Vay Sándor: Karácsony Rodostóban
- Reminiscencia. –
Ocskay és Bezerédy árulása fordulópontot képezett II. Rákóczi Ferenc szerencséjében. A büszkén ragyogó csillag, mely a szabadság sugarait szórta Magyarországra, halványulóban volt immár. 1709-ben maguk a barátságos külföldi hatalmak is tanácsolták a fejedelemnek, hogy mondjon le Erdélyről. Magyarország északnyugati részeit egymásután veszítette el, 1710 őszén már a Tiszáig szorították Rákóczit, és a császári hadak fővezére, Pálffy János, Károlyi Sándorral megkezdte már a békealkudozásokat.
Nem maradt már semmi, csak a Rákóczi híres vármegyéje: Bereg, de utóbb ott sem érezte magát biztonságban, s 1711. február 21-én mindörökre elhagyta hazáját. Ettől a perctől kezdve lett bujdosó Rákóczi Ferenc, és hegyek és völgyek, zúgó erdő árnya bánatos sirámmal verte vissza a messze idegenbe távozó kurucok nótáját:
Őszi harmat után, hidegen fúj a szél,
Piros csizmám nyomát hóval fedi a tél…
Néhány hűséges embere követte a fejedelmet és megosztotta vele önkéntesen a száműzetés keserű kenyerét.
1718-ban Jenikőibe, majd 1720-ban Rodostóba belebbezte a török kormány Rákóczit és híveit, ahol aztán szépen el is múltanak, idegen földben porladva, idegen ég alatt álmodva az örökös nagy álmot hazáról, szabadságról.
…És teltek, múltak szürkén, egyformán a száműzetés szomorú napjai.
A nagy fejedelem esztergapadja mellett ülve testi fáradsággal ölte lelki szenvedését, és lemondott a merész tervekről, amelyek egykor egy országot borítottak lángba – dicsőségbe. Hívei is csendesen éldegéltek. Csak Bercsényi gróf uram házánál volt egy kissé derültebb tónus. A többiek, az anyagiakkal is küzködve, kétszeresen érezték nehéz sorsukat.
Sibrik uram kertészkedett, és míg nagy gyönyörűsége telt száz rétbe hajló, leveles, finom káposztájában, addig jó Mikes Kelemen elővette az írónádat és vetegette egymásra öreg, gömbölyű betűit, hogy: Póla téti, édes néném!
A nagy szürkeségből csak a sátoros-ünnepek váltak ki. Megtartották ezeket a bujdosó fejedelem udvarában. Különösen a szeretet ünnepét: hiszen úgyis a szeretet tartotta össze a maroknyi hívséges embert.
Az Úrnak 1727-ik esztendejében kétszeres solenitással akarták megünnepelni a karácsonyt a bujdosó magyarok. Ebben az egy esztendőben valamivel vígabb élet folyt a Marmora-tenger zúgó, zsongó hullámai mellett, mert édes atyja udvarába érkezett még a nyár folyamán marchese della Santa Elisabetha, aki senki más nem volt, mint Rákóczi György, a fejedelem ifjabbik fia.
Karácsony szombatjának reggelén finom ólmos eső szitált. Sibrik uram megjegyezvén, hogy ez fáin, túzokra vadászó idő lenne otthon: leakasztott egy ócska flintát és azt próbálgatva, elgondolta nagy, kietlen szomorúságában, hogy átmegy Vay uramhoz megkérdezni, hol gyülekezzenek homagimiukat bemutatni ő nagyságának.
Ilyenforma gondolatok forrhattak jó Vay Ádám fejében is, mert meglátva Sibriket, meghúzogatta öblös mellén a honi, bizony egy kissé vedlésnek induló nyusztos kék dolmányt, szomorún sóhajtott:
- Hej, hej, különös bizodalmú nagy jó Uram!
Aztán letette még az édesanyjáról maradt kapcsos imádságos könyvet, amelyből az utolsó adventre szóló Tanítást betűzgette. Sárgult lapjai közé levendula és zsálya volt eltéve, még a hazai kertekből.
- Hát csak így ére ez a karácsony is! – Jegyezte meg Sibrik.
- Hát biz így, - válaszolta Ádám úr – Isten ő szent felsége ismét meghagyta érni a karácsonyt. És megint csak idegenbe… Hej, nem borul rám többet a vajai kert halaványlevelű nyírfája. Fehér héjából még csak forgácsot sem hántanak a koporsómba.
Sibrik csak bólintott a fejével.
- Úgy, úgy… vette fel a szót Vay Ádám újfent – különös grácia még az is, hogy vegetálunk. Itt-ott szedem már össze a láda fenekén a boglárt, a forgót, hogy forduljon egy kis pénz… Ehol ni, ma a skófiumos sabrákot küldtem zálogba az örményhez, mert hát csak illő státusban kell fölmenni az udvarhoz.
Ezalatt pedig a bujdosók összeszedelőzködtek és nyirkos, ködös úton, mint a hajdani pásztorok, megindultak a palota felé.
Rákóczi és a makoviczai herceg – szívesebben nevezték így a magyarok Rákóczi Györgyöt – már várták a tisztelgőket.
Mikes uram, a poétázó hűséges ember volt a szónok, aki ékes dikcióban, számos boldog karácsonyi ünnepeket kívánt urunknak – fejedelmünknek. Ékes költői frázisaiban fölkelő naphoz hasonlította a makoviczai herceget, aki jóakaratúlag bólintgatott fejével. Rákóczi György nem igen értett magyarul és egyre kérdezgette atyjától:
- Que dit il, ce bon homme?
Rákóczi György Bécsnek hívságos levegőjében nevelkedve, nem sok szeretet és kegyeletes érzés lakott szívében. És még atyja, az öreg oroszlán, egyre törülgette szemeit, ő minden meghatottság nélkül csak azt nézegette, akadnak-e vajjon szép lányok, asszonyok ebben a prézsmitáló, kenetteljes gyülekezetben. Kékdolmányos, sárgacsizmás pitvarnokok nyitották most a szárnyas ajtókat, az egyik bujdosó fia hozta a Betlehemet és csengő gyermeki szózattal hirdette, hogy: Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek. Az aranyos papirossal beragasztott Betlehem ablakain csak úgy áradt ki az apró mécsesek világossága.
- Akárcsak a kisvárdai ezermester kezéből került volna ki – sóhajtott Vay Ádám, s a többi bujdosók is áhítattal nézték a jászolkában fekvő, zöld gallyaktól körülvett Jézuskát.
A gyermekek ezüstös, tiszta hangjába csakhamar belévegyült a bujdosó magyarok morgadalmas basszusa, szép asszonyok, lányok csengő szopránja, akik mind áhítattal énekelték a karácsonyi énekeket titokzatos, homályos éjszakáján a Megváltó születésének.
Mikor aztán a kaszás csillag, amely arra Zágon felé mutatott jó Mikes uramnak, aláhajlott már a mélységes kékségű ég ívén, mikor a köd ezüstös, csillámló fátyolt szőtt a tenger lágyan fodrosodó hullámaira, éjféli misére indult a fejedelem. A kálvinista hiten valók közül is elment egynéhány, mert miután a nagyságos fejedelem nem tett különbséget, egyformán appreciált minden religiót, ezek is kedvére akartak tenni.
Az első napot vallásos elmélkedéseknek, imádkozásnak szánták a bujdosók. Karácsony másodnapján azonban egy kisség kirúgának a hámból. Jól esett legalább egyszer egy esztendőben egy kis honi-módi cécó.
Czinka Lutzi meg a Sándor kontrás megszólaltatták a száraz fát, elhúzva a régi kedves nótákat, azt hogy:
Hej, hóra termett idő,
Ködnevelő szellő,
Hej, megemésztett engem
Ez az egy esztendő.
Sok, sok esztendő volt pedig már akkor és a nehéz billikomokban csillogó „hétputtonyos” de keserű lett egyszerre a beléomlott férfikönyütől. De mikor aztán rárántotta a Lutzi Béri Balogh Ádám nyalka, betyáros nótáját:
Piros bársony süvegem
Most élem gyöngyéletem…
Akkor mintha a tenger hullámai, a ciprusok mély, árnyas ligetei visszaverték volna a hangot. Hosszan, sírón, bánatosan.
Hazátlan fejedelmet, elvesztett hazát éltető szegény, otthontalan bujdosók, nem felel már a ti szavatokra csak szellő zúgása: nagy hegyeknek ormán, ahol zeng bujdosók éneke…
És mégis reméltek és tűrtek. Mert előttük volt a Megváltó példája, aki még többet szenvedett, mint ők, esendő, gyarló emberek. Szenvedtek és meghaltak, szívükben azzal a bizodalommal, hogy az általuk elültetett magból terebélyes fa leend egykoron, hogy szabad hazában, egy boldogabb nemzedék ülendi majd Krisztus urunknak áldott születését.
Ha máskor nem, némely karácsonyünnepen legalább emlékezzünk róluk kegyelettel, - akik idegenbe szakadva, egyedül hallgatták a tenger mormolását…
(1899)
