Vargha Gyula: Gyulai Pál emlékezete

Ősz volt, midőn szép csöndesen lehajtád
Örök nyugvásra fáradt ősz fejed.
A válás könnyű volt, meg sem sóhajtád;
Hideg szél fútt tarlott mezők felett,
Siratva tán az örömek kihaltát.
Csupán az emlék játszott még veled;
Az is föl-fölsírt, mint bús síri ének,
Letűnni jó letűnt kor gyermekének.

Oh, hogyne vágynánk messze, ki a korbúl,
Melyet nem értünk, mely minket nem ért,
Midőn lassanként mind fonákra fordul,
Mit nemzetünk bírt, álmodott, remélt;
Ha telve a pohár, sőt már kicsordul,
Ürömből a sors mit számunkra mért,
És sok botor megédesíteni vágyva,
Mérget kever a keserű pohárba.

Sötét borúban tölt el s honfigyászban
Ifjúkorodnak sok szép ideje;
De a tavaszban éltető varázs van,
Az ifjú szív reménnyel van tele;
Hittél te is a nagy feltámadásban,
Lelked a gyász nem görnyesztette le,
Magasra nőtt, mint súly alatt a pálma,
S körülsusogta jobb jövőnek álma.

S a szent romok közt megzendült az ének,
Soha, soha olyan dalos berek;
Annál hűvösb dala a fülmilének,
Minél fájdalmasabban kesereg;
S bármily sötét, oszolni kell az éjnek,
Ha hajnalt hirdet a madársereg.
A költők fájó sirató-dalában
Hajnal derengett, s élet a halálban.

És amikor hajnallott a hazának,
Szép napod éjbe épp akkor veszett;
Örömeid hamar leáldozának,
Haj, sírba szállt szép ifjú hitvesed.
Azóta rajtad ott ködlött a bánat,
Szívedben folyvást ott sajgott a seb.
S hogy teljes légyen örömid enyészte,
Új gyász a régit kétszer is tetézte.

De férfi voltál, könnyedet letörléd,
S munkában keresél enyhet, vigaszt;
S hirdetted, amint látta fényes elméd,
Az örök eszményt, a szépet s igazt,
S nemzeti bélyegünk becsét, szerelmét.
– Oh, ifjú nemzedék, ne vesd meg azt,
Álgyöngyein ne kapj az idegennek,
Gyöngyök nekünk, mik keblünkben teremnek. –

Amit te jónak láttál és igaznak,
Abban megálltál, és nem alkuvál.
Nem csalt a népkegy, ez a drága maszlag.
Mosolygni szemben csalfán nem tudál.
Neked mindegy volt, ha szegény, ha gazdag,
S bár csapkodott a gúny, mint szennyes ár,
Bátran megálltál, tiszta öntudattal,
Másokkal harcban, békében magaddal.

És Pest zajából el-elmenekültél,
Ápolni kertet, ültetgetni fát;
A hűvös árnyba álmodozni ültél,
Hallgatva a morajló vén Dunát,
S az álom, emlék, e két méla tündér
Lantod nyíló virággal fonta át.
Jobb, mint dús pamlagon a drága szőnyeg,
Az agg diófák alja pihenőnek.

Pihenőnek, sírnak is azt kívántad,
Hogy az legyen fejed hű vánkosa;
De ily kegyes nem volt a sors irántad,
Rejt a holtak hívogató városa…
Mindegy… csak az emésztő honfibánat
Ne háborítsa álmodat soha,
S melyért ti egykor annyit áldozátok,
Nagy és dicső s boldog legyen hazátok.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf