Györffy István: Farkasgégén eresztett… /népi mondásmagyarázat/
Az Alföld tiszántúli részén közkeletű mondás: „farkasgégén eresztett”. E jelzővel rendesen a rakoncátlan, szilaj, lármás gyermeket illetik szülőföldemen, Karcagon.
Ennek a ma már érthetetlen szólásnak az eredetét a régiek méhészkedő tudománya magyarázza meg. A nép ma is varázserőt tulajdonít a farkas gégéjének, sőt a farkas egyéb testrészeinek is, éppen ezért, ha farkast ejt el, annak gégéjét kiveszi, megszárítja s a méhkas kiröpítő nyílásába dugja s azon ereszti ki a méhet, hogy azzal a farkas bátorságát, szilajságát, falánkságát a méhekbe varázsolja.
A farkasnak nemcsak a gégéje, hanem a foga is varázserejű. A farkas fogát már a legrégibb magyar, Honti-féle méhészkönyv is említi 1645-ből.
Horti Miklós, aki a „Tekintetes és Méltóságos Fejedelemnek, az öreg és iffiú Rákótzi Györgynek Fő Méhész mestere vala és mind rend szerint való hivatalát egész életének folyásában Nagy Váradon laktában tiszti szerint 37 esztendeig folytatta”, Méhész könyvében1 a méhek kibocsátásáról egyebek között ezeket mondja:
„No immár ha azt akarod, hogy az méhed jámbor légyen, tsötörtökön ereszd ki; tiszta téjjel moss meg fejér gyapjat és szárazd meg, hogy megmászkálhassák, akar tsak farkasfogat mászass meg vélek, akar dög szárcsontot, az a méhek hízására, jobbulására hasznos; mert ez mesterségek oly hasznosakká és prédálókká tészik, hogy a másét is elhorgyák.”
„Ha azt akarod, hogy a méhek hamissak légyenek, új veres posztón ereszd ki, de ne tsötörtökön, hanem szeredán, ha megkened kakas vérrel a posztót, annál hamissabb lesz, mert erősebb, győzedelmesebb lészen.”
A Horti Miklós méhészkönyve még nem említi a farkas gégéjét, mint a méhészet varázserejű eszközét, de a régiség tekintetében utána következő Botskai János 1748-ból származó kéziratos méhész könyve2 már erről is szól, s „a méhvel való tavaszi dajkálkodásról” szóló fejezete egybek között ezeket mondja:
„Legjobb a méheket kitenni Szent György havának első hetében Szeredán estve, kivált ha szép tiszta idő vagyon, akkor meg fúván a fellyebb meg mondott mód szerint3, Töstörtökön reggel ki botsátani, ha tsak a’ szegénnyire is jó kasokat tenni, inkább nem járja a szél, körűl, fel lévén töltve, lyuka meg kitsinyive inkább tudgya magát oltalmazni mások ellen, mivel Tavasszal igen találkoznak kóborló prédáló méhek, kivált a gyengéi, és jól kell gondot viselni, mert azt szokták hamar felpaedálni; némellyek ördöngösön is botsátják ki a méheket, megtanítja az ördög, így szolgáltattya Magát vélek; némelyek farkas gégén is bocsáttyák; el hidd, ha az farkas gége mellett Ördögséget nem tud, haszontalan; némeljek fehér gyapjunn, hogy szelidebbek legyenek, némellyek kakas vériben megmártott veress posztón.”
A „Méhész könyv” első részének függelékében még ezekkel toldja meg:
„Boszorkányos és igéző szemű embertől oltalmazd a Méhedet, nemkülömben hószámos asszonytól. A Farkas Gégén ki botsátott Méh is nem ártalmas, ha ördöngösség nélkül vagyon.”
Úgy látszik azonban, hogy farkasgége hiányában ennek utánzata is megfelelt a méhek kibocsátására. A Nemzeti Múzeum Néprajzi Tára 114.675. leltári szám alatt egy olyan méhkast őriz Barskaproncáról, melynek röpítő lyukába egy fából faragott farkasfej van beillesztve.
A szóban lévő méhkas hatszögletes, szalmából fonott. Teteje leszedhető. Alsó részéhez egy kb. 15 cm magas deszkapótlék van hozzáerősítve. A kas eredetileg marhatrágyával volt betapasztva és bemeszelve, de ma már a tapasz legnagyobbrészt kihullott.
A méhkas egyik oldalán a szalmafonatba vágott ökölnyi nyílásba egy fából faragott, tátottszáj, vörösre festett farkasfej van beillesztve. A farkas fülei a fej tövén – amint még kivehető a lehullott tapaszon –, a méhkasra volt festve. A farkas tátott szájának szélei csipkésre vannak faragva, a csipkék a fogazatot jelképezik. A vért jelképező vörös festék rendes, bordóvörös színű olajfesték. A farkas száján keresztül egy elég bő nyílás vezet a méhkasba.
A kas magasbbítására szolgáló alsó deszkarészen, a farkasfejjel ellenkező oldalon, szintén van egy téglalapalakú röpítőnyílás. Mivel két röpítőnyílás nem szokott egy méhkason lenni, úgy látszik, az egyiket, vagy a másikat bedugva szokták tartani. Nem lehetetlen, hogy a farkastorok csak a tavaszi első kibocsájtáskor szolgált röpítőnyílásul.
A farkas egyéb testrészeit is felhasználták varázslás céljaira. A farkas inát – úgy látszik – rontásra is használták. Karcag város 1758. évi nyomozási jegyzőkönyvében4 ezt olvassuk: „Ez a pogány Aggod Jánosné lopta el az én sajtomat, de farkasinat vettetek reá!”
A farkasgége, mint a méhek kibocsátó útja, a nép között ma is él.
Gáll Imre úr, a gödöllői Állami Méhészeti Szakiskola igazgatója, a farkasgégére és egyéb babonás népi eljárásokra vonatkozólag a következő adatokat volt szíves velem közölni:
„Hazánkban az a babonás hit, hogy a méheket tavasszal farkasgégén eresztik ki, még tartja magát, de csak eldugott falvakban. Erdélyben, de különösen az oláh (=moldvai) csángóknál ma is gyakorolják. Kerestem, kutattam ilyen gége után, de sajnos nem sikerült megcsípnem. Féltik! A farkas fogát nem használják a méheknél. A piros posztót sem hallottam, hanem tavasszal szokták hangyákkal beszórni, hogy szorgalmasabbak legyenek. Ezt is az oláh csángók, fent a Csíki-Kárpátok nyúlványaiban űzik előszeretettel. Nálunk már kiveszett.
Dunántúl egyes falvaiban ma is találkozunk azzal a népszokással, hogy a raj kiszállásakor az asszonynép csóré fenekével lapos kőre ül és kapát, kaszát penget. A raj utáni fütyülést még általánosan űzik. Itt-ott a sült csirkét is beteszik.”
„Ha azt akarják, hogy a mihek gonoszok legyenek, tavasszal először farkas gigén bocsáttyák ki, vagy veres posztón, vagy kokas virrel kenik bé a kijárását.”5 Szucsák, Kolozs m.
„Hogy a tolvaj méhek a kasba ne járjanak, tavasszal először farkasgégén kell kibocsátani őket.”6 Maros-Torda vm.
„Ha a kocsis farkasgégét kaphat, szerencsés lesz, ha karja, az ellenséges kocsiság helyt megtudja állítani s ha a lovait sohase is tisztogatja, mindig tiszták, ha azokat farkasgégéről itatja.”7 Torda-Aranyos megye.
„A csirkéknek a legelső eledelt farkasgégén át kell gyúrni s a méheket tavasszal hasonlóan azon keresztül bocsátani ki leleőször, hogy erőteljesek legyenek s gazdagon gyűjtsenek.”8 Székelyföld.
Gyergyóbékáson a faköpüben teleltetett méheket farkasgégéből készített csövön röpítik ki, mert így biztosabban visszatalálnak oda.”9
/1/ Gróf Teleki László szőllősvégaradi méhésze nemes Takáts József és a dolhai ref. pap által 1775-ben javított és bővített kiadásból, melyet egy karcagi polgár 1777-ben másolt le. E példány a karcagi Nagykun Múzeumban van.
/2/ Méhész könyv, avagy Az esztendőnek négy Szakaszai szerént a Méhekkel való rendes Dajkálkodás, a’ Méheknek természetekről ehez toldalékúl adatott egy néhány jeles Observátiójokkal edgyütt. Írta Széki Botskai János, az Kraszna Horváthi Reformáta Sz. Ecclésiának Lelki Pásztora.
Kéziratos példánya szerző tulajdonában.
/3/ T. i. jó borral.
/4/ VII. 278.
/5/ Nyr. 14 : 188.
/6/ Nyr. 12 : 426.
/7/ Jankó J.: Torda, Aranyosszék, Torockó magyar (székely) népe. Bp. 1893. 257. I.
/8/ Kozma Ferenc: Mythologiai elemek a székely népköltészet és népéletben. 37.
/9/ Népr. Ért. 14 : 296.
In: Ethnographia – Népélet, A Magyar Néprajzi Társaság Folyóirata XLIII. évf. 2. száma, 1932.
