Féja Géza: Névtelen költők

A XVI. században kezdődik világuk; a XVII. és a kora XVIII: század a virágkoruk. Közeli viszony fűzi őket Balassa Bálinthoz, mint a virágot termőföldjéhez; utódai, rokonai, epigonjai és részben teljesítői.
Balassa Bálinttól egészen Csokonai Vitéz Mihályig hiába keresünk nagy lírikust, nincs költő, akiben érzelmi műveltségünk sugarai összefutottak volna, mint egykor Balassa Bálintban. Ez a hiány azonban nem fejlődéstörténeti hiány, mert ha hiányzik is ebből a korszakból a nagy költő, nagy líra azonban van. A Balassából feltörő „ének” tovább élt, fejlődött és gazdagodott; a sugarak éltek, csak nem egyesültek egy nagy lírai egyéniség összefoglaló fényében, hanem egyenként villantak fel ismeretlen nevű költők verseiben. Kéziratos daloskönyvek tartották fenn ezt a lírát, s ha leíróik nevét ismerjük is, nem tudjuk átíróról, tehát lírai továbbfejlesztőről, vagy pedig szerzőről van-e szó?
A kéziratos líra keletkezése és kialakulása nagyon hasonlít a népköltészethez. A népköltemény megállapodott, kikristályosodott alakjáig hosszú fejlődési út vezet, melyet „összeéneklésnek” nevezhetünk. A népköltemény többnyire vándorolt, részben vagy egészben bejárta az országot, az egyéniségek egész sora alakította, tovább teremtette, míg olyan alakot nyert, melyben az alkotó ösztön megnyugodott. Harsányi és Gulyás felvetik a kérdést, hogy daloskönyveinkben miért annyi a megegyező és rokon szöveg és mindjárt meg is felelnek: a leírók azt vették át a hozzájuk került szövegből, ami megtetszett nekik, de alakítottak is rajta, hozzáírtak, néha két-három versből szerkesztettek új költeményt; „összeírásuk” a népköltészet „összeéneklésével” koron folyamat.
A kéziratos dalköltészetbe a népköltészetből is beszivárogtak képek s elemek; a beszivárgott népköltészeti elem azonban csak színfolt. Költői a nemességből, katonaságból és deákságból kerültek ki, s elsősorban szerelmes verseket szereztek, melyeken gyakran érezhetjük Balassa hatását, de egyre jobban eltűnik belőlük Balassa Bálint „szemérmessége”. Az újkori ember megteremti a szabad emberi vallomás gáttalanul őszinte hangját, s már nem szégyelli szenvedélyeit.
A kéziratos dalköltészet jellegzetes műköltészet, az újkor minden nagy irodalmi áramlatának nyomait megtaláljuk benne, mindenekelőtt a reneszánsz és a humanizmus, később pedig a barokkízlés hatását. A hatások eleinte utánérzésekben nyilatkoznak mg, számos névtelen költő pedig elsősorban díszítő elemeket merített irodalmi példáiból; az újkor lírájának jellemző motívumai és díszítő elemei bejárták a magyar lírát is. A század legszebb szerelmes versében azonban már a barokk életérzés, a barokk életszemlélet buja bősége jelentkezik:

„Nagy szorgalmatosan kerestelek,
Minden utcában téged lestelek,
Igen akarom, hogy megleltelek.

Jó illatokkal teljes az házam,
Elég van mindenem és jó mirhám,
Szépen füstölgő minden jószágom,

Szép nyoszolyámat már megvetettem,
Selyem paplannal beterítettem,
Szép szőnyegekkel ékesítettem.

Most jöjj el velem és arra menjünk,
Ketten egymással szerelmeskedjünk,
Szép játékokkal megelégedjünk.

Ifjúságodat ne töltsd héában,
Míglen vagy élted szép virágában,
Járj, szívem, kedved kévánságodban.

Mellyemet néha selyemzsinórral,
Néha aranyból vert pántlikával,
Tűzöm, megrakom szép virágokkal.

Mint nevendékeny plánta oly vagyok;
Úgy mint pünkösdi kinyílt virágok,
Hol fehéredek, hol pirosodok.

Vagyok szerelmes, mint nőstény szarvas,
Kérlek kedvedre hogy megtapogass,
Ha lehet tűled, velem is mulass.

Néha fejemre csak fátyolt vetek,
Melyre szép szemmel ifjú legények
Néznek; de róla ők mit tehetnek?

Keskeny derekam arany párta-övvel,
Mely vagyon rakva szép drága kővel,
Kontyom is ékes szép arany tűkkel.

Aranyos végit patyolatokkal,
Szép hímmel varrott gyenge fátyollal,
Nyakamat körülveszem fodrokkal.

Megékesítem magam ezekkel,
Gyönyörűséges arany türkekkel,
Tíz ujjomat arany gyűrűkkel.

Én el nem unnám veled játszodni,
Jeles beszédben elgyönyörködni,
Tudok emberrel én beszélgetni.

Ne gondolj azért senkivel semmit,
Megálljon mindkettőnk között a frigy,
Mert az többin nem adnék valamit.

Ne szomorkodj, lám senki sem bánt,
Töltsd be kedvedet kit szíved kévánt,
Majd egészen süttetem a báránt.”

 

    Megszületett az alkalmi költészet, főként lakodalmi költemények maradtak nagy számmal; köztük szabadszájú s az erotikától bíborpiros versek. A lakodalmi költészet csúcspontja a „házasok éneke”, igen kedvelt műfaj, tanító, enyelgő, néha gúnyos hangú; tanácsokat ád a fiatal házasoknak, főként az asszonyoknak.
Továbbra is lírai forrás maradt a biblia és a prédikátorsors. A prédikátor harcos, ostorozó hangja szembetűnő módon megszelídül ebben a században. Az elmúlt korszak a harcolva előrenyomuló protestantizmusé volt: a XVII. században az előrenyomulás megakadt, s a prédikátorokra üldözés, börtön, nemegyszer gályarabság várt. E védekező küzdelem közben alakult ki a második protestantizmus, melyben a harci szót egyre inkább a hitvallás szelídebb, de töretlen zengése és a gályarab papok panasza váltja fel. Kemény csapást kapott a fa, s lehullottak haragos, vérpiros virágai; de rögtön halványabb, szellemibb virágokat hajtott.
A katolikus visszahatásnak volt egy bécsi iránya is, mely a protestantizmussal éppen olyan kíméletlen eszközökkel kívánt elbánni, mint a sérelmei miatt nyugtalankodó nemességgel. Ennek a „visszahatásnak” egyik áldozatáról, Czeglédi István kassai prédikátor vesztéről szól egy 1671-ből való sirató ének; tökéletes kis eposz. „Rómával állott sok harcokat, mert lelki vitéz volt”, s a Wesselényi-szövetkezéssel kapcsolatban rebellisnek nyilvánították az „ártatlant”. Pünkösd havában szekérre teszik, s mielőtt elhurcolnák, elmondja búcsúfohászát:

„No már ellenségim, csak hozzám lássatok,
Mert a Krisztusnak én ért búzája vagyok,
Megértem, és immár csak megarassatok,
Megadják a bért is, csak várakozzatok!”

    Pozsony felé hurcolták, de Nagyszombat határában, a „gabonák között” megérezte, hogy ütött utolsó órája. Megálltak, a haldokló folytatja fohászkodását, gyermekét a magyarság szigetére, „Páthmos”-ra, Erdélybe küldi; angyalok serege állja körül a haldoklót, aki lelkét „Krisztus markába” ajánlja. Az elmúlt században a protestáns költészet nem termett ilyen szelíd, átszellemült éneket; a XVII. században a megerősödő üldözés és nyomás arra kényszeríti a prédikátort, hogy „befelé” vigye a szabad vallás zászlaját, amint Kádár István is „más útra”m „befelé” küldi a magyar zászlót.
A politikai költészet legkiemelkedőbb darabja. Bethlen Gábor birodalmi éneke, Erdély aranykorának zömök öntudatát árasztja. Ebben a versben már a magyarság legnagyobb erkölcsi és történelmi élményei és eszményei jelentkeznek, a „közigazság” és a „hitbéli szabadság”:

„A magyar nemzetnek
S az körösztyénségtnek
Én vagyok Gedeona,
Sok fejedelmeknek
És minden rendeknek
Függ rám szeme világa;
Süveg emeléssel
Tisztességes füllel
Jámbor nevemet hallja,

Astyáges régenten
Ágyában feküvén
Ilyen álmot látott volt:
Hogy szép leányának
Mandáne asszonynak
Ágyékából szőlő nőtt,
Kinek szép árnyéka
Egész Ázsiára
Messze földre elhatott.

Szívében félelmes
Astyáges álmától
Igen is megrettene:
Hogy leánya fiát
Maga unokáját
Veszteni igyekeze,
Kit lám az nagy Isten
Jövendő üdőben
Királlyá helyheztete.

Ha Cyrus országát
Királyi hatalmát
Szőlőlugas példázta,
Ki az nagy Perzsiát
S mind az két Ázsiát
Árnyékával béfogta:
Így születésemet
S nagy hercegségemet
Nem vakszerencse adta.

Dávidot az Isten
Nagy veszedelmekben
Kegyesen megtartotta,
Serény vitézséggel
Okos bölcsességgel
Ott megajándékozta,
Izráel országát
Saul koronáját
Lám végre neki adta.

Régi magyaroknak
Jeles királyoknak
Én is nyomdokit nyomom,
Hunyadi Jánosnak
Amaz nagy hadnagynak
Bátorságát én bírom,
És az Attilának
Két élű pallosát
Oldalamon hordozom.

Egész napkeletnek,
Napnyugati résznek
Félelmire én vagyok;
Az föld is megrendül
Sok sül hírrel csendül:
Ha trombitát fujatok,
Sok diadalmakkal
Szerencsés csatákkal
Kit megbizonyíthatok.

Ferdinánd császárnak
Sok számú hadának
Sokszor gátot csináltam,
Tompérnak Bucconak
Sok német uraknak
Holtokig hadakoztam,
Kiknek halálával
Az nagy iga alól
Nemzetemet föloldtam.

Az Hunyadi Mátyást,
Amaz magyar királyt
Az németek mint félték:
Az bécsi asszonyok
Síró gyermekjeket
Mátyással ijesztgették,
Engem sem kívánnak
Valakik karomnak
Erejét megismerték.

Emlékeztemre
S nagy dicséretemre
Az lészen a jutalmam:
Hogy királyi székben
Pozsonyi gyűlésben
Közvox-ul választattam,
Melyre én magamat
Minden érdem alatt
Ugyan nem méltóztattam.

Elég vala nékem:
Hogy vala érdemem
Az magyar koronára:
Nem akartam venni,
Fejembe tétetni,
Másnak gyalázatjára;
Csak tartsa határát
Ám viselje gondját –
Nincsen bosszúságomra.

De a közigazság,
Hitbéli szabadság
Igen nagyok előttem;
Melynek oltalmára
Bosszúállásomra
Magamat lekötöttem.
Ha ki ellenem jár:
Míg életem fönnáll
Kardomat le nem tészem!”

 

    A klasszikus magyar önérzet és politikai mérséklet nyilatkozik meg az ismeretlen szerző énekében. A magyar államférfi nem akarja másnak a határát sérteni, de vigyáz a magáéra s birodalmát betölti duzzadó és mégis mértéke tartó öntézettel. Hatalmát a gondviseléstől származtatja és a „közvox”-től, a közösség ihletett beleegyezésétől. A versen a protestáns biblikus pátosz, írója a szentírást tekinti világtörténelemnek, belőle merít példát, történelmi érvet és párhuzamot, de a magyar birodalmi élmény gyökereit is felsorolja: az Attila-emléket s Hunyadi Mátyást, a két pólust: a nomád őst és a magyar kultúrkirályt. Bethlen Gábort a természetes, puritán méltóság színébe öltözteti; sikerült az erdélyi aranykor fejedelmi udvarának patriarkális levegőjét is megörökítenie.
Kéziratos daloskönyveink kedvelt műfaja a gajd, a gúnyos, szatirikus, humoros, néha obszcén ének.

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf