Vajda Endre: Pál igéjére

Ti, akik megálltok előttünk
És belenéztek a szemünkbe,
Derítőn, mint az esti csillag,
Vagy reggel a sötétség szűnte,
Aztán kezeteket nyújtjátok
S érezzük, hogy az esti harmat
Leplét remegve hűtik rajta
Idegenből szálló fuvalmak,
Arcotok pírja, mint a zászló
Lengése, fehér színt lebegtet,
A szivárvány halkuló kékjét
Őrzi hunyása szemeteknek,
Törékenyen, mint a fényosztó
Szelíd olajú esti mécses,
Mely világot gyújtott a hitnek
Titkába való révedéshez
Az Apostol előtt, ki gyenge
Cserépedénynek látta testét,
De mégis benne vetett lángot
Az Istent kereső fényesség.
Törékenyek vagytok, a napnak,
Sötétnek, viharnak, esőnek,
Alkonyoknak és háborúknak
Rontásai mind rátok törnek,
Belsőtöket emészti a tűz,
Mely lényetekből szétsugárzik,
A bukott fény, mely néha kormot
Pernyéz, ha eljutott a társig.
És mégis ti vagytok hitünknek
Törékeny kis cserépedénye,
Kedvesünk biztató intése,
Anyánk csilló-kedvű reménye,
Nővéreinknek kacagása,
A mosolygó tükrű barátság,
Életünk tévedt keresztútján
A megbocsátás és a váltság.
A szeretetnek olajával
Teltek, mire a szív sóvárog,
De a lélek szemét homályba
Vonja a hitvány földi hályog,
Hogy imbolygó kezünk elejti,
Miért mohón kinyúlt, a mécsest,
A drága olaj földre ömlik
És sötét lesz, ó jaj, sötét lesz!