Gáspár Jenő: Limanovai legenda

Szántatlan ugar, merre a szem ellát,
Madár nem száll bokorra, lombos fára,
Komor, dísztelen óriás temető,
Melynek halotti énekében
Él Limanova legendája.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ekéhez áll a lengyel földműves,
Hajszolja fáradt, nagycsontú lovát,
A vérmezőn barázda nem szalad,
Belevágja hát ekéje fogát.
S egyszerre íme, a föld nagyot mordul,
Vér buggyan ki az ekevas alól:
„Itt indultak el a magyar ezredek!”
Sikolt egy hang az űrben valahol.
A ló nyerít. Az ember összerezzen,
De ostora vág: csak tovább, tovább,
Kenyér kell: véres, gyötrő évek voltak,
Nincsenek titkos, értetlen csodák.
S míg lépne egyet, újra szózat zeng meg,
Lovasként vágtat át a halmokon:
„Itt rohantak a magyar ezredek!”
Verejték ül a sápadt homlokon.
Tán futni kéne, ez a föld varázsos,
Pattog az ostor a ló oldalán…
Mi ez, hogy ezer paripa nyihog fel?
Átok, vagy áldás, álom, vagy talány?
De vihar zendül ott az ég sarkában,
Felhő gomolyg a mező peremén:
„Itt haltak meg a magyar ezredek!”
Üvölt egy hang, mint kardvas, oly kemény.
És harang kondul ezernyi ezüsttel,
Liberát* zeng az ég is komoran,
Véres árnyékban óriás-merészen,
Táltos árnyékkal az égre rohan.
A földművest bősz erő földre nyomja,
Keresztet vet, sír, szót összekuszál:
„Ez a föld többé soha sem teremhet,
Itt álmodik a szent magyar huszár…”
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Szántatlan mező, merre a szem ellát,
Madár nem száll bokorra, lombos fára,
Azóta is szántatlan az ugar,
Azóta is vetetlen a mező…
Ez Limanova örök legendája…

* Libera: halotti ének.