Szendrey Ákos: A népi élet társasösszejövetelei

A falusi nép élete nehéz testi munka s közben-közben nagy pihenés között folyik le. A hosszú téli pihenést csak itt-ott szakítják meg az istállótakarítás, trágyahordás, kukoricamorzsolás, gabonaszellőztetés, favágás mindennapi gondjai, tavasszal azonban megkezdődik a munka, amely aztán a nyáron át egyre fokozódik, s a nyár és ősz találkozása idején tetőpontra ér. Ez idő alatt csak a vasár- és ünnepnapok és búcsúk adnak alkalmat egy kis pihenő szórakozásra, de sok helyt még a keresztelő lakomát is szüret utánra, a disznóölés idejére tolják: a nagy munka nem engedi meg a fárasztó szórakozásokat.

    S amint a népi élet munkája mindenütt egyforma, úgy pihenő szórakozásai, társasösszejövetelei sem idegen mutatnak nagyobb eltérést a különböző vidékek magyarjai között. Az egyformamunka között folyó népélet egyforma szórakozásokat szül, az egyforma munka egyforma társasösszejöveteleket teremt. A vasár- és ünnepnapok rövid délutánjai és estéi csak könnyű szórakozásra adnak lehetőséget, csak ismerkedési összejövetelekre valók, – a családi élet öröm- vagy emlékalkalmai valamivel több szabadságot engedélyeznek, – a gazdasági élet kezdő és végző ünnepei pedig mindenkire kötelezők. Ebben a hármas keretben folynak le a falu szórakozásai, illeszkednek bele a nép társasösszejövetelei.

    A napi munka végeztével szinte általános szokás, hogy idősebbek kiülnek a ház elé, megbeszélni a falu, az ország és a maguk sorsát. a gyerekek előttük, az utca porában játszadoznak, a lányok pedig csoportokba verődve trécselnek, danolásznak, sétálgatnak s néha-néha körbeállva és összefogózva táncolnak a nóta ütemére. Várják a külső munkából hazatérő s az istállómunka után tisztálkodó legényeket. Aztán továbbfolyik a séta, vidámabb a terefere, hangosabb a nótázás, s ha még egy harmonika és citera is kerül, élénkebb lesz a tánc. a kora reggeli munka azonban csakhamar véget vet a mulatságnak: a falusi ember őszig nem ér rá éjszakázni.

    A vasár- és ünnepnapok délutánjai és estéi azonban megnyúlnak egy kevéssé. Az egyheti erős munka valamivel több szórakozást követel, s ezért a következő nap reggelét kissé megrövidítik és inkább a többi napokon pótolják. Ezért nevezik a hétfőt s az ünnepek után eső napokat tréfásan Szent Heverdel-napoknak, Vasár- és ünnepnapok délutánjaira esnek tehát a legény- és leányséták, a leányfürdők, a játszók, a vendégségnek nevezett látogatások, a táncok, ivók, pinceszerezések, a falusi népnek az egész heti munkát megszakító általános szórakozó társasösszejövetelei.

    Alig hangzott el az ebédharangszó, megindultnak a legények a közös találkozóhelyre. Némelyik matyó legény félre is csapja a kalapját, s danolva, kurjongatva „méri az utcát”; úgy tesz, mintha volna „valami” benne. Aztán széles sorokba fogózva járják a maguk fertályának az utcáit, danolnak, dülöngőznek és bíztatják „boriskát”, hogy „ne rángassa” őket. ártatlan tüntetése ez a fiatalabb, a kezdő legényeknek, de csak addig, amíg más fertálybeli legényre nem akadnak, mert bizony akkor többnyire verekedés lesz a vége a találkozásnak.

    Ezeken a legénysétákon néhol lányok is résztvesznek, s a szülők és hatóságok még pártolják is ezt a résztvételt, mert szelídebbé teszi a legénysétákat, ritkábbá a virtuskodásokat és verekedéseket. Danolás és járó-játékok között folyik le ez a közös leány- és legényséta, s közben-közben itt-ott rövidke tánc fejezi be az egyes játékokat. Kalotaszeg vidékén például igen kedvelt ilyenkor a „Bújj, bújj, zöldág, zöld levelecske” nótájú játék, az aranykapun át való átbújással, amint azt igen kedvesen leírva olvashatjuk Ravasz László egy visszaemlékezésében. /1/

    Másutt külön leányséták is szokásosak. Néhol minden vasárnap kora délutánján megtartják őket, másutt azonban csak bizonyos ünnepnapok délutánjainak leánymulatságai. Somló vidékén például a fehérvasárnapi litánia után szokás, Zimányban pedig húsvétvasárnapjának délutánján szokásos, hogy a lányok felszalagozva, kezükben zöldágat tartva, járják az utcákat, s közben ez alakalomra szóló nótát énekelnek.

    Szeged vidékén és a Dráva mentén ezek a leányséták fürdéssel kapcsolatosak. A lányok egyenkint kilopakodnak az előre megbeszélt helyre, megfürödnek, aztán párba sorakozva, nótáznak hazafelé. Persze, a legényeknek nem volna nehéz megtudni a helyet és meglepni a leányokat, de ezt a falu erkölcse nem engedi. Útközben találkoznak csak és együtt érkeznek haza.

    Ezek helyett a legény- és leányséták helyett más vidékeken a játszók szokásosak. Rétfaluban így nevezik azt a házat, amelyet a fiatalság a vasárnapi tánc helyéül bérel, általában azonban a falu mezeje az a hely, ahol a fiatalság játszani szokott, de így nevezik egyszerűen magukat a játszó délutánokat is. A játszó rendesen a délutáni istentisztelet után kezdődik és estig tart. A kétnembeli fiatalságon kívül ott vannak a nagyobbacska serdülők, s még az idősebbek és s a szülők is elgyönyörködnek szórakozásukban. A lányok és legények egyenkint vagy külön-külön csoportokban érkeznek úgy, hogy az előbb induló bekiabál jóismerőséhez; a választott párok, a falu nyelvén szólva: a szeretők vagy kedvesek azonban rendesen együtt indulnak. Gyülekezés alatt beszélgetnek, a lányok maguk közt játszanak, a legények pedig virtuskodnak. Egy múlt század közepi debreceni közlemény így írja le ezeket a játékokat: „A fiatalság kártyával, labdával, tekével, botokkal mulatja magát. Legnevezetesebb játéknemeik: a kifutó, bábásdi, kihányósdi, királyosdi, kurvásdi, iskolásdi, bennforgó, csürközés, cimpázás, malmozás, fecskézés, bakfittyezés, disznózás, cikázás, espelágirózsa, görcsözés, továbbá a hirintózás és kalótyázás.” /2/ A játszó tehát lassan párossá, legényessé és leányossá válik, aztán rendesen táncban végződik. S ezekbe a táncokba a serdülőket is beveszik; itt tanítják meg táncolni a legénykéket és leánykákat, akiknek ezt az első próbálkozását serketáncnak nevezik. A régibb időkben vándorló, falujáró táncmesterek is meg-megjelentek ezeken a játszókon; rendesen facér szabó vagy borbélylegények voltak, akik egy kis pénz- vagy búza-ajándékért, no meg egy kis eszem-iszomért az újabb figurákat és táncokat is bemutatták a fiatalságnak. Persze, a legénymulatságok és virtuskodások, meg a féltékenység gyakran bajt is okozott, azért az ilyen hevesebb vérű helyeken a hatóságok betiltották a játszókat, vagy a fiatalság maga cirkálóknak nevezett ügyelőket választott, akiknek aztán legénykötelesség volt engedelmeskedni. Haza rendesen párosan, kézenfogva, danolászva mennek; a leány házához érve a legény „leadja” a leányt, azután a többiek után siet.

    Nem ritka a vasár- és ünnepnapesti tánc sem. Lengyeltótiban a templomtéren tartják mindjárt a litánia után és böjtidőben szelídebb szóval csak ugrálásnak nevezik, – másutt a kocsma zöldágas sátra vagy a játszó-, cécóház a helye a nyáron csak táncnak, a csángóknál fülykének, a Nagykőrös-vidéki cselédségnél rentynek, rentyölésnek és télen báldnak nevezett táncos mulatságoknak. Rendesen a legények rendezik a legénybíró vagy nehány legény útján; ő, fizetik a helybért s a muzsikát, hívják meg a lányokat, amint már erről megemlékeztünk, úgy, hogy belépőjegyet küldenek nekik; néhol a lányok édestésztával s néminemű cigánypénzzel járulnak a tánc vagy báld kiállításához. Nagyobb jelentőségük csak a viszonzótáncoknak van, amelyeket itt-ott a lányok rendeznek a legényeknek a májusfa állításért, a húsvéti locsolásért és a farsangi figyelem előlegezéseképpen karácsonykor. Nagyobb jelentőségük van, mert míg amazokon csak falubeli legények vehetnek részt, emezeken a lánynak megvan az a joga, hogy más fertálybeli, sőt más faluból való legényt is meghívhat; különösen ha a faluban kevés a legény, de meg az idegen legény viselkedésétől függ, hogy új társai maguk közé fogadják. Különösen ünnepélyesek és zajosak voltak a rukkolási táncok. Szeptember utolsó vasárnapján rendezték őket a legények katonának menő társaik búcsúztatására.

    Ismerkedési alkalom tehát ez a legény-szűk és leány-bő vidékek mindkét nembeli fiatalsága részéről és beleegyezésével, mert viszont tudjuk, hogy hol például legényben nincs hiány, ott már a másik negyedbeli legény is kizárt mulatótárs, az idegen faluból jövő vendéget pláne csak, mint érdektelen látogatót fogadták el. Ilyen ismerkedési alkalom még a vendégség és ilyen volt a leányvásár is. Némely vidékeken minden leánynak és legénynek megvan a maga szomszédfalubeli vendégleánya és legénye, akiket meghív és vendégül lát, amikor a falu azaz az önálló gazdák vendégséget, táncos mulatságot rendeznek a szomszédfalubeliek részére. A vasmegyei Hegyháton és a Palócföldön ezek a vendégségek állandó napokhoz vannak kötve; ősszel a Szentkereszt és Kisasszony, télen pedig Márton és Miklós azok a napok, amelyeken rendezni szokták őket. Leányvásároknak nevezték pedig néhány, szerbekkel és oláhokkal vegyes vidékünkön bizonyos jeles napok búcsúit is, mert olyan népesek voltak, hogy akárhány országos vásárral vetekedhettek. A Baranya megyei Bodonyban a Szentkereszt felmagasztalását követő vasárnapi búcsú, Mátészalkán a Mária Magdolna-napi vásár, a kadicsfalvi Pothárd-kútnál áldozócsütörtök volt régóta leányvásárnapul kiválasztva, másutt azonban sem búcsúhoz, sem vásárhoz nem kötötték őket, hanem külön napokat állapítottak meg megtartásukra. Sétával és tánccal voltak egybekötve. A fiatalok ismerkedtek, a szülők tudakozódtak, de tulajdonképpen csak a csoszogót, a gügyüt kerülték el vele, mert a megtetszés és a választás esetén is az eljegyzésig a rendes szokásokat mindenben betartották.

    A játszók végén rendesen kocsmába mentek a legények. Általában ivóknak hívják ezeket az összejöveteleket, s nem mindig a puszta mulatás és ivás a céljuk, hanem itt beszélik meg a táncok és ünnepi játékok rendjét, tartják meg a legényavatást, választják a legénybírót s intézik el egymás közt támadt bajaikat. Vannak rendes vasárnapi ivók, de vannak alkalmiak is, amikor a legények valamelyik társuknak, például az újonnan avatott legénynek vendégei és végül vannak olyan jeles napi alkalmak, amikor a legények házankint szedik, koledálják össze a tojást, szalonnát és bort is, mint például a regölés, kongózás, a farsangi játékok, a májusfa stb. koledáló ivói. Az ivók megtartása igen régi legényszokás; már a XVI. század óta egész sorát ismerjük a városi statutumoknak, amelyek korlátozzák és tiltják őket, mert nemcsak pénzpazarlásra adnak alkalmat, de elveszik a másnapi munkaerőt, a verekedések melegágyai és zavarják a lakosság éjjeli nyugalmát. Különösen zajosak voltak a farsangszombati legényivók; ezeken nyitották meg a farsangfarkát annak a pár üveg bornak a megivásával, amelyet a múlt évi legényavatáskor a kocsma földjébe ástak.

    Ezeken az ivókon néha a gazdák is megjelentek, sőt voltak olyanok, amelyeket egyenesen a gazdák részvételére számítva rendeztek meg. Az ilyeneken ismerkedtek össze a gazdák a fiatalokkal, s ilyenkor születtek az Alföldön a keresztkomaságok, amikor a komául ajánlkozó gazda keresztbárányt ajándékozott a legénynek. De vannak tisztán gazdaivók is; kanivóknak, kanmuriknak nevezik őket. Inkább megbeszélés a céljuk, mint a malom alatti, a födött hídon és a kovácsnál szokásos összejöveteleknek; poharazás közben jobban megnyílik a szív és szóra hajlamosabbá válik a még zárkózott magyar ember is. Napjaik nem állandóak, néha a véletlen teszik népessé őket, máskor meg összebeszélés után gyülekeznek. Majdnem országszerte általános azonban a farsangvasárnapi gazdaivó és igen sok vidék ismeri a zabálócsütörtöki asszonyok ivóját is, amelyre férfiaknak nincs bemenetele. Az asszonyok is a kocsmában tartják, s bizony néha őket is danolásra, egymás közötti táncra bírja a konty alá való. Érdekes példái ezek az egyneműek ősemberi szokás-összejöveteleinek, a férfias és asszonyos (agynikus és anandrikus) külön mulatságoknak, mint amilyen a legények ivója s a lányok külön játéka a játszók kezdetén, a leányséta, leányfürdés, a fonóbeli leánynótázás és a játékfajták a legények odaérkezése előtt s az alföldi leányháló, az esküvő előtti nap éjjele, amelyet a lányok együtt töltenek a menyasszonnyal, meg a matyó almázásnak nevezett legénybúcsú s végül a mezőkövesdi legénytanyázás. Amint az esős és hideg idők beállanak, a gazda a tüzelősólba vonul. Itt keresik fel látogatói, az öregek és legények, s néha egész utca legényei összegyűlnek egy nagyobb istállóban. A tüzelést és a beszédet egy öregebb vezeti s a beszélgetésben a hagyományokat származtatják át az idősebbek a fiatalabbaknak /3/.

    Az eddig leírtakhoz hasonló a pinceszerezés is. A szőlősgazda nem szereti, ha borához más is hozzányúl. Rendesen egy hétrevalót hoz haza, s ha elfogy, ismét kimegy a pincébe. Ilyenkor eltesz-vesz és szívesen látja az arrajáró ismerőst. Néha összebeszélésszerű ez a pincelátogatás: több gazda is kimegy és dolguk végezte után egyőjüknél találkoznak. Az eleinte csendes beszélgetés közben folyó poharazás később danolássá és tánccá erősödik. Különösen, ha úgy késő délután az asszonyok is előkerülnek, hogy a pinceszerzés a reggelbe ne nyúljék. De vannak asszonyos pinceszerzések is és ilyenkor a tánc is sűrűbbé válik, bár a magyar ember jókedvében nő nélkül is hajlamos a táncra. Két ilyen táncról itt is megemlékezünk, mert a Magyarság Néprajzában nem találjuk nyomukat. Az egyik a kertésztánc, mert a leírás szerint leginkább a dohánytermelő kertészek táncolják. Lassú és részben hasonlít a francianégyeshez. Hatan táncolják s az előtt lassú, majd gyorsabb ütemű nótát maguk danolják:

Áldd meg Uram Isten a mi munkáinkat,
áldd meg a mi dohánypalántáinkat,
elment már a felleg,
nem ad Isten jeget,
hadadillom.

    A két első sor alatt a három-három szembenálló táncos összejön, mint a francianégyes sétájában, az utolsó kettő pedig egymás karja alatt átbújva lassú csárdást jár, aztán újra felállanak. A másik már asszonyos tánc s a neve párnatapsos. Lassú dala:

Annyi a finánc,
mint a szoknyaránc,
úgy csörög a lánc,
Mint a tapsostánc.

    A páratlan sorok éneklése alatt a férfi a nő tenyerébe üt, a páros sorok alatt a nő viszonozza a tapsot, aztán mindkét tenyerüket összeütve egy et fordulnak /4/. Vannak aztán külön asszonyi pinceszerezések, amikor a férfi még a szőlőbe sem teszi be a lábát; egyébként olyanok, mint a már említett asszonyok ivója: összebeszélnek, ennivalót batyuznak, aztán sorra járják valamennyiök pincéjét.

    Ezek a vasár- és ünnepnapi társasösszejövetelek tehát részben szórakoztatók, részben azonban ismerkedő jellegűek. a szórakoztatók tartják fenn a népi játékokat, táncokat, nótákat s a hagyományok egyéb fajtáit, a család- és helytörténeti mondákat, a szokásokat, s ezeken válik jellemileg is az ősökhöz hasonlóvá. Itt ismerik ki az idősebbek, a szülők is a fiatalokat, szemelik ki a vőnek és a menynek valót, de a fiatalok is, és ezért itt kötődnek a barátságok, a mátkálások, amelyek a későbbi jóbarátság és komaság alapjai lesznek. Itt alapozódik meg a házasság, szóval ezek a vasár- és ünnepnapi szórakozások pillérei a falu egész életének, fejlődésének.

    A családi élet öröm- és emlékalkalmai már a szomszédok, barátok, komák és rokonok között folynak le. A közösség összetartása azonban itt is megnyilvánul a „hivatalnok” megjelenésében, a lakodalmakon éppúgy, mint névnapok alkalmával, meg aztán az érdeklődők kíváncsiságában és ácsorgásában is.

    Az első ilyen családi örömalkalom a legény- és leányavatás. Az első ugyan kívül esik a család keretén: a legények egyetemétől függ és idegen helyen történik, de azért a családfő engedélyének kikérése, az anyagiak hozzájárulása miatt feltétlenül szükséges. Emlékei közül itt csak azok érdekelnek bennünket, amelye k a község részvételével történnek és táncosak, mert ezeken a lányok is megjelennek és megismerkednek az új legénnyel. A leányavatás azonban csak házi ünnep, s akár a leánycégérnek nevezett sudár fal leásásával, akár a lányok meguzsonnáztatásával és csókjával történik, tulajdonképpen csak annyit jelent, hogy a legényeknek megnyílt az ajtó a látogatásra és a leány táncba kérésére.

    A családi élet örömalkalmai közt a legtöbb társasösszejövetel a lakodalomhoz fűződik. Igaz, hogy ezek is szűkebb körben, a szorosabban összetartozók között folynak le, de azért mégis túlmennek a család határán, sőt a szomszéd községekből is kerülnek vendégek, így aztán a lakodalmak is ismerkedő összejövetelekké válnak. Az eljegyzés, a legény- és leánybúcsú, a hérész, az újasszony beivása és a visszahérész a házasságkötés lakomás és táncos összejövetelei. Az lejegyzésre csak a rokonság, a komák és a szomszédok hivatalosak legény- és leánygyermekeikkel együtt. A legény- és leánytorról már megemlékeztünk. Még előttük tartják a vágótort, amely aztán az állatok levágása és feldolgozása után ki lakomával és tánccal fejeződik be. Tisztán lányos összejövetel a lakodalmi leves tésztájának elkészítése, az úgynevezett csigataposás; végére az ismerős legények is odakerülnek, s így aztán ennek is kisebb trakta és tánc a végzője. Érdekes lakodalmi összejövetelre ad alkalmat az újpár házánál a csengőzésnek nevezett ágyvitel is; fiatalasszonyok, lányok, legények a résztvevői és ekkor is kevés ivással s tánccal, az ágyvetők táncával fejezik be a lakodalomnak ezt a nevezetes aktusát. A lakodalom vendéghívással kezdődik, a vendégek pedig a család, a rokonok, a komák, szomszédok s a helybeli és más faluból való jóismerősök köréből kerülnek ki. Nem lehet célunk a lakodalmi vacsora időtöltésének, szórakozásainak és mulatságainak leírása, azért tovább folytatjuk a még hátralévő lakodalmi összejövetelek felsorolását. A lakodalmat követő délelőtt van a hérész vagy kárlátó, azaz a menyasszony hozzátartozóinak és vendégeinek látogatása a vőlegényes háznál, a maradékoknak táncos lefogyasztására. Ezt követi az újasszony vasárnapi templomi beavatása s a Palócság északi vidékein délután az újasszony beivása; amint a legényavatás a lányok közé való befogadást jelképezi, úgy ezzel az asszonyok veszik be maguk közé: kocsmába viszik a menyecskét s rövid borozgatás és tánc tölti ki és fejezi be a beivást. A lakodalmat követő hetednapra van a visszahérésznek, fejkötő-áldomásnak vagy újasszonypoharának nevezett kisvendégség; a menyasszonyosház adja a lakodalom résztvevőinek. A menyecske tölti meg minden vendég poharát s ezek:

               A főkötő szakadjon,
                  az újasszony maradjon.

áldáskívánással köszöntik rája. Persze, mindez csak a nagy lakodalmaknál van így, a kisebbeknél egyik-másik elmarad, vagy az egész egy éjszakára zsugorodik össze.

    Az újabb idők hírlapi közleményei szerint, az úri osztály utánzásából, szokásossá vált az aranylakodalmak megtartása is. Nemcsak a rokonság vesz részt a lakomán, hanem ott vannak a komák és szomszédok, sőt neheztelésre ad okot, ha a más falubeli jóismerősök is meg nem jelennének rajtuk.

    Aztán elkövetkezik az ország különböző vidékein különböző neveken ismert keresztelőlakoma. Pompáját a család vagyoni állapota szabja meg. A szegényebbek csak kispaszitát tartanak, azaz a keresztelés után azonnal feltálalják a komaasszonyok reggelijét; férfit nem hívnak, sőt ki is utasítják maguk közül, de azért a mézespálinka vagy a bor táncra bírja az asszonyokat. A nagypaszitát a munkaidőről az őszi-téli pihenés idejére szokták eltolni. A lakodalmas vendégek, az új komák és az azóta szerzett jóbarátok tagjai ennek a családavató lakomának, amelyről nem maradhat el a község hívatlanjainak részvétele sem: bakfazekat vágnak szerencsehozóul a csecsemős ház ablaka elé. Aztán megkezdődik a távolabbi ismerősök és érdeklődők bubalátója; ajándékot hozó, eszem-iszomos rövid látogatások ezek a közösségi együttérzés kifejezésére, egész az egyházkelőig, amikor a gyermekágy szalmáját ünnepélyes szertartások közt elégető asszonybarátnőkkel az édestésztás boldogasszony- vagy bábapoharat kiürítik.

    A névnapok közül csak a gazdáé számít, az asszonyokét csak egy rövid bekukkantás jókívánatával szokás az egészen közeli rokonoknak és barátoknak elintézni. A gazda-névnapok közül is inkább csak az ősziek és téliek esnek meg nagyobb zajjal, a munkaidőbeliek közül csak a félünnepes Sándor, József, György, Nepomuki és Keresztelő János, Antal, Lőrinc és Mihály napokat szokták lakomásabban megülni. Félünnepnapoknak mondottuk őket, mert mindannyian népi jelesnapok és ezek a nevek azok, amelyeket a nép jobban kedvel, s így afféle sorjázós névnapokká válhattak. Az őszi és téli névnapok bátran elnyúlhatnak, nem akadályozza őket a munka, bőven van még bor, kifejlődött a liba és még friss a disznóság is. És ezek közül is főleg az ünnepekre esők zajosabbak: a pásztori Vendel és Dömötör, Márton, András, Miklós, István, János, Tamás, Pál, Bálint, Péter és Mátyás. Meghívás nincs, mert a névnapozás megtisztelés, nem erőszakolható. „Ha jösztök, lesztek”, mondja a közmondás, de azért mindenütt felkészülnek a rokonok, komák, az utca-, pince- és földbeli szomszédok, még a más falubeli jóbarátok látogatására is. Evés-ivás, danolás, köszöntőzés és tánc a lefolyásuk, meg a másnapi kárlátó, hogy a maradékot egy pohár pálinkával leöblintsék. Egész külön szertartásai fejlődtek ki a karácsonyi protestáns István és János napoknak. Az ünnep az Istvánok és Jánosok sokasága miatt olyan zajosakká lett, hogy már a XVIII. század prédikátorai is kikeltek napokra húzódó ivásai, lakmározásai, duhajkodásai és lövöldözései ellen. Mert némely vidéken, különösen a Székelységben, az ünneplésben a falu egész legénysége és fiatal férfinépe részt vesz és nem hagy ki egyetlen Istvánt és Jánost sem, ha gazdag, ha szegény. Kora reggel nekiindulnak hajnalozni; külön nótájuk van rá, amelynek éneklése közben láncos bottal verik a taktust. Talán a kiveszett regölés maradványa ez a csörömpölős nóta: egész sorok vannak benne a regösénekek jókívánságaiból. Aztán rövid pálinkázás után a gazdát is maguk közé véve tovább vonulnak a következő Istvánhoz, míg délire valamennyit fel nem járták.

    A családi örömáldások közé tartoznak az új házba beköltözés áldomásai, a házszentelők is. A régi birtokba avató áldomások leszármazottai ezek. Jelen vannak a jobb és baloldali, az alsó és felső szomszéd, meg a földszomszédok és mindenki, aki akár rokonság, akár barátság jussán a családhoz közel áll. A katolikusoknál elmaradhatatlan papi beszentelés után evés-ivás, köszöntőzés és tánc fejezik be az ünnepséget.

    A családi emléknapok sorát a halotti tor fejezi be. A tulajdonképpeni torozást megelőzi a virrasztó; az asszonyok a halott körül imádkoznak s énekelnek, a férfiak és fiatalok pedig a szomszéd szobában beszélgetnek, kártyáznak és isznak éjfélig, aztán rendesen csak az asszonyok maradnak ott a hajnal hasadtáig. A temetés után este tartják a tort. Szívesen látnak mindenkit, de a meghívottak csak a pap, kántor, harangozó, a kereszt-, zászló- és halottvivők, a fáklyások, a sírásó és a fejfacsináló. A torozók rendesen paprikáshúst és juhhúsos kását kaptak. Eleinte csak a halottról beszélgettek, de aztán a bor lassan beljebb melegítette őket s a beszélgetés tréfázássá, a gyászos ének nótává változott, majd a kánai menyegző verses históriájának eléneklése után táncra is kerekedtek. A Bakonyalján és Kisküküllőben a temetőben ülték meg a tort, kaláccsal, pálinkával s rövidke tánccal, – másutt meg a kocsmában adták meg a tort a temetésen résztvevőknek.

    A népi élet társasösszejöveteleinek harmadik csoportjában a gazdasági és törvényes élet, az évnegyedek végző és kezdő összejöveteleit csoportosítjuk.

    Az utóbbiak sorát az őszi Márton napja nyitja meg. Tulajdonképpen a német iparosságtól szállott át a magyar mesteremberekre és tőlük vette át a nép is. A műhelyek kivilágításának kezdő napján a legényeknek adott gyertyapecsenyés vacsorából, a lichtprádliból azonban a népnél a rokonok, komák és családjuk hívásos vendégeskedésévé vált mártonlúdja, s mint ilyen, egyike lett a fiatalok téli ismerkedési összejöveteleinek.

    Disznóölő András táján pedig megkezdődnek a disznótorozások, mert amint az újbor és a liba Borkóstoló Mártonra érik meg, úgy a hízó András táján lesz a legzamatosabb. A tor nemcsak a téli húsnemű és zsírozó betakarító munkája, hanem egyúttal és éppen ezért családi örömünnep is. Olyan nagy, hogy még az iskolában is igazolás volt az elmaradásra. Alvégtől Felvégig egymást érték a télkezdeti táncos disznótorok, sokszor annyi család és fiatalság részvételével, hogy a disznóból alig maradt meg a sonkán, szalonnán és zsíron kívül egyéb. DE megvolt az alkalom a hosszú munka és a munkaközi egyhangú táplálkozás után a szórakoztató összejövetelekre és a test erőtadó feltáplálására, de még a fiatalság összehozására is.

    Majd a karácsonyi, óévesti s farsangi családi és bálos összejövetelek következnek. Lefolyásuk az eddigiekből ismeretes. Tulajdonképpen valamennyi a fiatalságért, a házasságkötés megkönnyítéséért és elősegítéséért van, az idősebbek, mint csendesebb résztvevők, csak a figyelem felkeltéséért, dicsérgetéssel, ajánlgatással, rábeszéléssel, olykor szelídebb, néha parancsolóbb erőszakkal irányítják a fiatalokat.

    A húsvét és pünkösd inkább a családias látogatások ünnepi alkalmai. Ezeken és május elsején, meg a tavaszi napok idején rendezik a kirándulásokat, mennek búcsúra és látogatják a vásárokat, amely utóbbiaknak őszre eső alkalmai is megfelelő idei a látogatásoknak.

    A kirándulások az erdőkbe és a völgyekbe vezetnek; néha családiasak, néha csak a fiatalság vesz részt bennük, de még így sem kifogásolja senki őket, mert a közös ellenőrzés mellett mindenki erősen vigyáz magára. Néha csak puszta táncos szórakozás a cél, néha eprészéssel málna- és szederszedéssel kötik össze, a sátoros ünnepek előtt pedig zöldág- és fűszedni mennek. Május elsejének előestéje csak legényes kirándulás, vagy ilyen a húsvét és a pünkösd szombatja is ott, ahol a hajnalfát e napokon állítják fel. A sátoros ünnepek előestéin a legények zöldágat vágnak, a lányok füvet és mezeivirágot gyűjtenek a templom, az oltár díszítésére és a baldachin alatt szentséget vivő pap elé szórására. A húsvéti emmauszbamentel családi kirándulás batyumulatsággal, – a pünkösdin pedig csak a legények virtuskodnak versenyfutással, lóversennyel és bikahajsszal, az idősebbek s a lányok puszta szemlélők. De mindenik kirándulást tánc fejezi be.

    S meg kell itt emlékeznünk még a gyermekek társasösszejöveteleiről is, hiszen itt tanulnak bele az életbe, itt szövik nem egyszer holtigtartó barátságaikat, sőt sokszor a gyermekkorba nyúlnak vissza a házasságkötések gyökérszálai is. Az esti utcaporában, a játszók szélein, a serketáncokon már találkoztunk velük, de a népélet más, pusztán csak gyermeki összejöveteleiket is ismer. Némelyik a felnőttek szentesítése nélkül, sőt egyenes tiltására való, mint pl. a tojásivásos fészekszedés vagy a mulatságos ürgeöntés, de vannak családias, sőt az iskola felügyelte alatt rendezett hivatalos társasösszejöveteleik is. A családiasak közé tartoznak a gulásztaevés és a mézszüret. Az ellés után harmadnap megfőzött és a főzés közben összement túróstej elfogyasztására összehívják a rokon-, koma- és szomszédgyerekeket, – Ambrus napján pedig a méhtartó helyeken mézes ozsonnával vendégelik meg őket. A pünkösdi királynéjárást is a felnőttek rendezik s azt a kis lakomát is, amelyet a résztvevő lánykáknak adnak. Az iskola rendezi a balázs- és gergelyjárást, a virágvasárnapi barkaszedést, és a majálisokat. Az első hármat bőven ismerteti a Magyarság Népraja, a majálisok pedig vagy csak az iskola felügyelete alatt rendezett játékos mulatságok, vagy a szülők és felnőttek részvételével is batyus- és táncos mulatságokká válnak. S ha nem is májusban rendezik ezeket az iskolavégző vagy ehhez közelálló gyermeki mulatságokat, akkor is majálisoknak nevezik őket.

    Kirándulás is, vendégség is, félig családi, félig vallásos társasösszejövetel a búcsú; minél idősebb az ember, annál jobban előtérbe lép a vallás és minél fiatalabb annál nagyobb szerepet talál benne a társadalmi jelleg. A búcsú tehát délelőtt templomozás, délben lakomázás és barátságkötés a búcsús sátrak közt, látogatás a régi és új ismerősöknél. A búcsú lakomás megünneplésében nincs felekezeti különbség, a protestánsok éppúgy elszekereznek és éppúgy megnyitják házukat, mint a katolikusok. Mert a búcsú csak az öregeknek áhítatosság, a fiatalabbaknak lakomázás, a fiatalságnak azonban ismerkedő és párválasztó alkalom. A legtöbb persze nem maradhat el legényvetélkedés nélkül, s ha az alföldi búcsúk csendesebbek is, annál zajosabbak és verekedősebbek voltak a sűrűbbvérű Dunántúl búcsúi. Vas Gereben Meddig Jóskája képes példáját nyújtja a búcsús legényvetélkedéseknek. érdekes az őrségiek pünkösdi búcsúja; barnyának nevezik s népünnepére mindig barnaszőrű szarvasmarhát szoktak levágni.

    A protestánsok úgynevezett búcsújai történelmi emléknapok, rendesen azon a helyen tartva, ahol az esemény történt. Batyulakomás táncosmulatságok, mint például a debreceni cívisek nagyerdei kivonulása annak emlékére, hogy itt mentették ki lányaikat a nagyváradi basa janicsárainak kezéből, – vagy a homoródvidéki unitárius búcsú a Zsengérc tetején a térítések idejéből.

    Hasonló népünnepek néhol a község alapításának, birtok- és szabadságnyerésének fordulói, amelyeket délelőtti istentisztelettel, délután és este pedig vendégeskedéssel és tánccal szoktak megülni. Ilyen például Ikerváron a József-áldomás a legelőadományozó gróf Batthyány emlékére, vagy Alsórákoson a pünkösdre következő vasárnapi „kispünkösd”, amelyen egykor a népnek a jobbágyság megszűnését kidobolták.

    A búcsúkhoz hasonló ismerkedő és vendéglátási alkalmak a vásárok is, hiszen a legtöbb búcsú vásárral is egybe van kötve, mert a vásárok rendesen vasár- vagy ünnepnapokra estek. E napon volt a gyülekező, éspedig nemcsak a gyalogvásároké, hanem ekkor hajtották a korlátok közé az állatokat is. Az állatvásárokat rendesen még aznap megtartották, a kirakodó vásár azonban másnapra esett. A nagyobb vásárokban rendesen külön utcákat foglaltak el a különböző mesteremberek s közöttük ütötték fel sátrukat, főleg a szűrszabók között a pecsenyeárusok, az úgynevezett lacikonyhások, meg a kávéáruló asszonyok is. A lacikonyhákban a férfiak ütöttek tanyát, a kávézókban pedig az asszonynép gyülekezett. A lányok és legények a sátrak között sétálgatnak vásárfiát cserélgetve és ismerkedve s ennek az ismerkedésnek nem egyszer leánynéző lesz a vége.

    Különösen nagy állatvásárokat tartottak a puszták és havasok legelőin. Ezek között az Elek-, Illés- és Vendel napiak amolyan pásztori ünnepségek voltak, evés-ivással és tánccal, a fiatal pásztorok és pásztorok leányainak találkozó alkalmai, – míg a Mihály- és Dömötör-napiak pásztorszegődő határnapok. A pásztorok beszámolnak a gazdának, árúba bocsájtják feles állataikat, megveszik jövőévi pásztorkészségeiket aztán bográcsos juhhússal vendégelik meg a gazdákat. Ez a dömötörözés vagy juhbál. Tulajdonképpen férfimulatság, a pásztornóták és férfitáncok élőhelye. Némely helyen ezt a juhbált bent a faluban rendezik; istentisztelet után leszámolnak, aztán elköltik a paprikást, és utána a gazdák is a fiatalok táncos sátrába indulnak.

    Ilyen táncos pásztori mulatságok voltak még borjúbélyegzés napján is; a bort és a muzsikást most azonban a gazdák fizették. Éppúgy, mint a juhboszorkányozáskor, azaz a juhok farkalevágásának idején is, amikor a boron kívül tojást is kaptak s a farkokból rántottás paprikást főztek. A birkanyírásban már lányok is résztvettek; ők koledálják hát össze az enni és inni valót, s most ők rendeznek lakomás táncot a pásztorlegényeknek. Kisebb pásztorlakomák voltak még Szent Györgytől kezdve bizonyos másnapokon is, amelyekre a gazdák felváltva egy-egy disznó leverését engedélyezték a pásztoroknak; ilyenkor ők maguk is kimentek, mert a disznót egy baltacsapással kellett leölni s ha ez nem sikerült, a pásztor bírságot fizetett a gazdának. Az első kihajtás napja azonban, az állatkiverés, szinte majális-szerű ünnepe a falunak. A legelő szélén pásztorkészséget áruló és lacikonyhás sátrak várják a felhajtott állatokban gyönyörködő gazdákat és a fiatalságot s utána rendesen társas italozás és tánc fejezi be a napot.

    A halászok a bokorbaállás napján tartották első lakomás és táncos összejövetelüket a gazdacsaládok számára, de tort tartottak a jól sikerült halászatok után is; ezeket azonban a bokor csak a maga számára rendezte. De ismét gazdás mulatság volt a halászkeresztelő, a halászat befejezése után rendezett lakomás és táncos halászlegényavatás. Legnagyobb ünnepük a nyáreleji jánoska-eresztés; így nevezik, mert a felvirágzott és lámpionos csónakok élén egy, a halászok védőszentjének, Nepomuki Szent Jánosnak szobrát vivő csónak halad. Az utána való nap aztán halpaprikásos és túróscsuszás ebédet, majd reggelig tartó táncot rendeztek vevőiknek, a gazdák és családjuk számára.

    Utolsónak hagytuk az effajta társasösszejövetelek között a régebben szokásos mézszüreteket, amelyeket a méhtartó gazdák rendeztek vevőiknek. Mézkóstolók voltak ezek a kasok felbontásakor, dióval és lágykenyérrel s résztvett rajtuk a vevők családjának fiatalsága is.

    A családi és gazdasági életen kívül a törvényes életnek is megvannak a maga lakomás összejövetelei. Ezek azonban gazdaösszejövetelek és ezek közül is főképp a közvetlenül érdekeltek vannak jelen. Az adásvételi áldomáson pl. csak a vevő és az eladó, meg a két tanú eszi meg a szerpecsét és issza meg a szentjánosáldást. Az új bíró csak a gazdákat hívja meg a csetének nevezett választási lakomára s a kántorválasztási torokáldást is csak a gazdák rendezik az új kántor beavatására. Törvényes szokás a békepohár-ivás is; a kibékült haragosok adják az összeveszés tanúinak és a szomszédoknak békeáldomásul. Már szélesebbkörű, sőt sokszor a fiatalság részvételével is tarkított áldomás volt az idegenavatás, azaz a faluba költöző idegennek a vízbemártás elmaradásáért adott pénzen rendezett avató áldomása.

    Vidékenkint ugyan a történelmi és gazdasági élet még más társasösszejöveteli alkalmakat is megteremtett, hiszen a népélet is fejlődik s ha nehezen és lassan, de mégis befogad új szokásokat, mint amilyen például az aranylakodalom. Egészben véve azonban mégis ezek az általános alkalmak, amelyeknek keretében a nép pusztán szórakozó összejövetelei lefolynak, mert külön csoportba tartoznak az egymást segítő, és ha kinek-kinek a saját érdekében, de mégis közösen végzett munka áldomásos összejövetelei.

    Eredetük ugyan nagyrészben az emberi lélek társas hajlamában keresendő, de emellett sok köztük az újabb idők szülte keresztény jellegű szokás is. Rá kell azonban mutatnunk arra, hogy ezeknek a vallásos hatás alatt álló összejöveteleknek egészen más a célja a fiataloknál s a fiatalabb családosoknál, mint az öregeknél és így mások az összejövetel szokásai is. Emitt az önmagával való törődés, mondhatni a túlvilági élet nyomakodik előre, amazoknál azonban erősebb a mai élet örömeinek s az ezek jövő előkészítésének érzete.

    Ezért céljuk szerint is inkább ősemberiek: a közösség életét számontartók, megbeszélők és előkészítők, – ismerkedők, kiismerők, barátságkötők és párválasztók, – a közösségi együttérzés és a családi összetartás fenntartói, – a hagyományos tapasztalat, tudás és szokások átadói, a közösségbe avatók és belőle kiengedők, – a közösség történeti eseményeinek emlékőrzői – s az ősi évnegyedkezdő és végző, hálaadó és áldást kérő szokásainak lecsökevényesedett és átalakult maradványai. Az idősebbek a hagyományok céltudatos átadói és ápolói, a fiatalság pedig minél inkább beleilleszkedik a közösség életébe, annál erősebb támasza lesz az ősi lélek fennmaradásának. Ezért például a gyermekek és serdültek hagyományokon nevelése nemcsak a szülők gondja, de tevékeny részt vesznek benne a legények és leányok is, s főleg ők azok, akik a leendő legényeket és leányokat a község illemtanára szoktatják.

    A rendezők és résztvevők szerint is sok ősiséget tartottak fenn: megőrizték az ősi, nemek és korok szerint való együttélés összejöveteles szokásait, mert – amint láttuk – ma is szokásosak még olyan összejövetelek, amelyeken csak legények, lányok, férfiak, asszonyok vagy a két nem együttesen, vagy családiasan vesznek részt. Itt sajátítják el az ősi szokásokat, bírálják meg mások viselkedését, ismerik meg a helyest és a hibákat, tanulják el a társadalmi élet formáit, világosítják fel egymást a törvényes élet formaságairól, sőt a nemi és családi élet rejtett titkairól és szokásairól is. Itt formálódik ki tehát az új nemzedék s alakul és halad az ősi élet és fejlődik sínpárján az emberöltőnkint meg-megújuló közösség.

    A résztvevők vagy az egy céhbe, a legények, leányok, gazdák és asszonyok kórusába tartozók s még ekkor is egy utcából, vagy egy fertájból valók, vagy pedig az összejövetelek tágabb jellegűek és ekkor mindig meghívásosak. A meghívásra rendesen csak a rendezőknek van joguk; ez a jog azonban csak a családi összejöveteleknél korlátlan, a közösségieknél azonban a legénységtől függ és a vendégtől teljes semlegességet, a helyi szokások mindenben való betartását követelő. Különös jogot csak a szomszédokkal szemben tapasztalunk: a szomszédi élet sok közösséget, sok segítséget teremt s így majdnem családi viszont hoz létre. S e szomszédság nemcsak a portaszomszédokra vonatkozik, hanem a föld- és szőlőszomszédokra is kiterjed.

    A meghívás a család vagy a rendezők részéről, közvetlenül vagy megbízottak útján s ez utóbbi esetben sokszor szertartásosan történik; gondoljunk csak a táncba kérő legény mondókájára, az eljegyzésre hívő csoszogó szerepére, a lakodalomba hívogató vőfélyre, a keresztelésre invitáló bábára, s a halotti tor odasúgásaira.

    A társasösszejövetelek szertartásai közt hagyományszerűen fontos az ülés rendje is. Ezt azonban – sajnos – csak pár jellegzetes adat alapján állíthatjuk, mert gyűjtőink alig szólnak valamit róla. Általában az a szokás, hogy a hosszú asztal mellett a falnál az idősebbek, velük szemben a fiatalok ülnek, a gazda helye az asztal bal, a gazdasszonyé s jobb végén van; a jegyeseket az asztal végére ültetik úgy, hogy a lány a falnál, a legény a gazda helyén foglal helyet, az újpár pedig az asztal külső oldalának közepén ül, a nyoszolyólányok a menyasszony, a násznagyok a vőlegény oldalán helyezkednek el. A házastársak csak Somogyban ülnek egymás mellett.

    A lakomás összejövetelek elmaradhatatlan tartozéka a köszöntőzés. A felköszöntők mindig az alkalomhoz illeszkedők s annak a kívánságnak ima- és áldásszerű előterjesztései, amelynek teljesítésére az illetőnek szüksége van. Rendesen komolyhangúak, sokszor azonban tréfásak is, de csak a szavakban, a kívánság előterjesztése tudniillik ezekben is ugyanaz, mint a komoly hangúakban.

    A lakomás étkezésben általában a sokféleség volt a fontos. Csak léféle volt hétféle, – mondják a lakodalmi asztalról s a levest a főzelék, hús és édestészták olyan sora követi, amelynek szinte bámulatos tömegéről olvashatunk ma is a napilapok közléseiben. Vannak azonban olyan társasösszejövetelek, amelyeknek ételei hagyományosak, s amelyeken a tálak száma is hagyományszerűleg megállapított. Az áldomások például csak egy tálételből, a szerpecsenyének nevezett disznóhúsból állanak. A halászlakomákat a hal, a pünkösdi búcsút a marhahús, a lakodalomelőtti vacsorát a pisónak nevezett marhagyomor, a farsangot a disznóhús, a halotti torokat a disznópörkölt, karácsonyt a sonka, húsvétot a bárány, Márton napját a lúd jellemzi. A köles lakodalmi, a káposzta általános lakomás eledel. Egyes vidékeken csiga-, másutt metélttésztát tesznek a lakodalmi levesbe. A fánk farsangi, a morvány lakodalmi, az édessütemények pedig általános lakomás tészták.

    A társasösszejövetelek legény- és leányjátékainak különbözőségét már említettük. Éppígy bizonyos különbség tapasztalható nemek és korok szerint a nótaszövegekben és természetesen vannak pusztán egy alkalomra szólók, s általános lakomás nóták is, mint pl. az ivó- és itatódalok. Ilyen kor-, nem, foglalkozás és alkalomszerűség a táncokban is megfigyelhető. A lányoké a körtánc, a legényeké a figurás és botos; számtalan különböző fajtája él a pásztortáncoknak, külön formák jellemzik a lakodalmakat, a húshagyói asszonytánc magasra ugrálós, a keresztelői asszonytáncon a bába seprűt véve lába közé járja a körbenforgóst, stb.

    Vannak aztán olyan társasösszejövetelek is, amelyek a szociális segítség gondolatával kapcsolódnak össze. S ez a segítség vagy pénzes vagy természetbeli s vagy a vendégek adják annak, akinek érdekében rendezik, mint pl. a lakodalomban az újpárnak, a keresztelőben az újszülöttnek, vagy a rendezők nyújtják a vendégeknek; ilyenféle pásztorlakomák pásztorugráltató garasa, aztán az ellés és kasbontás után, meg a halotti torok helyett való koldusetetés.

    A lakomás összejövetelek egyikében-másikában még ma is megállapítható az ősi mágikus cél, amely miatt eredetileg rendezték őket. Különösen az évnegyed- és újéletkezdő szokások nótázása, zenéje, tánca a gonosztávoltartó zajcsapás maradványának tekinthető, – a lakodalmi asztalnál ülő újpár s beszenteléskor a ház körüljárása gonoszelzáró ősi szokás, – gonosztávoltartó a leányséták zöldágja is, míg a koldusok etetése az engesztelőcélú a termésáldozat csökevénye lehet. Engesztelőcélú a halott tor is, amelyen a halott szokásos ülőhelyén neki is felterítenek. A sokféle étel és a sok evés-ivás annak az analógiás kívánságnak az előterjesztése, hogy egész éven vagy életen át bőven legyen enni-innivalójuk, de ugyanez a célja a kölesre, káposztára és édestésztára vonatkozó előírásoknak is.

    Átgondolva mégegyszer a társasösszejövetek fajtáit, célját, lefolyását: főjelentőségüknek az ősök szellemi életének fenntartását kell tekintenünk.  

            

/1/ A Pesti Hírlap Képes Vasárnapjában 1935. dec. 25: 7.
/2/ Vasárnapi Újság, 1862: 18.
/3/ Ethn. 47: 212-3.
/4/ Fővárosi Lapok. 1864 : 813.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf