Lajos Árpád: Fonóélet Domaházán

A kender termelésére és feldolgozására ma is kiterjed a domaháziak figyelme és szorgalma. A lányok, asszonyok e téren ma is kitűnnek szorgalmas munkájukkal. A kenderanyagból ők maguk állítják elő a fehérneműt. Ez náluk régi hagyomány. Emberemlékezet óta családról-családra szállt a szövés-fonás mestersége, a lányok anyjuktól, nénjüktől s egymástól tanulták el a fehérneműkészítést. Bár utóbb, különösen a világháború óta nagyobb számmal kerülnek be városi, bolti cikkel (Ózd) különösen férfiing, zsebkendő, ezek a házi fehérneműt még nem tudják kiszorítani. Kendert, amennyi szükséges, minden család termel magának. A falu határa (különösen a közvetlen közeli földek) kiválóan alkalmas kendertermelésre. A falut kettészelő Hangony patak, a belefutó kis Tővölgyi-patak mocsolyás völgyecskéje, a cseh demarkációs vonallal szinte párhuzamosan haladó vizenyős Felsővölgy területe csak erre jó.
Családonkint kis területeken (legfeljebb egy fél hold) vetik el a kendert. A vetés mértéke különben nem a terület nagysága, hanem a vetőmag mennyisége. Így az egyik családnál félvékás, másiknak vékás, harmadiknak legfeljebb két vékás kenderföldje van.
E cikk keretén kívül esik a termelés leírása, de érdemes kitérnem a feldolgozásnak a fonást megelőző néhány mozzanatára s egyúttal a munka-közösség kialakulását is röviden vázolom.

Előkészület a fonásra.

Az Orbán-napkor elvetett kender kinyüvésére háromízben kerül sor. A paszkoncát (virágos) július végén, a magvast szeptemberben nyüvik. Az ú. n. bondordal (rosszul fejlődött, rövid, kis, silány kender) csak a két első fajta után bánnak el. A kinyűtt kendert kévékbe kötik, majd fejjel egymásnak támasztva, sátrakba állítják. Az áztatás „ravásos” fafalazatú mocsolyákban történik. A falazat a mocsolya négyszögalakú (3’5–4 m átmérőjű) gödrét olyformán béleli ki, hogy a kemény bükkfagerendák szélenként bevágásokkal kapcsolódnak össze. Áztatás, majd szárítás után következik a tulajdonképpeni feldolgozás.

„Ó te áldott kender, mënnyi kínra is jutottal” járja a szólásmondás, mikor a boldogtalan növény elkezdi gyötrelmes útját a szorgalmas kezek, lábak és eszközök alatt. Az első állomás a bitó, vagy bitoló. Ennek teste két fatömbből áll. Az alsó, az alj, bitóalj kb. egy méter 30 cm hosszú, 35–40 cm széles tömb, mely hátrafelé kétfelé elágazik s gerincéről mint taraj, emelkedik ki a nyelv. A felső, a bitófő úgy borul rá, hogy majdnem teljesen fedezi, csak hátul nyúlik ki a bitóalj két lába. Fatengellyel van hozzáerősítve az aljhoz, olyformán, hogy ha hátul a farkára lépnek, kétkarú emelő módjára felemelkedik, majd elől rálépve, megint lecsukódik. Az aljnak elől van karja, két függélyesen felnyúló farúd, keresztben megerősített fafogóval. Kendertöréskor, vagy bitoláskor feláll a leány a bitófőre, megkapaszkodik a bitó karjában, ballábbal rálép a farkára, majd jobbal kissé előrelépve, szaporán nyomkodja. A bitó, mint valami hatalmas száj, úgy működik, a beléje keresztbetett kenderszárat roncsolni kezdi, s míg egy másik lány a kévét lassan forgatja, kezd kiválni rövidebb, hosszabb cafatokban a pozderva. Majd a kenderszárak markokba osztódnak el, s a kézi csapóba (tiló) kerülnek. Ez széltében ismert közönséges fatiló. A csapásnál ugyancsak meg kell fogni a markot, sőt egyik végét csuklóra kell csavarni, hogy tilolás közben szét ne hulljon. Míg a csapó a másik kéz alatt vagdaló-formán működik, a kendermarkot erősen, szinte testsúllyal kell lenyomni s lassan kiszabadítani a csapó nyelve alól. A csapás után a kenderszálak szép vonalakban tűnnek elő, a pozderva csak apró szilánkokban búvik meg köztük.

Szokás a kendert törőmalomba is vinni. Itt összeabroncsolt, hatalmas, felfelé álló fahasábokban hosszúnyelű vashenger fut rájuk és töri szét a pozdervát.

A gerebenezés, helyesebben fésülés, (ismert gömbölyű, fogasgerebennel) a kenderszálakból végleg kiválasztja a pozdervaszilánkot, de egyúttal most már minőség szerint is osztályozza a szöszt.

Fésülés közben a java szösz kézben marad: ez a fej. Majd a fejet megsimítják, azaz gyöngén átfogva, szélei felé húzzák, mire a többi rész ú. n. tincsekben leválik, s a fésű fogai közé kerül. A tincseket ugyanis összeszedik és a fésülés újra kezdődik. Az így kézbenmaradt és megint megsimított másodrendű szöszt palántnak hívják. Ami ebből is lemarad, az a szálas. Fésülés közben a hitványa elszállong. Ez az aprószösz, melyet össze szoktak szedni és a bondor szöszéhez szoktak csapni. Szokás az aprószöszt a szálassal együvé sorozni és együtt fonni. Ezt a gyöngeminőségű szöszt gongyolának nevezik. A csepű a fésű fogai közt marad.

A fejet, palánkot, esetleg a gongyolát, vagy csak a szálast előbb bábukba adagolják (10 bábú 1 guzsaly szösz) majd a két előbbit koszorúba, vagy kötélbe kötik, hogy majd fonáskor kényelmesen elő lehessen venni őket. A koszorú úgy készül, hogy a bábukat egyik végen megcsavarják, másikon szabadon hagyják. A megcsavart rész összekunkorodik. A szabadon maradt részhez illesztik a következő bábut és összecsavarják vele. A kötél hasonló, csak a bábuk karikába csavarva, láncformán kapcsolódnak egymásba.

A koszorúk, kötelek, külön-külön fej vagy palánk szerint vagy kosarakba kerülnek, vagy a falon a kamrában szögre akasztják őket.

Természetesen, a különböző finomságú szöszfajtákból más és más fehérnemű készül.

Fejből lesz az ingváll, a hímezni való kendő (esetleg pamuttal együtt szőve), a kenyeres ruha (vagyis asztalkendő), esetleg a gatya.

A palántból lesz a pendel, lepedő, fejel ruha (három-négy párnát fog össze a nyoszolyán), törülköző, hamvas (vagyis batyu). A gongyolából finomabb-durvább zsák készül. Vászontarisznyát is szőnek belőle. A gongyola madzagnak is jó.

Mire a magvast is feldolgozzák, októberre jár az idő. Október közepétől aztán elkezdődik a fonó, mely a téli hónapokon át farsangig tart (a régi híres jó bálig). Fonni minden lánynak illik és kell. A fonás nemcsak otthonülő, magányos munka. Bár Domaházán e tekintetben is sokat fordult a világ, a fonó lényegében megmaradt a fiatal lányok, legények közös összejövetelének, egyedüli téli örömének, vígságának, mely kedélyes munka mellett családias körbe vonja a gyermekkorból alig kinőtt leánykákat, fiúkat.

*

Közös fonóba természetesen csak az iskolasorból kikerült leányok, legények járhattak. Leánykák rendszerint 12–13 éves korukban kezdhették el a közös munkát. Addig is, míg otthon vannak, esetleg nénjük eljár, anyuk mellett már 6–7 éves koruktól tanulgatják a fonást. Van kis guzsalyuk, assójuk, kapnak egy kis szöszt és vagy otthon, vagy az asszonyok közös fonóestéin, anyjuk mellett gyakorolják magukat. De egymástól is sokat tanulnak. Egymástól lopják el a fonás minden ügyes mozdulatát, csakúgy mint a varrást, hímzést. Mire kikerülnek az iskolából, egyik jobban érti, mint a másik.

Anyjuktól, nénjüktől hallanak egyet-mást, hogy folyik a fonóban a hancúrozás, játék, nótaszó. Sőt, ha vendégségre kerül a sor, maguk is látják, hogy mulatoznak a nagyobbak. Mire odakerülnek, ők is tudják a játékot, sőt a fonószokások, táncok jórészét is.

Még járják az ismétlőiskolát, de már egymásután elhagyják a gyermekjátékokat. Elkerülik a 7–9 éves kis játszadozó lánykákat. Már meleg nyári délutánokon is, mikor van idejük a faluközin összecsuprozni, úgy karolnak egymásba, lánc-sorban, mint a nagyok. Az öltözetre különösen sokat adnak, szeretik az élénk piros, kék színű ruhákat, szalagokat. Ha meg karajba állnak táncolni, már nem kézen fogják egymást, hanem úgy tesznek, mint a nagyobbak. Karjukat egymás dereka köré kapcsolják s az egész kör megindul. Olykor egy-két kis legény odalopódzik hozzájuk és kerülgetni kezdi őket. Feltűnő, hogy 12–13 éves korban elhagyják a fiúcsúfoló verseket. Inkább tetszeni akarnak. A gyermekjátékok közül azért még szívesen játsszák az „Egyet termett a mogyoró” kezdetű fiúcsúfoló játékot.

A közel egykorúak közt most már rendes beszéd tárgya a fonóra való készülődés. Az egykorúak (rendszerint volt iskolatársak) a többiektől elkülönülnek és u. n. csapatokba vagy bandákba verődnek. Egy-egy csapat 10–12 tagú. Mivel külön korúak nem tartozhatnak egy bandába, testvérek nem járhatnak együtt.

Régebben 60–70 évvel ezelőtt, a fiatal lányoknak bandák szerint külön fonóházaik voltak, míg az asszonyok vagy otthon, vagy egymás vendéglátó házában gyűltek össze, mint ma is.

A lányok e házakat egész őszi és téli időre igénybevették. Közös megbeszéléssel rendszerint egy szegényebb özvegyasszonyt kerestek fel. Október első vasárnapján délután felkerekedett a csapat (vezető nem volt, ma sincs) és együttes látogatás keretében megbeszélték a gazdasszonnyal, milyen feltételek mellett kapják meg a fonóházat. A gazdasszony se kívánt sokat, ők is megelégedtek azzal, amit kaptak. Hamar megtörtént az egyezség. Így abban maradtak, hogy a banda mindegyik tagja ad a gazdasszonynak:

egy-egy félvéka búzát,
két-két liter babot,
egy-egy liter mákot,
12–12 pár cső kukoricát,
két-két marék jó paszkoncát,
egy-egy marék magvast,
egy-egy guzsaly szöszt, esetleg még
egy-egy félkiló sót.

Világításról maguknak kellett gondoskodniuk. Legutóbb a világítás költségeit a legények fedezték. A fűtés nem okozott gondot, fa mindég volt elég a közeli erdőkben.

Külön kötelessége volt azonban a csapatnak, hogy egy meghatározott estén annak minden tagja annyi szöszt font a gazdasszony számára, amennyit csak bír. Ez alól senki sem volt kivétel. A megegyezés másik oldala az volt, hogy az asszony délután 5 órától átadta a fonóházat a fiatalságnak és ülőhelyről, a leányoknak lócáról, a legényeknek kis téglalapalakú négylábú feszékről gondoskodott. A kemence is rendelkezésére állt a lányoknak, benne süthették a mounár kalácsot, kocikján főzhették a lúgozott mákos kukoricát, az udvaron, a ház mellett pattogathatták a kukoricát.

A gazdasszony, ha jó kedvében volt, mesével is elszórakoztatta a társaságot, de ha nem volt jó mesélő, hoztak a fiatalok magukkal, vagy akadt köztük is mesemondó. A gazdasszonynak anyai kötelessége volt felügyelni a rendre. Aki helytelenkedett (tesznyélkedett), azt meg is verhette.

Ha aztán a fiatalság együtt volt, a legények is megérkeztek, a lányok a kemence körül ültek, ki hol találta meg helyét, – és fontak, nótáztak, a legények kezdetben a szoba másik sarkában, az asztal mellett üldögéltek a kis székeken, majd lassacskán odalovagoltak ezeken a lányok térdeihez. (L. alább: „Mit adsz a lovamnak?” c. játék) A gazdasszony külön kis széken az ajtó mellett ült és szintén font.

Mostanában külön fonóház nincs. Használatát a hatóság csendbiztosítás céljától betiltotta. A banda tagjai mostanában házak szerte kölcsönösen keresik fel egymást. Vendégségről, ételkészítő helyről felváltva gondoskodnak. Az egykori fonóházakba való járás így csak kölcsönös barátnői látogatások alakjában folytatódik. Természetesen a banda tagjai és a legények nem maradnak el egymástól.

Hogyan megy a fonó munka?

Bár a leányok az őszi, téli napokon délelőtt is felkeresik egymást, a közös munka délután kezdődik el igazán. A délutáni fonó, mint régen, 5 órakor kezdődik s a leányok kb. 7 óráig fonnak együtt. Ekkor érkeznek a fiúk. Általában hétköznapokon lehet és lehetett fonni, tilalmas napok csak a szombatok, illetőleg ünnepelőtti napok, ünnepnapok és Luca napja. Ünnepelőtti nap nem szabad fonni, nehogy Szűz Máriát megbántsák. Mert aki ilyenkor fon, annak a libái nem fognak tudni tojni, mert a s…ket befonta. Luca estéjén egyik-másik lány el-ellátogat barátnője háza felé. Beszól az ablakon:

- „Erzsi, mit csinálsz?”

- „Fonok!” – hangzik a felelet.

- „Én mët tojok” – hangzik rá a válasz.

Ezzel továbbmegy.

Egyéb tilalmas nap nem volt és nincs is. Vasár- és ünnepnapokon csak játék, tánc, nótaszó járja.

Fonáskor a bandák külön korcsoportok szerint gyülekeztek s együtt indultak el a fonóházakba. Ma már a külön gyülekezés szokása letűnőben van. Mostanában már nem szabály egyszerre érkezni meg a banda tagjainak. Különben fejükön, vállukon egyszerű hétköznapi kendőt hordanak, karjukon kis kötött kosár, benne guzsaly, assó, szösz, esetleg egy kevés aszalt körte (susinka) húzódik meg.

A megérkezés után röviden üdvözlik egymást, majd vidám szóbeszéd közben munkához látnak. Ma már nincsen meg az elhelyezkedésnek az a szabálya, mint régen volt. Csak az jellemző, hogy a vendéglátó barátnő a többiektől kissé kitűnik. A szoba közepén ül kis széken és assó helyett rendszerint ropkára vezeti a fonalat.

Fonás közben játszani, nótázni lehet, csak fütyülni nem szabad. Ha a lány fonás közben fütyörészik, ilyenkor Szűz Mária sír.

Lássuk röviden, hogy megy a fonás? Legszokásosabb két eszköz a talpas guzsaly a guzsalykötéllel és az assó. Előbbieknek volt egy régibb formája: a paripaguzsaly. Ennek a szára egy darabban volt a talpra erősítve. Jó szilvafából, vagy bükkfából készült, gyakran házilag, ügyes, bevésett befaragott díszítéssel. A szár hossza meghaladta jóval az 1 métert. Kezelése nehézkes volt. Kosárban is nehéz volt vinni, mert nagyon kiállt. Ma már nem igen használják. Akinél van, az is eldugja, mert a paripást újabban kifigurázzák.

„No te is paripán lovagolsz be a házba hé!” – hangzik a csúfolódás, ha észreveszik valamelyiknél a paripaguzsalyt. Ma a szétvevős guzsaly használatos, mely talpból és fejből áll. A fej kivehető. Az eszköz anyag, nagysága ugyanaz, mint az előbbié, a fej hossza a szárnak kb. ⅟₈-a. A guzsalykötél, mellyel a szöszt kötik a fejhez, kb. 60–70 cm hosszú finomabb, durvább pántlika, több színben. Lehet selyemből is. A lányok gyakran a legényektől kapják. Utóbb divatba jött az, hogy a legény, ha nagyon szereti a leányt, saját nyakkendőjét ajándékozza el néki guzsalykötélnek. Ez egyúttal dísze is a guzsalynak. Szokás a guzsalyat bojttal is ékesíteni. A bojtot libatollból készítik a lányok: kihúzzák a seprűnek használt szárny evezőtollait, a szárakat ollóval apróra vagdalják (kb. 1 cm-es darabokra), majd az így nyert csövecskéket színes pamuttal, cérnával bevarrogatják. A bojtot aztán a guzsalyfejre akasztják.

Az assó karcsú, gombaalakú. Alkatrészei: a szár és a sarka. A sarok tulajdonképpen gömbölyű, szöglete nincs. A ropka ismert kecskerokka.

Mielőtt a voltaképpeni fonás elindul, a szöszt fel kell ágyazni. A felágyazás úgy történik, hogy a fejeket, vagy palántokat bábunkint kibontják a koszorúból, vagy kötélből. A bábú egyik végét egyik kézben megszorítják, majd a másik kézzel óvatosan szaggatni kezdik. A leszaggatott részecskék egymás felé kerülnek, majd az így nyert ágyást hozzákötik a guzsalyfejhez. Kész. Mehet a fonás. A talpas guzsaly egyik talpán ülnek. Ezzel lerögzítik. A guzsaly balfelé esik. Balkézzel nyúlnak a szöszhöz, jobbkéz hüvelyk- és mutatóujja közt van az assó. Kihúzva és megcsavarva a szöszt, ha elegendő hosszúságút kaptak, rácsavarintják az assóra, közel a sarkához. A véginél serdítik az assót, a szöszt csavarják és huzogatják. A húzás nemcsak a (most már) fonalat segíti az assóra. Jelentős (bár most már játékos) szerepe van abban is, hogy jelképsen meg lehet vele vásárolni a leánynak a fiút („Megy a kosár” c. játék). Hogy a szálak jobban tapadjanak, egy kcisit meg kell nedvesíteni a szöszt. Ez vagy úgy történik, hogy a szájukkal megnyálazzák a sodródó fonalat s hogy a nyálzás bővebb legyen, susinkát rágnak, vagy pedig tálba, vagy rátóba (kis cserépfazék) vizet tesznek és azzal nedvesítik a fonalat. Ha a szösz megszakad, újból húznak az ágyásból és ügyesen hozzásodorják az assóra gombolyodó fonálhoz. Minél silányabb a kenderanyag (bondor), annál gyakrabban szakad meg a szösz. A szakadás oka még lehet az is, hogy a fésülés után még valamennyi kis pozderva bentmarad a szöszben. Ha az ujj a pozderva szilánkjához ér, csombó keletkezi. Ezt eldobják. A fonalat a szerint hogy kerül az assóra, háromféleképp nevezik el: a félassó az a fonalmennyiség, amely csak egy assóra kerül. Szokták ugyanis assóról-assóra gombolyítani a fonalat. Ehhez két assó kell. A váltáskor mindkettőt egy irányban két kézben külön forgatják. Így kerül át a fonál egyikről a másikra. Az így nyert fonálmennyiség: váltott assó. Harmadik elnevezés sarkadombosítás. Az elnevezés oka igen egyszerű. Ha a fonás abba marad és az assó nem telik meg, akkor áll elő ez a fonálmennyiség, csak éppen annyi jut az assóra, hogy a sarkát egy kicsit feldombosítja. A lefont szösz kosarakba kerül, majd lúgozás, vető, motolla várja. (Lúgozás utáni beosztál: 1 darab, vagyis 160 szál: 10 pászma, 1 pászma: 10 rőf. Egy darabhoz 10 paszkoncabábú kell.)

Mulatozó fiatalság.

A munkának serényen kell folynia, mert otthon számonkérik a kislánytól, hogy dolgozott-e, hány assóval font? De van alkalom bőven játékra, táncra, nótaszóra, mesemondásra is. Az együttes szórakozás, a fiatalok egymásratalálása színezi ragyogóvá, varázsolja pezsgő, hangos fonóéletté a fonóházak munkakörét. Ebben a benső kapcsolatban kezdődik el a lányok, fiúk életének egy új szakasza, mely játékaiban, figyelemreméltó szokásaiban, kötészetében nyilatkozik meg. Maguk a játékok egyszerű apróságoknak látszanak, értében is eltérnek egymástól, de a maguk egészében itt becses szerepet töltenek be. Két élesen elkülönülő csoportra oszlanak: csak lányok játékaira – és legények, lányok együttes játékaira. Előbbiek voltaképpen hancúrozások élvezetes formában, utóbbiak játékos cicázások. E társas játékok első csoportja a testedző, második a kiházasító játékokat mutatja be. Utóbbiak legények és lányok közt együttesen zajlanak le. A nóták közt is lehet különbséget tenni. Ezek egyik csoportját a táncdalok, másik csoportját a kiházasító nóták adják. Utóbbi csoport erősen alkalmi jellegű. A táncdalok akkor érvényesülnek igazán, ha a lánykák együtt táncolni kezdenek. Erre legfőbb alkalom az ijesztőjárás, melyet alább majd röviden ismertetek. A kiházasító nótákat szokták maguk közt is énekelni, de valójában, legalább is itt, Domaházán, a legények látogatásakor van ideje ezek eléneklésének. Természetesen sor kerül egyéb, többnyire szerelmi nótákra is, melyek már nem oly alkalomszerűek, mint a fentebb említettek.

A fonószokások (jegyguzsaly, bojtváltás, „keresztapa”-választás, legények megvendégelése stb.) helyenkint igen eltérnek már vidékekéitől s meglehetősen eredeti képet nyújtanak a legények, lányok megkapó barátságáról.

Végül hozzátartozik a mi fonóéletünkhöz is a mesemondás, találósmesék feladása.

1. Leányok egymás közt.

Fonás közben, ha elunják a beszélgetést, előkerülnek a találóskérdések, nóták, játékok. Mesékre majd alább térek ki.

A találósmesék többnyire a ház körüli élettel mutatnak kapcsolatot, de ha benne vannak, mindenféle előkerül. Így: „Hȧ ëgy fȧ mëppëndül, szâz mȧdâr elindúl. Hȧ ȧzȧ ëgyik mëssântúll, a többi mind mëgáll.” No mi ȧz? (Szátyva.)

„Erdeőn vâgjâk, Itthon ugat” (Csapó)

„Komámasszony elvesztette eckit-peckit, kanasó-kanafóriáját. Komámuram megesküdött: Engem úgy segéljen, nem láttam eckedet-peckedet, kanasó-kanafóriádat.” (Ropka.)

„Felmëntem ȧ hëgy tetejibe, lënéiztem ȧ lâbȧm közibe, éldës lâbȧm közi, de mëppenéiszëdtél, a mióúta nem dörgölőűztél.” (Köpülő.)

„Fa o… vas f…” (Mázsár.)

„Annyi van belőüle, méig â hâzbȧ se fér, az udvaron is van belőüle” (Lámpafény.)

„Erdőün terem, réitën hízik, ȧsszonyok közt dombérozik.” (Szita.)

„Ágȧzik bogazik mégsem virâgzik.” (Bondor.)

„Egy istállúuban harminckéit csikó, közepiben ëegy karó.” (Száj, nyelv, fogak.)

„Hegyen mëgyën, nȧgyon mëgyën, vȧsȧt viszën, de nëm kovâcs lyukbȧ búvik, de nëm bogár.” (Puskagolyó.)

A találósmeséket szinte vég nélkül említhetném. Természetesen nem kerül sor csak egy kis részükre, mert „minek a fiȧtȧl lyânynak ȧnnyit üldögelni?”

Ha két bábút lefontak, szabad a játék, tánc, nóta. Egyik is, másik is leszáll a guzsalytalpról, nehányat nyújtózni.

„Gyere Piros, pecsenyênek, mëfforgatlak!” „Jâtszonk hȧsnyútóút.” „Mënjönk vâsârbȧ.” (megy a gőzös) hangzik a sok inxítvány egymás után. Míg távol vannak a fiú, jöhet egy kis mozgás, hancúrozás.

A játékokhoz nem sok eszköz kell. Itt is akad egy sikáló, ott egy kutács, amott egy lapát, vagy seprű, ha kell, előrűncigálnak egy kendőt s végére csombót kötnek. A többit is csak rájuk kell bízni.

Pecsenyeforgatás.

Ehhez hó erős sikáló, vagy seprűnyél és négy markos lány kell. Az egyik, ki vállalkozik a forgásra, két térde hajlásába veszi a sikálót, majd gömböccé gömörödve meghajlik, két karját átnyújtja a nyél alatt, úgy, hogy a sikáló az alkar és térd hajlásai közé kerül. A két kéz a térdkalács alatt, a belső sípcsontra szorul. Fel lehet emelni a „pecsenyét.” Két lány tarja a rudat két végén, a harmadik meg jókat billent a pecsenyén. Az nehézkesen forogni kezd a sikálón. A játék nem könnyű. Aránylag nagy erőt és ügyességet kíván.

Hasnyújtó. Ma már ritkán játsszák, de 20–30 évvel ezelőtt nagy keletje volt. Tréfás büntetéssel járt. Először is egy kiáll bírónak. A tulajdonképpeni szereplők hárman voltak. Kettő négykézláb, egymásnak farral, hídbaállt. A harmadik két kézzel, madárfogással megfogott egy sikálót, majd hosszában hanyatt feküdt társain. A két alsó most már a sikálónál, illetőleg lábánál megfogva a felette levőt, egymástól távolodni igyekezett. No, erre a hanyattfekvő mindjárt meleg helyzetbe került. Először jól kinyúlt és tartotta magát, ameddig tarthatta. De a lentieknek ez nem volt elég. Újra, újra nekirugaszkodtak s addig rángatták, feszítették szegényt, míg előbb-utóbb el nem bocsátotta a sikálót. Erre szétesett mind a három. Jött a büntetés. A bíró vette a sikálót s kedve szerint négyet-ötöt rásózott a megnyújtóztatott lény boncára (külső comb).

A kalitka még hamisabb játék volt. Kettő kellett hozzá, a kalitka és a nyitó. Mindkettőnek kezét csukóban kendővel, esetleg kenderszösszel jól összekötözték. A kalitka így négykézlábra állva, hidat alkotott. A másik a nyitó, ugyancsak hidat alkotva, lábbal amannak lába közé furakodott és mozgásával feldönteni iparkodott. Ha sikerült feldönteni a kalitkát, volt akkora viharos nevetés, hogy majd szétvetette a házat: a kalitka felborult, a szoknya felhúzódott s akkor megpillantották a „madarat” is, melyet a legények még szívesebben megláttak volna.

Lóra ugrosó. Ez már ismertebb játék. Ebben választanak egy „lovat”. A ló (rendszerint erősebb lány) lehajtott fejjel hozzátámaszkodik a falhoz és hátat hajt. A többiek bakkban egymásután ráugrálnak. A lónak minden zökkenőnél ki kell találnia, melyik ugrott. Az lesz az új ló, akinek a nevét kitalálta. De ez néha nem sikerül. Ilyenkor a ló bírja magát, ameddig bírhatja. Végül összeesik és az egész társaság szétgurul a földön.

Menjünk vásárba. (Másképp: megy a gőzös.) Ebben a lányok szétvetett lábakkal leülnek a földre úgy, hogy egysorban egyik a háta mögötti másiknak az ölébe kerül. A hátsó megfogja derekánál az előtte ülőt, kormányozza, billentgeti hol jobbra, hol balra. Ez megint a maga előtt ülőt dirigálja. Így az egész sor hol jobbra, hol balra kitér. Közben ütemre mondogatják: „Mëgy a gőüzös, trum, trum, ripeg.ropog a kereki.”

Néma. Egynek bekötik a szemit zsebkendővel. Ez a kérdező. A többiek a némák. A kérdező egy kutácsot (piszkavas) kap a kezébe és bekötött szemmel forgolódva, azaz bizonytalanul döfődni kezd minden irányban. a többiek igyekeznek ügyesen kikerülni. Ha valakit a kérdező mégis eltalál, megkérdi, illetőleg feléhümmög. A néma, akit eltalált, szintén csak hümment egyet. Ebből kell kitalálnia a kérdezőnek, kit bökött meg. Ha sikerül, visszaáll társai közé s helyére kerül a felfedezett néma.

Megy a csombó. E játékban is mindegyik részt vesz. Egyedüli játékeszköz a zsebkendő, melynek végire egy jó kis csombót kötnek. Most már körben, kissé felhúzott lábbal, leülnek. Egyet maguk közül a kör közepibe küldenek. Néki kell majd (ülve) megtalálnia a csombót, illetőleg zsebkendőt, melyet a többiek egymás térde alatt kézről-kézre adnak. A ruha ráborul a csombóra, hát így nehéz is rátalálni. Ha a kereső nem találja meg, s közben valahol a háta megett bujdosik a csombó, ilyenkor észrevétlenül jókat koppantanak vele a fejére. Ha mégis valakinél megtalálja, az megy be a kör közepibe. Játék közben csak ennyit mondanak: „Megy a csombó, trum, trum.”

Farmancs. Mindenfelé ismert, közönséges s… verő játék.

Szemkötő. Inkább fiatalabb bandában játsszák. A játék csak párbeszédben folyik le. Azt, kinek be kell kötni a szemét, kiolvassák. („Hol a szita, asszonyok? – Oda át van a szögön. Min áll az? – Levelen. Ki veszi le? – Eszter mester. Angyalé vagy te.) A bekötött szeművel a többiek közül egy szembeáll s megszólítja. A párbeszéd így hangzik:

- Min âllȧsz?

- Sóus kövön.

- Mit árulsz?

- Gombos tűt.

- Ȧdjal ëgyet a fiámnȧk.

Adok egyet, sz… többet.

Közben aki a „tűt árulja”, a hangjáról igyekszik felismerni azt, akivel beszél. Ha kitalálja nevét, helyet cserélnek.

Parázs. Ezt a régi játék igen elüt az eddig vázoltaktól. Öreg nénik emlegetik nékem, hogy leánykorukban igen szívesen játszották. Vaslapockán eleven fát vettek ki a kemencéből, majd a ház közepén egy szék alatt elhelyezték. Most körben mindegyik lány rendesen fonni kezdett, de úgy, hogy egymásután mindegyik csak egy szálat húzhatott a guzsalyról. Közben figyelték a parazsat, hogy lohad az izzása? Mikor a parázs csak alig vöröslött, ugyancsak iparkodott mindenki gyorsan kihúzni a maga szálát a guzsalyról, nehogy nála aludjék ki a parázs. Ha mégis valaki elkésett, vagyis nála aludt el a parázs, büntetést kapott. Büntetésül át kellett bújnia a székecske alatt, a kialudt parázs felett. Ez a játék becses adat lehet régi hitélet nyomozásához. Misztikus jellege mögött lappanghat bizonyos hitregei maradvány, mely a családi tűzhellyel lehetett kapcsolatban. Hogy a családi tűzhelyet (ha talán nem is nálunk) valamikor bizonyos alkalmakkor őrizni kellett, gyaníttatja egy adat Strauss „Bolgár néphit”-éből. (313.o.) E szerint karácsony vilia estéjén parazsat szokás kivenni. A szerint, hogy a parázs sokáig izzik vagy elalszik, a családot szerencse vagy szerencsétlenség éri. Lehet, hogy a mi játékunk egy az újtűzzel kapcsolatos mágikus szokás-maradvány játékká lett formája.

A táncokat együtt is, fiúk jelenlétében is járhatják. A domaházi fonó tánc- és nótavilága őriz még eredetiségeket, de van újonnan városból, Ózdról bekerült tánc és dal is. Utóbbiakról csak egész röviden legyen szó. A városi divat e téren is utat talál Domaházára és elnyeléssel fenyegeti különösen az eredeti, ősi táncdalokat. A táncok közül falusi, népi termékeknek hármat említhetek: a karajt, a csárdást és a sergőt. A kacsintó és a lépő gyaníthatólag városi eredetű.

A táncdalok közt van még néhány értékes, régi pentaton dallamú, de van architektúrás, bővült dallamsorú és városi eredetű is, melyet úgy-ahogy átalakítottak a maguk szájíze szerint.

A csárdás. Most még a legkedveltebb tánc. Szokásos csárdásforgással megy, de élénken elüt a vegyes páros csárdástól. Meglátszik rajta, hogy lányok táncolják együtt. A lábakat tánc közben nem zárják, hanem csak gyöngéden közelítik egymáshoz. közben lassacskán meg is fordulnak, mintegy helyet cserélnek. Sürgéskor olyan erősen hajlanak ki, mint a gyermekek; egyik legbájosabb mozdulatuk az, hogy a tánc végén gyöngén térdethajtanak. Ez a térdhajtás csak lányok együttes táncában van meg.

A tánc fázisai tehát röviden:

1. Derékkal kissé előrehajolva, oldalt kilépnek; kilépés előtt gyengén meghimbálják derekukat és térdet nem hajtanak. A kilépés után büszkén felegyenesednek és fejüket büszkén felvágják, dobbantanak.

2. A másik lábat csak közelítik a kilépőhöz, ugyanazzal a derék és fejmozdulattal.

3. Az előző lábbal ugyanúgy lépnek ki, mint az első fázisban, csak egy kissé elfordulnak.

4. A másik láb ugyanúgy közeledik a kilépőhöz, de dobbantás után a maga irányában, tehát az előbbivel ellenkező irányban, kilép. Közben gyöngéd kéznyomással az, aki a társa csípőjére teszi kezét, oldalt térítgeti, vezetgeti párját. Így a pár akár 180 ̊-ban is elfordulhat. Utána sürgés és térdhajtás következik.

A csárdáshoz legértékesebb táncdal volt: „Az a híres domaházi menyecske” kezdetű. A dal – sajnos – letűnt, illetőleg átalakult szövegestől, dallamostól. Az öregeknek itt csak emlékezetében él. De a közeli Bekölce községben még megtaláltam. Értékes, szép, architektúra nélküli pentaton dal. Eredeti, ősi népdal. Második sorának zárlata, a főmetszet, felső d-re végződik, tehát jellemző a felső-magyarországi zenedialektusra. Variánsa Seemayer Vilmos tudomása szerint eddig Bartóknál van meg:

Igazi fonódal. A barkó-vidéken ez a dallam nagyon el van terjedve.
A csárdást ma már más, de részben még értékes nótákra járják.
Ezek között akad régi stílusú is. Szép pentaton, de már helyenként újabban alkalmazkodó ritmusú táncdal csárdásra:

Variánsa: Seemayer: A régi lakodalom Nemespátrón. Ethn. 1936. 87. old.

Ma még szintén jól ismert, de régi stílust mutató táncdal a csárdásra az elterjedt szövegű: „A cipőmnek se sarka, se talpa” kezdetű dal. A nótát másfelé architektúrás dallammal éneklik, de a mieinknél jellemző egy A₅ B₅ A₅/A B szerkezet, mely tisztán, a negyedik sor 5, 6, 7. tag csekély eltérésével szépen kicsendül. Zengése dúr. A harmadik sor szignaturáját törtben fejeztem ki, mert az első quintelésnek csak a második fele teljes, első fele pontosan megismétli az első sor első felét.

A dalnak van variánsa Nógrádban, sőt Pest megye északi felében is. Öregek közt vannak még, akik jól ismerik. A nóta így hangzik:

A karaj-tánc, vagy ahogy másutt nevezik, körtánc, a csárdásnál bizonyosan eredetibb. Ősi tánc. Mióta a domaháziak az eszüket tudják, a karaj mindig megvolt. Szokás szerint csak lányok járják, ha legények is társulnak, ők csakhamar a karaj közepébe kerülnek.
Úgy fogódznak össze körben a lányok, hogy derékban láncformán átkarolják egymást és kezüket csuklóban megfogják. A kilépés vagy egy, vagy felváltva két irányban történik. A láb kilép, a másik vagy hozzá közelít, vagy mögéje csúszik.
A karaj észrevétlenül előállhat a csárdásból is. Az előzőleg párosan táncoló leánykákhoz csatlakozik egy harmadik, negyedik, majd ötödik s egymás vállára, majd egymás dereka köré teszik kezüket.
Játékos, tréfás nóta, melyet karajban élvezettel énekelnek, a következő szép, pentaton fordulatokban aránylag gazdag régi dal:

Most van legszebb virágzásában az architektúrás dalköltés, melynek megszólaltatására ilyenkor, fonás idején nyugalmas alkalom kínálkozik.
Az újstílusú nóták közül csak egyet említek meg, részint mert ezt szeretik karajban is énekelni, részint, mert a többiek nem tartoznak szorosan a fonóélet keretébe. Az architektúrás szerkezetű nóták közül egy alkalmi, az ijesztőjáráskor szokásos nóta, s az újabb kiházasító nóták majd alább kerülnek sorra.

A sergő-t nótája miatt újabban debrőinek mondják. Lehet táncolni négynek, hatnak, de az előbbi alakban szebb. Négyszög alakban úgy állnak fel, hogy az átlós irányban szemben levő párok egymás jobbkezét kölcsönösen megfogják. Így két pár összefogott jobbjai keresztezik egymást. Maga a tánc csak úgy pörög le, hogy összefogott kezüktől kifelé elfordulnak s a nóta ütemére egymás után ütemesen lépkednek, minden hetedik lépésnél egyszerre emelgetik egymás kezét és egyszerre tapsolnak. Taps után vagy tovább a megkezdett irányban lépkednek, vagy ha megunták, visszafordulnak ugyanúgy lépéssel és tapssal.
Táncdaluk az „A debrői kertek alatt” kezdetű nóta. Dallama értéktelen nemzeti szempontból. Szövege ez:
„A debrői kertek alatt szól a trombita.
Ugy-e kedves kis angyalom, elmenönk oda?
Megsergetlek kegyesen, (?)
Mâs meg néz keservesen,
Fâj a, fâj a fâj a szívem érted ȧngyȧlom.”
A nóta nem itt termett. Városi eredetű.
A kacsingató tánc városból került ide. Tánciskolákban találkozni lehet vele. Ketten táncolják. Egyik a másik háta mögé áll. Az előtte álló hátranyújtja kezét a válla felett, amit a mögöttes ujjfogással megfog. Ő fog vezetni. Táncközben egyszerre lépkednek, a vezető párját hol jobbra, hol balra forgatja, sőt ha kedve van, ki is fordítja.
A tánc nótája nem eredeti, de át van alakítva. Csak három soros, ennek is két első sora pontosan megismétlődik. A dalt, mint népi alakítást, itt közlöm:

A lépő is ismert. Lánc-sorban egymással szemben felállnak a lányok, majd sasszé lépéssel kölcsönösen közelednek egymáshoz. Karjukat kissé széttartják. Ha a két sor kölcsönösen átment egymáson, azaz helyet cseréltek, megint visszaindulnak. Ilyenkor járja ez a nóta:

Ezen a táncok és táncdalok, bár helyük és idejük a fonó, nem oly alkalomszerűek. Már jellemzőbb képet nyújt a táncoló párokról az ijesztőjárás, melyre ím, röviden kitérek.

Az ijesztő átmenetet alkot a fonó és a koledálás közt. Csak lányok rendezik. Legalkalmasabb időpont az ijesztőjárásra: a disznóölés hetei. Ilyenkor jár a banda házról-házra, tánccal, nótával szórakoztatja a házak népét s azért a néhány kellemes, derűs percért, amit magukkal hoznak, egy-egy karika hurkát, kolbászt, szalonnát, esetleg tojást kapnak. Persze, megfelelően föl kell készülni erre. A lányokat otthon nénjük, vagy anyjuk, vagy barátnőjük felkontyolja menyecskének, hatalmas fafésű köré csavarja hajukat és fejkendővel kerekre lekötve. Ők magukat mummának, ijesztőnek festik ki. Legszokásosabb festék a korom, mellyel bekenik arcukat. Ha megelégednek a festés eredményével, rá is kezdik ezt a nótát:

A nóta újstílusú, architektúrás dal. Harmadik sora szépen megerősíti a negyedik sor zárlatát és ügyesen kikerüli a második sorral való összecsengés egyhangúságát.

Az ijesztők bandák szerint verődnek össze s az útra egy kis felszerelést is visznek. Ez kosárból, fonóeszközökből, kutácsból és seprűből áll. A kosárba gyűjtögetik nagy szorgalmasan az ajándékba kapott disznóságot, a kutácsot, seprűt meg a tánc közben zörgetik, csóválják. Nemcsak a parasztházakat keresik fel. Nagy zörgéssel, nótaszóval belátogatnak a paphoz, jegyzőhöz is. Ki ne fogadná szívesen a hangoskedvű, szép kis vendégeket? Mindenütt megkínálják őket, marasztalják, de ők nem maradnak, sietnek tovább. Az ijesztőjárás este 7–8 óra tájt zajlik le. Ilyenkor a fentebb említett táncokat, nótákat adják elő. Aztán hazamennek. vagy fonni indulnak.

Sok időbe telne, ha mindezek egymásután sorrakerülnének. Nagyon eljárna az idő, ha azt a néhány játékot is mind egymás után eljátszanák a lányok a fonóházban.

Sokszor éppen javában játszanak, mikor megjönnek a fiúk. Szét is rebben a banda. Itt is lebben egy szoknya, ott is. Egy pillanat – s a lányok már megint a guzsalytalpon ülnek, miközben üdvözlik a legényeket. „Isten hozott, Palya”, „Sokat várattál magadra, Náci”.                                         

Ethnographia – Népélet; A Magyar Néprajzi Társaság folyóirata XLIX. évfolyam; 1938. 1–2. Szám