Szász Károly: Karácson

Jövel, családok ünnepe, karácson!
Úgy várom, mint a gyermek, jöttödet.
Pedig nincs ajándékra kilátásom,
S veled is egy esztendőm lesiet.
De én csak emlékeszem már, nem remélek;
A múltban és nem a jövőben élek.

Emlékezem. Hullt nagy pelyhekben a hó,
Mintha szitálták volna ízibe.
De kandallónál édesebb a jó szó,
S több szék nem fért voln’ a sok közibe,
Oly jó meleg volt a tűz és az érzés,
Az édes szép családi egyetértés.

Mi körben ültünk, két öreg s hat apró,
Nem volt közöttünk egy is idegen.
A kilencedik az öreg kandalló,
(Ennek szíve tartott oly melegen.)
Apa, anya, gyermeke egy rakáson:
Oh szép karácson, oh áldott karácson.

Apánknak lelke nem ült soha veszteg,
Beszélt nekünk, ha mást nem: egy mesét,
Ajkunk mosolygott, szemeink könnyeztek.
(Oh mint érzem most e könyűk becsét!)
A mese végén volt egy fényes angyal,
Kit gyermekálom szárnyán hoz a hajnal.

Oh mint repestek szíveink e szóra!
(Akkor hívők, hogy vannak angyalok.)
Alig vártuk, hogy üssön már az óra,
S fektessenek le anyai karok;
Hogy álmodozzunk, – álmunkban bizonnyal
Meg fog jelenni nekünk is az angyal.

És öszvesúgtunk: vajh mit hoz nekem majd?
Mit hoz neked? mit hoz a kicsinek?
A találgatás bezzeg hogy adott bajt,
S a nagy kérdést még sem fejtette meg.
Én képes könyvet, a más kis lovat várt.
A lány esze tán legmagasabban járt.

A leány volt köztünk a legidősebb,
Már rózsabimbó fesle arcain,
De ártatlanka még, és égető seb
Nem vérezé még a szív harcain.
De még is már arcára méla ábránd
Vont könnyű fátylon áttetsző szivárványt.

A legkisebbik egy szelíd fiúcska,
Anyás nagyon s oly csöndes, szótalan.
Kezében ámbár kis ló, kard, fapuska,
De arcán béke mélasága van.
Anyámasszony katonája volt csak,
A többiek mind pajkosabbak voltak.

És a mikor már fektetni akartak:
Az ajtó előtt hangzik suttogás.
Na volt öröm! A fiú felugortak;
A kicsi Krisztus! mi lehetne más?
Egyik futott, hogy nyissa ki az ajtót,
A másik tapsolt; istenem! be zaj volt!

Be furcsa szép volt! aranypilinkével
Bevonva jászol, földje, oldala.
A kicsi Krisztus rózsaszín zekével,
Körüle sok kis gyertya ég vala.
A pásztorok, kenderből nagy bajusszal,
Mind énekelt, a hogy csak győzte szusszal.

Nehéz gubában, báránybőr süveggel,
Nagy bottal jártak a vén pásztorok.
Előbb csak néztük őket félelemmel,
Majd egyikünk közelebb sompolyog.
S meglátja a borzas bajusz alatt
Az utcából ismerős arcokat.

Felbátorodánk mind s közelebb lépve
Kíváncsian nézzük a szép csudát.
Milyen szelíd a kis Jézuska képe!
Meg szabad fogni ezt a szép bubát?
Oh kicsi Jézus! küldd az angyalt hozzánk!
Mi jók vagyunk, – s hiába várakoznánk!

Elzeng az ének. Viszik már a jászolt.
És újra csönd van, ott künn s ide benn.
Lefekszünk, szemeinkre lenge fátyolt
Borít az álom, enyhén szelíden.
Szép álmot látunk, szíveink pihennek.
Jöjj fényes angyal, álmunknak jelenj meg!

Eljő a reggel. Nem kell költni minket,
Pedig máskor ébredni oly nehéz,
Most gyorsan kitöröljük szemeinket
S párnák alatt kutat-matat a kéz.
Ah mily öröm! Szíveink mint repesnek!
Az angyal rólunk sem feledkezett meg!

Oh édes angyal! mennyi adománya!
S hogy kitalálta? melyik mit kívánt!
A gyermeköröm fogyhatatlan bánya,
És benne minden: arany s briliánt,
Egy semmiségen hogy el tud örülni,
S ha sír: könnyét oly könnyű letörülni!

Benyitnak aztán szüleink vidáman,
S bámulnak, hogy az angyal mit hozott.
Van zaj, kiáltás, öröm a szobában,
Minden egy tündérkertté változott.
Nincs bú, mosoly van minden pillantáson.
Oh szép karácson, oh áldott karácson!