemzetiségi elvé, sem az igazság, sem a szabadság: ez a legyőzöttek rabszolgaságának elve volna, amelyet a huszadik században proklamálnának így az emberiség vezérlőgondolataként.” Fontossága és forrásértéke miatt idéztük egy kicsit hosszabban a magyar békedelegáció jegyzékét.

Tudjuk, a békedelegáció népszavazásra vonatkozó indokolt kérését elutasították. A Millerand-levélben arra hivatkoztak, hogy „A népek akarata megnyilatkozott 1918 október és november havában, a kettős monarchia összeomlásakor…” Erre vonatkozólag azt lehet mondani, hogy azok a (nép)gyűlések, amelyeket a nemzetiségek vezetői összehívtak, semmiképp sem voltak népszavazások, az akaratnyilvánításuk objektivitásához mindenesetre számos kétség fér.

Arany János: Arcom vonásit…

Petőfi rajzára

Arcom vonásit ez ábrázolatban
Szemed, hiszem, hogy híven fölleli.
De úgy, ha amit a festő hibázott,
A költő azt utána képzeli.

(1847)

François Coppée: Petőfihez

Mint szegény utazó, elbúsul hirtelen,
Midőn egy bőkezű gazdától elköszön,
Ki tűzhelyet adott a hideg éjjelen -
S a ház szép gyermekét csókolja könnyezőn,

Akként, mi franciák, néped vendégraja
Hozzád virágosan megyünk búcsúzva még,
Te költő-katona, néped leghűbb fia,
Ki érte dalolál, kit érte ért a vég!

Lángészként fényleni s elveszni harcteren,
Így ércben állani s úgy halni senkiül;
Sorsod nem siratom, testvér: irigyelem,
Ily hősi, szép halált ki halt rajtad kívül?

Juhász Gyula: Petőfi Zoltán

A kis szobában, hol e verset írom,
Lakott Zoltánka, a szép, bús gyerek
S merengett egy korai, messze síron,
Hol apja alszik. Ó, hol is lehet?

S borongott S. M. kisasszony szerelmén
S eszébe jutott Júlia anya
És fájt neki a titkos végtelenség
Felé sugárzó örök csillaga.

Borok és lányok mindhiába csalták
Rövid mámorba; nyomta valami:
Egy szent örökség roppant álmai.

Ez ablakból kitárta vézna karját
Felétek: élet, szabadság, halál
S már vitte gyorsan az Illés-batár!

1913

József Attila: Petőfi tüze

Falvát megőrült népe lerombolá,
Házunk az nincs, fél fal, ha mi megmaradt,
Gonosz Tél van s e kis családnak
Tűze, Petőfi - az Eszme: hol van?

* * *

Petőfi Sándor, Tégedet ünnepel
A jajgató nép s a süket Elnyomás,
De nagy lelked tüzét, az Eszmét,
Cifra, hideg lobogás takarja.

Ó, ünnepelvén, mélyre temetnek el!
Petőfi Sándor, ámde azért nyugodj:
Az Eszme ég az elnyomottak
Büszke szivében örök dalodra.

És égni fog, mert nagy hitem ójja meg:
Világszabadság! - így köszönök, Vezér,
S örömtelen tizennyolc évem
Szent lobogója elődbe hajlik.

1923. jan. 23.

Kányádi Sándor: Haldoklik az öreg tanú

Haldoklik az öreg tanú,
Petőfi vén körtefája.
Azt beszélik, ő látta volt
verset írni utoljára.

Alatta ült, onnan indult
éjfélkor a csatatérre…
Be rég is volt az a csata!
Van annak már jó száz éve.

Több is már, mint jó száz éve.
S a körtefa ma is áll még.
De mögötte, körülötte
olyan kicsi lett az árnyék.

Kozma Andor: Petőfi szobránál

Az égen szürke, télies ború –
Petőfi szobrán mennyi koszorú:
Ünnep van. Ím, ez oltáron mutatja
Hívők babér- és virág-áldozatja.

Szemembe tűnik a legjobb helyen
Egy koszorú, szalagja vér-selyem.
Petőfinek ezt a munkások adják,
Kik érted küzdnek, szent Világszabadság!

Meghatva nézem épp a koszorút.
Kicsinyes gáncs itt eszembe se jut.
Fehér és zöld szín hol van? – ezt se kérdem.
Fájó hiány, hanem a munka – érdem.

Petőfi adomák IV. - Leánykérés fogadásból

Petőfi Kappel bankár szép szőke leányát, aki utóbb Lónyay Menyhért gróf neje lett, színházból és hangversenyekből jól ismerte. Figyelmét iránta ébren tartotta az a körülmény, hogy Sass István éppen Kappel házában lakott, s a szép leányról többször volt köztük szó. Egyszer Pákhnál voltak együtt s a szó a pénzre, erről Kappel bankárra menvén át, a költő így szólt Pákh-hoz Emíliáról:
- Nem is tudod, hogy ez a leány lutheránus.
- Annál könnyebben nőül veheted, nem lesz vegyes házasság, – felelte Pákh. – Ha van bátorságod, menj és kérd meg!
- Azt hiszed, nincs bátorságom?
- Persze, hogy nincs, – felelte Pákh.

Rónay György: Kornélia Debrecenben

Dédnagynéném, Prielle Kornélia
Debrecenben játszott valami ősi
romantikus drámában, mikor a
hajdúságba vetődött Petőfi.

Meglátta és megkérte a kezét.
Szerette? Inkább olyan fene-bánja –
szerelem volt: hogy leplezze sebét
(mert nagyon haragudott Júliára).

Se szó, se beszéd, a paphoz szaladt,
hogy azon nyomban adja össze őket!
De Kornélia volt az okosabb,
s ezzel befellegzett az esküvőnek.

Petőfi Sándor: Nem ver meg engem az Isten…

Nem ver meg engem az Isten,
Hogy szeretőt mást kerestem.
Te hagytál el, nem én téged;
Délibáb volt a hűséged.

Iskolába nem járattak,
Olvasni nem tanítottak,
De szemedből kiolvasom,
Hogy szívedben bánat vagyon.

Mért búsulsz? tán megbántad már,
Hogy engemet megbántottál?

Szakál Gábor: Petőfi sír

Petőfi sír a barguzini jégmezőn,
hóvihar tombol a rideg tundrák felől,
a reménytelen éjben szenved a tudat,
agya sem sejti már,merre van nyugat....

Júliám merre vagy ?!.....az nem lehet igaz,
hogy elfelejtsetek,elmém lepi a gaz,
ellopták hitemet,lelkem is kiszáradt,
édes hazám,ne hagyd, elveszni fiadat !

Nem tudom hol vagyok,oly rideg ez a táj,
még a nap sem úgy süt,nem szól csalogány,
csak sóhajom repked,ezernyi gyötrelem,
magyarul álmodom,balsors a végzetem !

Páskándi Géza: Májusfa

Tyukodi Évi kapuján
ott lobogott a májusfám,
barkásfűzön kék pántlikám, –
most is őrzi az a leány.

Kacorral nyestem az ágát,
megcsókoltam szűz virágát,
harmonikázott az égbolt,
a Nyár-utca nagyon szép volt.

A májusfa egy napig tart,
a csók íze örökké tart,
s ha már elfut a kékségbe,
tart a szerelem emléke.

1954

Szent Jósefrül

/ismeretlen szerző-Nótája, Salve mundi salutare/

Szent Jósef éltünk formája,
Jó erkölcsök szép példája,
Jesusnak száraz dajkája,
Szüzesség fényes fáklyája:
Szóly értünk szent Háromságnak,
Szóly szent Jósef Szüz Anyának.

Isten Annyának örzöje,
Idvözétünk Nevelöje,
Szüz Máriának Szüz férje,
Légy mi ügyünk segitöje.

Jesust Egiptomba vitted,
Heródestöl meg-mentetted;
Urunknak gondgyát viselted,
S' azzal szivünket meg-nyerted.

Cantus catholici, Kassa, 1674

Agyagfalvi Hegyi István: Az édesanya

Sok-sok édesanya, csúf kis öreg néni,
kire az emberek rá se szoktak nézni…
Fakó fény a szemen, szarkaláb azt arcon…
Mégis a világon ő a legszebb asszony!

Sok-sok édesanya imádja a fillért,
még egy tűt is felvesz, jó szót sem ád ingyért.
Öreg lelke úgy kap a legkisebb hasznon…
Mégis a világon ő a legjobb asszony!

Sok-sok édesanya töviskes-házsártos,
csapkod, kötölőzik – tudja falu, város –,
azt hinnéd: egy bomba, mérgesgázzal telve…
Pedig galambénál szelídebb a lelke!

Nincs rossz édesanya, nincs csúf, komisz, mérges,
csak szép van, csak finom, csak aranyos, édes!
Fogalom, mely túlnő a rút földi harcon,
Isten fehér álma. Az egyetlen asszony!

Fáy Ferenc: Anyám

Látod már egyre nehezebb,
látod már egyre terhesebb lesz,
ha hozzáérek itt veled
be-nem-gyógyuló életemhez.

De mormollak és mondalak,
toporgok benned, mint az árok
búvó sarában megragadt
halott kórók, kopott virágok.

Bő minden rajtam . . . és kopott
egem alá befúj az őszi
dermesztő szél. – Én nem fogok
halálodba sem belenőni.

Csak állok – rossz, komisz kölyök -
foszló szavak közt, térdig sárban.
Felhajtalak, mert száll a köd,
s begombollak, hogy meg ne fázzam.

Jagos István Róbert: Anyám

Anyám.
Mily kevésszer mondtam ki e szót.
Szinte sosem hallhatón.
Anyám.

Csak vágyaimban élt
hogy rajtad csünghettem.
Nem volt még lánc, mely úgy szakadt volna szét
ahogy te és én.
Fáztam karjaid hiánya által
s parázsnak se éreztem melegét,
csak szemedben később

Kayos Béla: Amikor én fehérhajú…

Amikor én fehérhajú öregasszonyt látok,
Aki szelíd két szeméből hinti a jóságot.
Szívem mélyén felszakad a könnyeknek forrása,
Úgy nézek rá, mint valaha az édesanyámra,
Az édesanyámra.

Fehérhajú édesanyám, de messze vagy tőlem,
Vadvirágos sírhant alatt kint a temetőben.
Árva vagyok, árvább lennék, koldus lelkű régen,
Ha egy csillag nem vigyázna rám a magas égen.
Fent a magas égen.

Nagy Méda: Az anya szíve

(Szavaló karra)

1. kar: Az ember otthona a termőföld!
2. kar: A csillagé a végtelen ég!
3. kar: A fény otthona a sugárzó nap!
4. kar: A sötété a mélységes éj!
5. kar: A madár otthona a puha fészek!
6. kar: A magé a tarka virágkehely!
Összkar: Ahol az édesanya szíve ver.
1. kar: Ha kint zúg a szél
2. kar: És a vihar vadul tépi,
1. hang: Rázza,
2. hang: Veri

Pálos Rozita: Anyámnak

Három nap óta már a halállal küszködöl.

Micsoda leckét adtál nekünk
az ibolyántúli Földről, ahonnan
türelmed galamb fényei leszállnak.

Legfőbb gondod, hogy ettünk-e mi
s tiszta kendő van-e a mosdón,
ha kezét mossa az orvos.

Mintha folyton álmos lennél –
elküldesz minket a fájdalom
pengéivel kifaragott csendből.

Sajó Sándor: Szép öreg asszony

Mosolygó jóság a szemében,
Szelíden bízó, s bíztató,
Haja nem hó még, s már szemében
Halvány ezüstbe olvadó, –
Árnyas során nagy, cifra palotáknak,
Hol ezer érdek küzd, rohan,
Szép öreg asszony kér utat magának,
A fia karján vígan boldogan.

S az utca zsongó sokasága
Utat nyit neki szaporán;
Mint méla ősz szelíd sugára,
Oly bájos, kedves látomány…

Sík Sándor: Nagymama

Ott látom ülni csipkés ablakában.
Édes sültalma-illat lengi át
A kályháról a tiszta kis szobát.
Táncol kezén öt karcsú tű vidáman.
Nagy ókulája kifelé tekint,
Mert a kertajtó csattan odakint:
S nekipirulva hógolyó-csatában,
(Lármás kutyuskák, egy a más nyomában),
Jönnek a lesett unokák.

Szüdi György: Ha anyám élne

Anyám tiszta kék szeméről
Sugárt szövök napkévéből:
Sugárt szövök, mert ha élne,
Nem néznék a magas égre.

Márványkádban megfürdetném,
Aranyszéken dédelgetném,
Elringatnám alkonyatra,
Szőke haját simogatva.

Én lennék a szorgos cseléd,
Mosogatnék kormos edényt.
Főznék. Sütnék rétest, fánkot –
Élesztgetve forró lángot.

Cukrot, rózsát, csókot szórva,
Leborulva a padlóra:
Orvosságos nagy kanállal
Párbajt vívnék a halállal.

1943

Vályi Nagy Géza: Anyám

Mikor olykor-olykor
Rossz útra tévedtem:
Isten és önmagam
Ellen is vétettem, –
Mikor nem fogadtam
A jó szót, a tanácsot,
S elkötetem balgán
Ezer kópéságot…
Mikor fra másztam,
Ág letört alattam,
Kezem megvéreztem,
Ruhám kiszaggattam,
Mikor édesapám