Tichy Kálmán: Világot átfogó erő [Jókai Mórról]

Rozsnyón, Pákh Albert szülővárosában hogyan is kezdhetném másként a szellemidézést, mint az ő szerkesztői aktái között. Apró-cseprő, százszor drága kézi holmija között, a falról szelíd jósággal reám tekintő arcképe előtt, kis mellszobra előtt, melynek márvány-mása a Magyar Tudományos Akadémiában áll örök emlékezésül.

Szinte int, hogy melyik iratköteget bontsam:

- Azt, azt, öcsém, ott mindjárt legfelül van a Móric levele, amit hazulról, Komáromból írt nekem Pestre. Olvasd csak, érdekes!

És olvasom a sárga lapról, a fiatalos, fürge vonású írást:

                                                                                              Komárom, 1846. Jul. 8.

Drága barátom!

Ugye veszettül compromiscált bennünket az a Vachót Imre ezekkel az ausschusz munkák közlésével, és pedig egyszerre Petőfi, Obernyik, Degré, Tompa, Lisznyaitól, szólítsd fel a fiúkat, hogy nyilatkozzanak a közönség előtt s a mi munkáink még benn vannak a Divatlapi szerkesztőségnél, szedjék vissza, mert Imre bizony mind kiadogatja őket, ha egyébért nem, csak bosszantásul is, ’s ez osztán szerkesztői loyalitas.

A Pesti füzeteket a mostani aspectusok szerint Augustusra semmi esetre sem lehet világra hoznunk. Valamennyien vagyunk – tán egy kettőt kivéve – mind elhamarkodott munkákkal álltunk elő, pedig ide kell most minden erőnket össze szednünk.

Én részemről két dolgozatot fogok beadni, hogy lehessen válogatása a szerkesztőségnek, ’s szeretném a többi társakat is – kik már adtak be munkákat – felszólíttatni, minden hímezés, hámozás nélkül, – hogy jobban felkössék a gatyát – s még egyszer és még jobb műveket küldjenek be, az általam ismertek közül ez ideig, csak Petőfié állhatván ki a sarat inkább várjunk a dologgal, nincsen Tatár a nyakunkon, – minthogy kockára tegyük saját ügyünket.

Holnap megyek utazni, – oda leszek vagy három hétig, bejárom felső Magyarországot, Sklenót, Vihnyét, Szliácsot, Selmecet stb – kívánj szerencsés utat, téged pedig áldjon meg az Isten.

                                                                                                   Csókollak

                                                                                                                   barátod

                                                                                                   Jókay Móricz m. k.   

Jókay Móricz, maga kezével… Nyolcvankét esztendeje, hogy megszáradt az írás, hogy itt pihent a keze ezen a kis papírlapon. Valami szorongatja az ember szívét, ha ilyet lát. Lassan leeresztem a levelet s újra Pákh Albert meleg, szeretettől fénylő szemeibe nézek. Mintha megint ő magyarázná:

- Tudod öcsém, mikor a Móricz ezt írta, én még a Pesti Hírlap „ujdondásza” voltam. De a „Tizek” már együtt sültünk-főttünk és szörnyen nagy terveink voltak. A Vachot Imre Divatlapja nem elégített ki minket, amint  Móricz leveléből is látod s magunk akartunk valami füzetes vállalatot indítani. Ahhoz gyűjtöttük az anyagot. Móricz sürgette az erősebb mértéket, – igaza volt! Aztán a végén írja, látod, hogy megy a felvidékre utazni, oda hozzátok. No és tudod, ha ő utazni ment, mennyi jegyzettel jött haza, mennyi benyomással s abból mennyi szép írás született! Itt Rozsnyón is járt, – emlékszem, a Móricz jubileumán írtál erről, – meg Krasznahorka várában is, ugye, akkor szedte össze a Lőcsei fehér asszony nyersanyagát. Hm, igazán, mintha ő is egy kicsit hozzátok tartoznék, a tietek volna, mi? Ne menj messze, öcsém, ha ilyen adatokat keresel, hiszen jómagam is közületek szakadtam s messze a fővárosban is a tietek maradtam. De olvass csak tovább. Igen, van ott Móricznak több levele is, azokat hagyd most. Vedd csak azt az utolsót, tíz évvel későbbről. Közben a végtelen feketeség, a nemzet temetője. A véres romok alól úgy kúsztunk elő, mint a hazajáró lelkek. Először magunk sem hittük, hogy élünk. Közben az én átkozott betegségem, ó, csak az ne lett volna. Három évig éltem künn, de itthon aztán munkához láttunk! kevesebben, igaz… Sándor, drága jó barátunk nem volt többé. Hej, mikor még a Blaumond alján „fumigáltunk” vele nyáridőn, olvadtad azt a levelemet, ugye? Igaz, nicsak, hiszen ha a Sándort vesszük, az ő családja is pozsonymegyei nemes família volt ám, Leopoldus császár korabeli ármálissal, Sándor apjának még meg is volt a kutyabőr, de persze Sándorunk, a lelkes demokrata fittyet hányt reá. No ne kanyarogjunk el, olvasd csak Móricz későbbi levelét s lásd, hogy a mi életünk sem volt gyöngyélet akkor!

                                                                                                                 Pest, 1856. oct. 1.

Kedves barátom!  

A Saisont ez úttal végezd be mert tovább nem halaszthatjuk haza jöveteledet. Egy pár hét az egész galgenfrist, a mi hazajöveteledig kialkudható, vagy legfeljebb october vége. Akkorra fogok neked küldeni 100 pengőt. Most már igazán tele van mindenki azzal a hírrel, hogy csodálatosan kiépültél, a minek senki sem örül annyira, mint Vas. Ujs. & Comp. Ha utókúrát is kell tartanod, arra nézve Pesten is találsz alkalmat, itt is floreál egy hidegvíz gyógyintézet, s December felé ott is olyan hideg lesz a víz, mint Graefenbergben.

Pénzforrás után tudakozódtál a minap: semmi sem olyan gazdag forrás erre, mint saját kedélyed; firkants össze egy pár kötet akármit s kapsz érte pénzt, mint a polyva.

Legújabb újdonság az, hogy Számváld barátunk durchgéholt, hagyva maga tuán 50 ezer forint adósságot és egy siránkozó irodalmat, mely úszik vele együtt. (Még Vas Gereben is) aláírt váltóknál, felszedett előfizetéseknél s ki nem fizetett honoráriumoknál fogva.

A várva várt viszontlátásig

                                                                                                                   maradok

                                                                                                       őszintén szerető barátod

                                                                                                                    J. Mór