Németh Ernő: Tizennégyévesek
- 1956 emlékére –
Térdre hullott a fák között
és haldokolva felnyögött,
érezte már a föld szagát,
az elviharzó éjszakát,
s nem látta túl a hegyeket
a Duna kanyarja felett,
október didergő szele,
borzolta, eljátszott vele.
Kereste még a társakat
és sóhajával felszakadt
egy szó, ott feszült ajkán,
míg halkan suttogta: Anyám…
kinek szava mindig szelíd,
ki minden bajban megsegít.
Érezte már, hogy fogja át
hűvös ujjakkal homlokát,
érezte már, hogy emeli,
hogy a szívére öleli,
- csupán tizennégy évet élt –
és elsiratja életét.
Társak, tizennégyévesek,
szemén a könny lett fényesebb,
mikor a hajnal meghasadt
a nagykörúti fák alatt.
1972