Vida József: Tatárjárás

    I.

Gyászhírnök jő a királyhoz:
Orosz fejedelmi herceg;
Meg sem pihen, fut, mint a vad,
Melyet fészkéből kivertek.
Földönfutó, bujdosó lett,
Nincs országa, nincs trónja már,
Az ellenség elrabolta…
Jön a tatár, jön a tatár!

Véres kardot hordnak körül:
«Leng a királylobogója;
A nemesség a hazáért
Kössön kardot, üljön lóra!»
«« Menjen kedves kunjaival,
Miránk bizony hiába vár!»»
S egyre rémesebben hangzik:
Jön a tatár, jön a tatár!

««Eredj, fiam, Hédervári,
A veszély körmünkre éghet;
Míg lóra ül a nemesség,
Védelmezd a határszélet.»»

Mén sietve Hédervári,
Hogy védve legyen a határ:
Nem lehet most késni, várni:
Jön a tatár, jön a tatár!

Vissza is jő Hédervári,
Vissza is jő lóhalálban;
Lova habos, kardja véres,
Alig száz vitéz nyomában:
«Uram irgalmazz népednek!»
Sötét erdők sűrűibe
S barlangokba rejtezkednek;
Vad erdőkben, barlangokban
Rájok éhség nyomora vár.
Erdő, barlang visszhangozza:
Jön a tatár, jön a tatár!

    II.

Csillagok ragyognak
Fenn a tiszta égen,
Halovány hold képe fürdik
A Sajó vizében.

Sátorában Béla
Gondolkozó méla;
Majd elalszik, de álmából
Fel-felriad néha.

Nem alhatik többé,
Nem engedi gondja,
Felül ágyán s híveinek
Álmait elmondja:

««Szárnya nőtt lovamnak,
S repült gyorsan vélem:
Mit jelent ez álom? fejtsd meg,
Hűséges cselédem.»»

«Kérdezed királyom
Mit jelent ez álom?
Azt jelenti: lóhalálban
Futni fogsz, királyom.»

««Hasadt koronámra
Síró kuvik szállott.»»
«Azt jelenti jó királyom,
Elpusztul országod.»

««Mit zúg oly mogorván,
Mint dühöngő orkán?
Szilaj mének tombolása…
Nézz ki hamar, szolgám!»»

Kinéz a táborba,
A királyi szolga:
«Uram, betört a tatárság
A magyar táborba!»

«Hol a kardom, hol van?
Hadd kötöm fel nyomban!»
S a vad lárma csak növekszik
Odakünn a táborban.

Rohan a tatárhad,
Támad elül-hátul.
Remeg a föld, dobog a föld
Szilaj paripáktul.

Zajos harci lárma
A léget megrázza,
Suhog a nyíl, peneg a kard,
Recseg a paizs, dárda.

Vadul nyerít, hortyog
Az összerogyott ló,
Mellette a véres földön
Hörög a haldokló.

Dühösebben támad
A tenger tatárhad.
«Uram Jézus! Uram Jézus!…»
S fut, ki rést találhat.

Nincs menekvés innen,
Mindenütt ellenség;
«Csak a királyt, csak a királyt!»
S rínak, hogy megmentsék.

Fut a király s véle
Egynehány vitéze
Nyomban űzi a tatárság,
Hogy kerítse kézre.

Rásüt a kelő nap
Vérpiros sugára
A menekvő magyar király
Halovány arcára.

Rásüt a kelő nap
Legelső sugára
Hatvanezer magyar hősnek
Véres hullájára.

A sík Mohi puszta
Haj! többé nem puszta:
Hatvanezer magyar hős ott
Mély álmát alussza.

    III.

Visszatért honába
A kegyetlen mongol,
Magyarország földén
Lova már nem tombol.
Ráismerni mindenütt
Átkozott nyomára…
Magyarok Istene,
Tekints e hazára!

A király is megtér;
Könny csillog szemében,
Amint szertepillant
A puszta vidéken.
Oly szomorú minden,
Oly elhagyott árva…
Magyarok Istene,
Tekints e hazára!

Fekete üszkein
Sok leégett háznak
Búsan síró baglyok
S farkasok tanyáznak.
Nem is ismer többé
Az ember lakára…
Magyarok Istene,
Tekints e hazára!

Szerte az út mellett
Hever egy-egy hulla,
Temetetlen fekszik
ott, ahol elhulla.
Ragadozó kányák
Serege csap rája…
Magyarok Istene,
Tekints e hazára!

Alig látni embert
Három vármegyébe,
S az az egy-kettő is,
Mintha nem is élne;
Nincs kenyere, nincs hol
Nyughatnék, tanyája…
Magyarok Istene,
Tekints e hazára!

A kövér mezőket
Buja gaz veré fel:
Nincs, ki mívelgetné
Szorgalmas kezével.
A föld is megsínli,
Hol a tatár jára –
Magyarok Istene,
Tekints e hazára!

Béla imádkozni
Térdére borula:
«Szűnjék meg, oh Isten!
Ostromodnak súlya:
Feledd, hogy e pártos
Nép érdemes rája!
Magyarok Istene,
Tekints e hazára!»