vitéz Somogyvári Gyula: Repülj fehér galamb…

Repülj fehér galamb, repülj sebes szárnnyal,
idegen országba hegyen-vízen át,
messze, Szajnaparton, kopogtasd meg kérőn,
szörnyű nagy uraknak rácsos ablakát!
Mondd: hogy innét szálltál a Tisza tájáról,
– hol az égre néznek apró templomok –
s jöttöd vágyva várják, karjukat kitárják
kifosztott, megtépett, koldus magyarok…

Mondd: hogy olajágért küldöttünk el téged
s hogy a szajnaparti híres, nagy urak
ne a betűt nézzék s ne az írást róják,
igazságot nékik úgysem az mutat.
Hallgassák meg végre mit a lelkek súgnak
s mit a magyar földek szíve is dobog:
hogy akik most tépnek, vad idegen népek,
ők az elnyomók és ők a gyilkosok!

S ha az olajágat néked odaadnák
s hazahozod Erdélyt újra minekünk,
s hazahozod Bácskát s a bánáti földet,
futó Vág vízét s mind amit szeretünk:
szállj akkor az égig s hófehér felhőben
mosd még fehérebbre fehér tolladat
s aztán lassú körbe, ereszkedj a földre,
sehogy itt a szívek megszakadjanak…

De ha csonka lenne az ág, amit hoznál,
akkor ejtsd a földre, akkor el ne hozzad,
hanem szállj egy barna felleg közepébe
és a sötétjébe mártsad meg a tollad.
Sötét turulszárnnyá változzon a szárnyad
nőjön hús-szakító, éles vércsekarmod
s vészes zuhanással, rekedt víjjogással
csapj a magyar rögre s hozd nekünk: a Kardot…

                                                                           1920. február