A gyufa elterjedése előtt használt tűzcsiholó eszközök és ezzel összefüggő nyelvemlékeink az 1900-as évek elejéig

Az Udvarhely megyei Siklódon így készül a tapló: a jól fejlett taplógombát fejszével leütik, porhanyós belit kitisztítják, s otthon száradni teszik. Ha teljesen kiszáradt, bottal puhára verik, azután főzik. Cserépfazékba egy lapát hammut tesznek, erre egy sor nagyobb darabra tördelt taplót; megint hamut, megint taplót több rétegben; erre annyi vizet töltenek, amennyit magába vesz, s azon felül is, hogy a színe víz legyen. Tűzhöz teszik s addig főzik, ammíg jó féforrott. Némelyek sokáig főzik, de tapasztalat szerint ez nem jó, mert annyi hamuzsírt vesz magába, hogy nedves időben megereszkëdik. Ha kihűlt, a taplót kiszedik, megszárítják, fejszefokkal puhára verik; ettől a hamu is kiszáll belőle. – A taplóhoz való kovát boltban vették, amíg kapható volt, az acélt inkább a kováccsal csináltatták. Ma a székelyek közt – a gyufán kívül, amely állami monopólium – minden gyújtószerszám tilos. De azért az acél-kova-tapló még él s acélok is készülnek. Az itt bemutatott két acél egyikét cigánykovács, másikát a helybeli zsidókovács csinálta 1931-ben. –  tűzgyujtásrajzMegemlítjük, hogy azelőtt egy emberöltővel a 12-14 éves gyerekek lájbizsebében is benne volt a tűzi szerszám, mert szinte mindenik pipázott, mint ahogy a faluba is járt, tudniillik a hasonló korú leányokhoz.

*

A tapló, ha rácsiholtunk, vagy székelyesen ráüttettünk [innen a szólás: nem ér ëgy ütet toplót] s tüzet fogott, tudvalevőleg csak izzik, de nem lángol. Pipára rágyújtani alkalmas, de tüzet tënni vele még nem lehet. Ehhez valami olyan is kell [száraz falevél, avar, széna, szalma, papiros], ami lángra lobbantható. Kintvaló ember leginkább avart vagy szénát kerít, a falubeli szalmát használ. Az alföldi juhász efféle tűzgyújtóját a tergenyés szamár hordozza a tergenye megfelelő helyén. Szénából, szalmából, megfelelő avarból csóvát, a székelyek csutakot csavarintanak s ennek közepébe téve az izzó taplót, sebesen csóválják, amíg lángra nem lobban. Nem ,föl s lelóbálják’, mint ahogy a Tájszótár gyűjtője mondja a csóva magyarázatául, hanem körben, mentől sebesebben forgatják. Így tudja Szalonta nagy etnográfusa, Arany is: „Senki sem állíthatja, hogy a csóva [összecsavart szalmacsutak] után származott volna a csóvál ige, melynek egész rokonsága [csavar, kavar, kever; csűr-csavar, csafar és fordítva facsar] mind némi kör- vagy csigaszerű mozgatásra utalnak; hanem miután az ige megvolt, nevezték az elébb csak tűzgyújtásra, később jelül is használt szalmacsutakot csóvának, mint amelyet csóválni kell.” [Szalontai J. Nyr. 7 : 422.]. Hogy Arany felsorolt igéi etimológiai ,rokonságban’ vannak-e, most mellékes.

A csóválás, kivált ha a csóva nem egészen száraz s a csóválással kell elébb ki is szárítani, nem könnyű munka, s inkább áll férfiak kezére. Az asszonyok dolga aztán, hogy a gerjesztett tüzet megőrizzék – a házban, mint a Vesta-szűzek a köztüzet – a templomban. Kiss Lajos írja a hódmezővásárhelyi szegény emberről készülő [kéziratos] jeles munkájában: a kiskanászra „az öregbéres ráparancsolt: ki ne hadd hűlni a parazsat, mert akkor csóválhatsz. – Éjjel többször is tett a tűzre, mely szépen pislogott egész éjszaka. Ha pedig már nem akart rátenni, hideg pernyével betakarta s a parázs nem hamvadt el. Ha ki hagyta a kanász aludni a tüzet, akkor taplóba csiholt, azt szalmacsomóba dugta és elkezdte csóválni, míg lángra nem lobbant. Ha nem akart meggyulladni, teli tüdővel fújta.” Néha keserves munka ez. Hogy a csóválás inkább férfidolog, az igének átviteles értelmű, táncműszókénti használata is bizonyítja. A táncban csak a férfi csóvál [csovál]. Aranynál a csóválás mindkét módjára, a csóvál ige mindkét jelentésre szép példa van. Sőt egy harmadikra is, amit később idézünk. A Toldi szerelmében [VIII: 10.] ezt olvassuk az öreg Bencéről:

Majd míg fia dolgát végezi a lónál,
Ő avart szed össze, abba tüzet csóvál…
Így van ez ebédre, délre, uzsonnára…
Isten tudja mikor vergődnek Budára.

Táncban azért csóvál a férfiember, hogy lángra gyúljon a lángról, hogy ,tűzbe hozza’ táncbeli párját. Az erre való buzdítást Szalontán még ma is hallani, kevésbé a táncban, mert az már – magyari formájában – meghalt, hanem öreg emberek elbeszélésében: csováld! csonáld! Él e szólással Arany is a magyar tánc ama fölülmúlhatatlan leírásában, amelyet Öldöklő angyala IV. részében illesztett bele:

Hajrá! riad némely legény,
A másik így: „csováld! csováld!”
A harmadik dévaj pedig
Egy „szembe szívem”-et kiált…

A csováld első szótagja tehát nem a versmérték kedvéért rövid. Az idézőjel is nyilván a szólás táncbeli szokásos alakját akarja jelezni, mint az ugyanitt szereplő „helyet!”, „három a tánc”, „szembe szívem”, „hajrá!” szokásos szólások idézőjelzése is. – A nőidőnként való táncbeli ,kifordítása’, ,megforgatása’, egy ujjon való ,megperdítése’, ,megpörgetése’, ,megsirittése’ stb. (v. ö. táncra ,perdülni’) a magyar tánc egyik jellemző stilisztikai figurája, a tánchangulat hullámzásában a magas pont, ,hullámhegy’, csúcs, a lobogó vár föllobbanása. A székely tánc ,szavai’ körül sem hiányzik az erre való buzdítás:

Rug’ ki! nem hadd magadot,
Forgasd, forgasd párodot!
[Kriza: Vadr. 332.]

Még közelebb áll az eredeti képhez ez a székely táncszó:

Hajtsad, hajtsad mindaddig,
Míg a szoknya langallik.

A tűzgyújtó csutakot is addig kell – nem ,föl s lelóbálni’, hanem – forgatni, amíg ,langallik’. De a székely táncszavak idézetében még tovább is mehetnénk, sokkal közelebb állítva egymáshoz az eredeti és táncbeli [átvitt] képzetet, ha ez a művelet, ez a fölmutatás megbírná a – nyomdafestéket. De nem bírja meg. Térjünk tehát inkább vissza az asszonyokhoz. Megengedem, hogy asszonyok is tudnak tüzet csóválni, de egyszerű emberek közt jártomban sohasem láttam, hogy asszony így tett volna tüzet. Ha rászorult az ilyen tűzgyújtásra, inkább bízta 10-12 éves fiára. Annál inkább, mert nehéz ugyan a csóválás is, de még nehezebb a csiholás, mert a gyakorlatban – s az asszonyok általában ilyenek – hamar elveri a körmét. Szívesebben fordult ahhoz a rendszerint tilos, mert veszedelmes módhoz, hogy máshoz ment tüzet kérni; a mi időnkben is, régen is. A tűz utcán való hordozásáért különösen a férfiak lobbantak haragra. Bár akadt a múltban férfi, aki – legalább az asszony vádja szerint – ezért nem haragra lobbant. Veszedelmes időben, éppen Péter-Pál napja körül történt Csepregen, hogy Új Orsik asszony Varga Mátyásékhoz ment tűzért: „au keéem va 1639 esztendőben circa fest, sanct. Petri et Pauli apost., foguan az A-ra azt, hogi az A. ez J. aszont, mikor ezen J. az A.-nak hazahoz ment tüzet kerni, es az pituarban tüzet kereset, - parasznaságra keszeretette uolna, meli iambor es tisztessegbeli Chebelj mester ember leuen, ez gonoz, gialazatos, gonoz hirt-neuet ez A. dijaert feöl nem uett uolna, kiuannaia annakokaert az A. hogi az J. nÿeluen ualo gialazat teteleert meghbüntettessek…” [Farkas: Csepreg tört. Bp., 1887. 163. l.]

Erdélyben magyarok, székelyek, oláhok közt nem egyszer láttam, hogy az asszony, köténye alatt valamit rejtegetve, háza kapuja előtt széttekintget. Azt nézte [a székely asszony pedig ügyelte], hol füstöl a közelben valamelyik [kéménytelen] ház, honnan kérhet tüzet. Köténye alatt a szenesfazék volt. Ahol, ha napjában egyszer is, de mindennap főznek, a tüzet lehetőleg nem hagyják kialudni, még nyáron sem, a szabad [füstfogós] tűzhelyen sem, még ha el is mennek hazulról. De különösen az egyfőzetű puliszkán néha napokig élő mezőségi oláh házban, ahol a tüzelőanyag is szűkösen van, nyaranta gyakran nincs tűz. Kérni kell tehát onnan, ahol van, ha a hatóság tilalmazza is, s ha félig-meddig szégyen is. Hozzák pedig kötényük alatt. Ugyancsak Csepreg történetében olvassuk, hogy „szintúgy tilos 5 frt és 25 bot- (vagy korbács-) ütés alatt a szomszédoktól a tűz-kérés, és a cserepekben való tűzhordás”. [U. o. 243. l.].

A tűzcsóválás és tűzkérés szokása természetesen a gyermekjátékok világában is tükröződik:  

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkígyókat rajzol.

Úgy, ahogy a nagyoktól látta a csóválást. Egész kerek játékká alakult a szomorúan emlékezetes eseteket okozó, tilalmas tűzkérés és tűzhordás a közismert:

Tüzet viszek, ne lássátok,
Ég a ruhám ne hagyjátok

vagy:

Tüzet viszek ne lássátok,
Ha látjátok, nem mondjátok.

*

Viski Károly megemlékezik [Tapló, acél, tűzgyújtás] a tapló készítéséről. A tapló a csiholásnál szikrafogásra szolgál. Békés megyében, a csákói tanyákon a következőképpen készítik a taplót, amely némileg eltér Viski leírásától. Régen a taplót leverték a fákról s felfűzték madzagra, mint a paprikát és kiakasztották száradni a napra. taplóJó idő esetén megszáradt két hét alatt. Azután eltették szellős, száraz helyre: a kamarába vagy a padlásra. Ha elfogyott a régi tapló, vettek belőle egy darabot, megveregették, megdörzsölték s beletették egy olyan edénybe, amelyikben vörös paré vagy babszár hamuja ázott. [Az utóbbitól szép sárga lett a tapló.] A hamus vízben volt egy hétig – egyik vasárnaptól a másikig –, egy hét múlva kivették, deszkára terítve szárították és tenyér közt kidörzsölték belőle a hamut.

Szikrafogásra használták a páklyát is. Ez gyékénybugából vagy acatpehelyből készült ugyanúgy, mint a tapló, de egyesek csinálták úgy is, hogy olyan vízzel forrázták el a széjjeldörzsölt nádbugát vagy acatpelyhet, amelyikben repce – ez jobb –, vagy kukoricaszár-pernye főtt. Majd kiterítették, szárították s utána már lehetett vele csiholni. Ha azt akarták, hogy a tapló vagy páklya igen hamar fogja a tüzet, salétromot tettek az áztatóvízbe.

Forrás: Viski Károly: Tapló, acél, tűzgyújtás; Gunda Béla: A tapló és a páklya; Ethnográphia – Népélet – A Magyar Néprajzi Társaság Folyóirata. XLIII. évfolyam, 1932.

Információk, érdekességek és képek ebben a tárgyban:
http://mtp.info.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=225:taplogomba-kikeszitese&catid=38:tulelesi-technikak&Itemid=77

http://www.termeszetvilaga.hu/archiv/tv2002/tv0211/bedo.html

szozattv


szozat a tiszta hang karitaszadventjpg 2017120492958 7 böjtecsaba mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf