Tömörkény István: A Netu Márton történeteiből

Hogy kicsoda a Netu Márton?

    Az már igen régen megvan állapítva, hogy ha valaki valakiről el akar valamit mondani, elsősorban azon kezdje, hogy ki az a valaki, akiről a valamit el akarja mondani. Így hozza ezt magával a dolgok természetes sorrendje. De azért nem fogok sokat beszélni. Sőt inkább rövid leszek.

    Balzac fénykorában, mikor soronként fizették a francia lapok az írókat, Balzac egy rövid cselekményű lebeszélést el tudott húzni negyven-ötven „folytatási következik”-ig. Mert iszonyú körülményesen írt le mindent. Arról a lóról például, amelyre a hősnő ráült, ő tudta, hogy azt egyenesen a tuniszi bej udvarából hozták, és leírta a kantárszártól a patkószögekig oly részletességgel, hogy egy szíjgyártó vagy egy kovács is megelégedhetett vele.

    Ekkor történt az, hogy egy francia lap kimondta, hogy Balzacnak nem szabad egy székbe harmincnál több szeget verni.

    Mert ő ötvenszöges székeket használt a munkáiban, és minden szög beverését külön leírta. Külön sorban minden szöget. És persze külön díjazást minden szögért.

    Hát ilyen dolgok történtek abban a világban. És jó világ lehetett az nagyon, mikor a közönség mohó vággyal olvasta át mind a harminc szöget.

    Ilyen idők nem lesznek többé. Nem, soha sem lesznek. Ez csak akkor lehetett, az írói nimbusznak ama dicső korában… Hanem, nini, ideje volna már Netu Mártonról beszélni.

    Mert őróla lehet ám beszélni. Csak meg kell mondani, hogy kicsoda. Azaz voltaképpen, hogy micsoda. De igazság szerint ezt nem is kellene megmondani, mert úgyis tudja mindenki, hogy Netu Márton a legfurfangosabb dohánycsempész mindazok között, akik a világ eddigi életében dohánycsempészettel foglalkoztak.

    És mivel ezt tudja az olvasó, elképzelheti, milyen lehet: Netu Márton a börtönben.

    Netu Márton börtönös története még a régi világban esett meg, amikor még nem vált annyiszor nevetségessé a bakakáplár a közönséges közvitézek előtt. Amikor nem volt még ennyi finánc. S így nem szalutálhatott jobbra nézz-zel a bakakáplár, ha tisztnek nézte őket.

    Ebben a boldogabb időben mindenkinek „udvari szállítója” volt Netu Márton dohány tekintetében.

    Egyedül nála voltak kaphatók azok a finom, aranysárga dohánylevelek, amiket szinte istenkísértés már a mai világban emlegetni.

    De azért, hogy udvari szállítója volt Netu mindenkinek, mégis csak törvény a törvény. És mivel Mártont rajta kapták hivatalosan a csempészeten, tehát el is ítélték érte bizonyos idei fogságra. Hogy mennyire, azt nem tudom. Olyan régen volt ez már, hogy maga Netu Márton sem tudná megmondani.

    Tehát a dolog megtörtént, Mártont elítélték. De tekintetbe vették, hogy Netu Márton mégis csak több ember, mint más. Ennélfogva úgy húzódott meg az ítélet, hogy Netu Mártonnak nem valami bűzhödt börtönben, hanem a város istállójának a helyiségében kellett kitöltenie azokat a bizonyos napokat. Ohó! vigyáztak ám a Márton egészségére nagyon.

    És hát mivelhogy mehetett abban a világban így a dolog, bolondok lettek volna azok, akik tették, ha nem tették volna. (Lám, milyen régi dolgokra rá lehet alkalmazni a mostani elveket.)

    Így került Netu Márton a börtönbe. Ne tessék nevetni, mert börtön volt az azért, könyörgöm; strázsa állt előtte akkora langalétával, hogy manapság ágyúnak néznék. Netu Márton itt megnyugodott a sorsában, és ábrándozott a szép aranysárga levelekről, amiket mostanában istenkísértés emlegetni.

    Megnyugodott. Legföljebb az urak gondolkoztak el egy kicsit, ha észre vették, hogy fogy otthon a zsákban a dohány:

    -Ugyan hol bódoroghat már megint annyi ideig az a Netu? Hogy nem is mutatja magát… De igaz ni, az ördögbe, hiszen én is ott voltam, mikor elítélték… Ugyan mennyire is csak no?… Nono, hiszen kiszabadul már rövid idő múlva.

    És így folytak a napok egymás után. Történt eztán egyszer, – mert ne tessék azt hinni, hogy abban a világban nem történt semmi, történt ott, hanem nem volt ez a sok pletyka újság, ni, hogy mindjárt kilármázza – tehát történt egyszer, hogy összejött a börtönöket vizsgáló bizottság abból az okos célból, hogy a börtönöket fogja megvizsgálni.

    El is végezték azt szép cirkumspektussággal és auktoritással. És ahogy készen levének a vizsgálattal, és mennének már be az egyik tagnak a házához, aki különösen azért lett a börtönöket vizsgáló testület tagjai közé beválasztva, mivel igen jó pálinkája volt neki, tehátlan éppen midőn oda készülődnének, jelenti nekik valaki, hogy a város istállóját is meg kell vizsgálni, mivelhogy immáron az is börtön.

    Tehát elmenének oda, és ott találják Netu Mártont, amint egykedvűen diskurált a strázsával.

    -Hogy vagy, Márton? – kérdezte tőle vidáman az elnök.

    -Köszönöm a kérdésit – felelte neki Netu Márton. – Hát csak mén, mén… mén valahogy.

    -Mén? – kérdezte megütődve az elnök.

    -Mén ám – felelt Netu –, de még sem úgy, ahogy kellene… Alig fogy el két-három mázsa egy héten.

    -Micsoda, te?

    -Micsoda, micsoda – ismétli a szót bizonyos nehezteléssel Márton – hát – a dohány!

    -Dohány? – kiáltott föl elszörnyedve az elnök. – Hát te dohányt mersz itten árulni?

    -Ejnye, ejnye, tekintetes uram – felelte most már igazán fölháborodva Márton –, hát nem maga a tekintetes úr vett meg itten tőlem tegnap két zsákkal a muskotályból?

    Így volt. Legokosabb volt elnevetni a dolgot, amint hogy el is nevették, bolondok lettek volna, ha el nem nevették volna, – mikor egyszer elnevethették!

Szegedi Híradó, 1887. ápr. 3.  

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf