Szerb Antal: A Szentírás /II. rész/

    Az Új-szövetség

     

    Az újszövetségi Szentírás kisebb terjedelmű, könnyebben áttekinthető, mint az Ószövetség. Időben is egymáshoz közelálló műveket foglal magába, tartalma és hangja is egységes, valamennyi szöveg egy nyelven, a görögön maradt ránk. És az egésznek magasabb egységet ad, hogy középpontjában egy alak áll, az Üdvözítő.

    Evangéliumok

    Krisztus alakja adja meg az Evangéliumok jelentőségét, nemcsak vallási, hanem irodalmi szempontból is. A szépség, tisztaság, emberfölötti nemesség, amely az Evangéliumok minden verséből árad, Krisztus alakjának visszavert fénye. A három első evangélium: Máté, Márk, Lukács, az ún. szinoptikusok, nem tekintethetők oly mértékben irodalmi műveknek, mint az ószövetségi írások; sokkal kevesebb irodalmi igénnyel íródtak, nem oszthatók be az irodalom antik eredetű műfajai közé, nem alkalmazzák az irodalmi hatás eszközeit. Irodalmi értékük éppen abból ered, hogy annyira mentesek minden mesterségbeli tudástól; magában álló naivitással, ösztönösséggel és ezért törés nélkül adják vissza Krisztus életét és tanításait. Szépségükről írni olyan, mint a felhők vagy a fák szépségéről – éppoly természetesek és éppúgy hozzátartoznak az emberiség lelki életéhez.

    A szinoptikus kérdés

    Keletkezésük ideje és körülményei évszázadok óta tartó vita tárgyát képezik. A szent hagyomány e műveket az első keresztény nemzedéktől, az apostolok kortársaitól származtatja, tehát a Kr. u. 40 és 70 közti időből. A kritikus racionalizmus későbbre, 70 és 100 közöttre tolta a keletkezés időpontját. Újabban erős érvekkel bizonyítják, hogy a szinoptikusok eredeti nyelve nem görög, hanem arameus – ez esetben valószínű, hogy 40 és 70 között keletkeztek.

    Más probléma a sorrend és az egymáshoz való viszonyuk kérdése. Lessing és utána sokan azt gondolták, hogy mindhárom evangélium alapját egy ősevangélium képezte, amelyet hárman háromféleképp építettek ki. Herder vetette fel a szájhagyomány-elméletet, melynek értelmében mindhárom evangélista a kialakult és meglehetősen egységes szóbeli elbeszélésekből merített. A múlt század elején Schleiermacher megalapította a nagyhatású kettős kútfő elméletét: a közös forrás egyrészt az „Ur-Marcus”, a Márkus-evangélium ősszövege, másrészt az ún. Logia, Krisztus beszédeit tartalmazó könyvecske. A modern teóriák közül a német formatörténeti iskola a szájhagyományelméletet építi tovább tudományos módszerekkel, az angolok pedig egy meglehetősen bonyolult négyes-kútfő-elméletet dolgoztak ki.

    Apostolok Cselekedetei

    A szinoptikusokat kiegészíti az első keresztény nemzedék szenvedéseiről és diadalairól szóló Apostolok Cselekedetei. E könyv idillikus tiszta képet rajzol az óegyház életéről; e kép utópiává, messze céllá lett későbbi korok szemében, amelyek vissza akartak térni az ősegyház tisztaságához.

    Levelek

    Az újszövetségi Szentírás másik csoportját a Levelek alkotják. Legnevezetesebbek Szent Pál apostol levelei. „A népek apostola” küzdelmes és szenvedésekben gazdag életén át a Krisztus-hit első nagy misszionáriusa volt. A Jeruzsálemben és Palesztinában maradt zsidó-keresztényekkel szemben azt hirdette, hogy az evangélium miden nemzetnek szól és így nehéz harcok árán megvetette a keresztény világegyház alapjait. Görögországi és római missziós útjain a kereszténységet meghonosította az antik kultúra területein, szent nyelvévé a görögöt tette meg és ezzel az új hitet hozzákapcsolta a késő-antik kultúrához, hogy annak rombadöntője és egyúttal örökre-konzerválója legyen.

    Levelei a keresztény teológia és erkölcstan alapokmányai. Városi ember volt, természetből vett hasonlatokat nem használt; Krisztus mezőkön, tavak mellett, pálmafák alatt, világtávoli, időtlen falusi békességben elhangzott tanításait ő hangolta hozzá a városlakók, a történelemben élő emberek gondolatvilágához.   

    János Evangéliuma

    Külön csoportot alkotnak a János apostolnak tulajdonított írások. A János-evangélium kétségkívül később íródott, mint a szinoptikusok; már a második nemzedék szemléletét fejezi ki. Protestáns és racionalista kritikusok általában kétségbevonják az apostol szerzőségét; keletkezési idejét jóval János ideje utánra, a II. század első felére teszik.

    Ez az evangélium alig beszél Jézus galileai vándorlásairól, annál nagyobb helyet ad jeruzsálemi vitáinak és szónoklatainak. Ebből már sejthetni a nagy hangulati különbséget: a János evangéliumból hiányzik a szinoptikusok naivitása, népiessége. Jézus itt nem példabeszédeket mond, hanem értekezik. Legenda és mese helyett misztikus tanítás az, ami Krisztus utolsó vacsorai beszédeiben és „főpapi imájában” csúcsosodik ki magasztos szépségében. A Megváltó itt már nem a halászok szelíd és csodatevő bölcse, hanem a Logos, az Ige, (a szó egyúttal értelmet is jelent!) a világ értelme. 

    Jelenések könyve

    A János nevén írt Apokalypsis (Jelenések könyve) az Új-szövetség legkülönösebb írása. Amint láttuk, az Ó-szövetség utolsó századaiban már nagy szerepet játszottak az apokaliptikus írások, amelyek úgy léptek fel, mint régi szent szerzők elveszett, „elrejtőzött” (ezt jelenti a nép) és most újra napvilágra kerülő művei; látomásformába öntött jóslásokat tartalmaztak a nagy világpolitikai kérdésekre vonatkozóan, megjövendölve a zsidóság ellenségeinek bukását. Egyúttal eschatologikus jellegűek is: az utolsó dolgokról, Hajve ítéletének napjáról szólnak.

    A Nagy Félelem

    Ihletőjük a nagy metafizikai félelem és döbbent várakozás, amely a Krisztus születése körüli időben az egész ókori világot elfogta; a félelem, amely Spengler szerint új kultúrák születését szokta megelőzni. Ilyen világ-vége-érzés vett erőt az embereken a Kr. e. VI. században, a görög és a Kr. u. X. században, a nyugati kultúra születésekor is.

    János Jelenései ennek a műfajnak a legnagyobb alkotása. Óriási képekben mutatja be Isten haragjának végzetes lovasait, harsonázó angyalait és a csapások kiáradását, mígnem a régi föld és a régi ég elpusztul és az igazak ezeréves birodalma után feltárul a mesés drágakövekből épült Mennyei Jeruzsálem. Ezek a látomások jellegzetesen keleti képzelet szülöttei; a szerző Patmos szigetén, az Égei-tenger hellén és humánus derűjétől övezve is Ezékiel próféta csodaszörnyeit látja, akiknek eész testük csupa szem; nem plasztikus látomások, nem lehet lerajzolni őket – olyanok, mintha szerzőjük egy tűzvész ijesztő fényénél látná a világot. Érzelmi telitettségük által mégis örök időkre beléedződtek az emberiség képzeletébe.

    Értelmezése

    A könyvet régi olvasói szóról szóra értették; így lett kiindulópontja az időnként fel-fellobbanó chiliazmusnak, amely bizonyos időpontokban az ezeréves birodalom eljövetelét várja. Az Egyház történelmi magyarázatot ad e látomásoknak, az Egyház sorsára és végső diadalára vonatkoztatja őket. A középkorban Joachim a Fiore eretnek történetfilozófiát olvasott ki belőlük, egy harmadik evangélium, harmadik szövetség ígéretét – ezt a tanítást átvette a korai protestantizmus s a Jelenések-beli Antikrisztusban és a Parázna Nőszemélyben a pápaságot vélte felismerni.

    Újabban a kritikusok arra mutatnak rá, hogy a világirodalom eme leghíresebb látomásában milyen kevés az, ami igazán vízió lehetett; inkább tudatos allegória. Az értelmezők egyik csoportja, a vallástörténeti iskola, a mágikus vallások, tehát a babiloniak, perszák, zsidók eschatológiai képzeteinek és csillagászati legendáinak nagyszerű összefoglalását látja benne. A másik, az ún. kortörténeti iskola, egykorú eseményekre vonatkoztatja a látomásokat: így Renan szerint a mű háttere a Kr. u. 69-i esztendő, a „háromcsászár-év” szörnyű zavarai, valóban apokaliptikus légköre. Alapul az szolgált szerinte, hogy Kis-Ázsia partjain egy ál-Nero, egy Nero redivivus tűnt fel, szörnyű rettegésbe ejtve a keresztényeket. Mások Domitianusban látják az Antikrisztust. Kétségtelen, hogy a római birodalom ellen érzett elkeseredés a mű érzelmi ihletője.

    Az Apokalypsis irodalmi szempontból az egész Szentírás egyik leghatalmasabb alkotása. A végső elkeseredés és a végső győzelmi eksztázis szélsőséges érchangai ezek. Harsonák, villámok, mély sötétségek, viharok, sáskák, tüzes lovasok és földöntúli boldog fénynyalábok fortissimójával zárul be az Új-szövetség.    

    Fordítások: Septuaginta

    Az Ó-szövetség görög fordítása, a Septuaginta Egyiptomban keletkezett a Kr. u. III. század folyamán. Neve onnan ered, hogy a legenda szerint Ptolemaios Philadelphos (Kr. e. 285–246) megbízásából 72 (septuaginta, a. m. hetven) zsidó fordította le. Philo Judaeus már úgy tudja, hogy a 72 zsidó 72 külön cellában dolgozott és mikor munkájukat összehasonlították, valamennyiük fordítása szó szerint megegyezett. A Septuaginta fordítása általában a görög nyelv rovására is hűségesen követi az eredetit.

    Itala

    A Szentkönyveket már a Kr. u. II. század folyamán lefordították latinra is, ez az ún. Itala. A IV. században, amikor a kereszténység már a magas társadalmi rétegekben is elterjedt, ezt a fordítást kezdetlegesnek és póriasnak érezték. Ekkor vállalkozott rá Szent Jeromos, korának legjobb írója, hogy újra lefordítsa.

    Vulgata

    Fordítását, a Vulgátát, kortársai is legnagyobb ellenszenvvel fogadták; még Szent Ágoston is nagyon aggódott, hogy a megszokott régivel nem egyező új szöveg zavarba fogja ejteni a hívőket.

    A Vulgata irodalmi szempontból felette áll a Septuagintának. A latin nyelvi örökség nemes és édes hagyománya egyesül benne a biblikus ihlettel és a keleti szöveg képgazdagságával. És az évszázadok folyamán beléivódott áhítat, is szövegéhez kapcsolódó egyházi zene és gótikus hangulat az emberiség legfőbb irodalmi kincsei közé emeli.

    Szövegtörténet

    A Szentírás szövegének története, kritikája és revíziója napjainkban sem zárult le. Az egyiptomi ásatások még mindig nagy meglepetésekkel szolgálnak. Így pl. 1890-ben találtak egy ún. Logiát tartalmazó papirusztekercset, amely Jézusnak néhány igen szép és ismeretlen, bár nem autentikus mondását tartalmazza: „ahol ketten vannak, nincsenek Isten nélkül és ahol csak egy van egyedül, bizony mondom nektek, én is vele vagyok. Emeljétek fel a követ és ott is megtaláltok engem, hasítsátok ketté a fát és ott vagyok”. „Aki keres, ne szűnjön meg keresni, amíg talál; és amikor talál, csodálkozik és elcsodálkozva éri el a királyságot és elérve a királyságot, megnyugvást talál.” – 1930-ban egy egyiptomi temető urnáiban megtalálták az ún. Chester-Beatty papiruszokat, amelyek ez idő szerint a legrégibb bibliai kéziratok, egy részük Kr. u. 120 és 150 között keletkezett.

    Hogy mit jelent a Szentírás az emberiség számára, nem az irodalomtörténet feladata elmondani. Itt csak egy jellegzetes adatot közlünk a Szentírás népszerűségének illusztrálására; mikor 1881-ben Oxfordban megjelent a Szentírás angol fordításának „revideált kiadása”, 5000 fontot kínáltak azért, hogy a megjelenés előtt egy nappal kaphassák meg, de hiába. Csak az Oxford Press egymillió példányt adott el az első napon. Öt nappal később két chicagói lap már ajándék gyanánt adta a bibliát olvasóinak, miután a fél szöveget lesürgönyözték, mielőtt még példányt lehetett kapni.  

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf