Gásparich Kilit honvéd-nemzetőr, Ferences-rendi szerzetes

     Szűz Máriáról címzett Szent Ferenc-rendi áldozás született 1810-ben Cziklován, Muraközben; a 30–40-es években Budapesten jeles, hírneves szónok, Albach és Gegővel tündöklött. Neve országszerte ismeretes volt.

     A szabadságharc magával sodorta a különben is heves vérű szónokot, s csakhamar elhagyta zárdai lakát és szerzetesi ruháját. Muraközben, mint nemzetőri tiszt toborzott;gyújtó, megható beszédeivel magához vonta földieit, Muraközt, velük együtt védte hazájának szabadságát, nem annyira fegyverrel, mint inkább lelkesítő szónoklatával egész a világosi fegyverletételig.

     És most már közeledtek ama véres bosszút lehelő szomorú napok! Haynau, a teljhatalmú kormányzó megkezdte rémséges munkáját. A nemzet jobbjait fölhurcolták a mártíromság golgotájára. Hullott az élet. Szerencsések voltak, kik még idején menekülhettek. Elbujdostak a nagy világba; földön futókká lettek.

     Gásparich Kilit is most már bujdosott, lappangott a hazában álnév alatt. Alattomban írással, tanítással foglalkozott s kereste mindennapi sanyarú kenyerét. Egy véletlen elejtett szavából valaki fölismerte, elárulta és följelentette. 1852-ben Eszetergomban elfogták, vasba verve, mint egy legnagyobb gonosztevőt megláncolva Pozsonyba hurcolták, s a szabadságharcbani részvét miatt kötél általi halálra ítélték. – – Kegyelmet nem kért, nem is remélhetett, de nem is akart; a dinasztia és a bécsi kamarilla szörnyeit a bírák előtt is bátran kárhoztatta. – Rettenetes vakmerő ember volt, ami szívén, az száján volt. Bírái segíteni akartak ügyén, s mintegy szájába adták a feleletet; de mindent elutasított. Ezért igen megharagudtak reá bírái, s azért is volt oly súlyos az ítélet. Amint a gyászos halálítéletet előtte felolvasták, ajka csak e pár szót rebegte: „Szívesen meghalok szeretett hazámét, bár én lennék az utolsó áldozat!”

     Példásan elkészült az utolsó útra; töredelmesen meggyónt és áldozott. Végre ütött az elindulás órája, a szent feszületet kezében tartva, buzgón imádkozott s gyakran megcsókolta a feszületet. Pozsonyban 1853. évi szeptember hó 2-án, – mely éppen pénteki napra esett – sok nép jelenlétében reggeli 7 órakor kivégeztetett, még pedig csúfságul az úgynevezett „disznó legelőn”, mely a szent-antal-pozsonyi országos út jobb felén van a vámházhoz pár száz lépésnyire. Végszavai ezek valának: „Tisztelt barátaim, imádkozzanak értettem és éljenek sokáig!”

     Ott a kiszenvedés helyén ásatott sírba, elhantoltatott, de sírját a német bosszú azonnal letapodtatta, hogy emléke se legyen, jeltelen maradt. A hazafiúi kegyelet nem őrizte meg ama véres helyet, s a benne fekvőnek emlékét.

     Oh, ki tudja, hányan pihennek szabadságunk védői közül jeltelen sírokban?