Szász Károly: Emlékezés [Mentovich Ferenc] Mentovicsra

Legrégibb barátomat s legjobb barátaim egyikét siratom Mentovics Ferencben. Több mint negyven év emlékei kötnek hozzá. Tulajdonképpen ő volt első tanítóm, atyám után. Mikor nyolc éves voltam s ő már alsóbb osztályait végezte, atyám út, szelídségeért s nyájas modoráért és nyílt eszéért megszeretve, – ámbár katolikus fiú volt, házunkhoz vette s magán-tanítómmá tevé. Nagyon szerettem őt s ő is – az Isten áldja meg, – elnéző volt apró hibáim iránt. A versírás titkaiba is ő vezetett be. S én még sem átkoztam meg őt azért soha – mint Kölcsey – azt a ki »verset írni búra megtanított!« Ő már akkor némi nevet szerzett magának az irodalomban. A legelső verse, mely emlékembe maradt, egy kis köszöntő számomra, atyám neve napjára, de abból is csak az első négy sor jut eszembe:

A sorstól hő szív s gyenge szó
Csekély ajándokom,
Nevednek ünnepén, atyám,
Ezekkel áldozom.

    De költeményei, melyeket akkoriban Alpár álnév alatt írt, már akkor felvételt találtak, nemcsak a Szentiványi Mihály kolozsvári »Remény«-ébe, hanem a Bajzáék Atheneumába is, a mi egy enyedi diáknak nagy szerencse és megtiszteltetés volt s nem kis mértékben nevelte Mentovics tekintélyést a kollégiumban.

    Házunknál és házunktól ismerkedett meg a szülőimmel régi és benső barátságban élő Vajda-családdal. Vajda bácsi tudományos és jellemes ember volt, kissé pedáns, de a mellett szeretetreméltó. A b. Kemény Simon fiainak volt régebb a nevelője s a családtól nyugdíjt húzott. Enyedi professzornak is megválasztották, de szembaja miatt nem foglalhatta el székét s lemondott róla. Idősb fia: Simon, a nemrégi elhalt marosvásárhelyi kir. táblai bíró, kortársa és barátja volt Mentovicsnak; nagyobb leánya pedig, Anikó, hollófekete hajával s tüzes fekete szemeivel, talán a legszebb leány volt Enyeden, a mivel nem kevés van mondva, mert hiszen a dal szerint »ott a világ közepe.« S Mentovics még el sem hagyta az enyedi főiskolát, már jegyet váltott Vajda Anikóval. Tanulmányai végeztével nevelőül volt kinézve a b. Kemény család gáldi ágához, de mielőtt helyét elfoglalná, két évre Berlinbe kellett mennie egyetemi tanfolyamra, ahol magát tanárrá képezze ki.

    1841-ben ment Berlinbe, Gáspár János, – most tanfelügyelő s jeles pedagógiai író, és Jancsó Ádám, most kecskeméti tanár, barátaival s két évig maradt ott, tanulva különösen a matematikai és természeti tudományokat, melyeknek szeretetét atyám csepegtette belé. Berlinben tért át a protestáns hitre is, hogy Anikót nőül vehesse. A szép ara meg is várta hívét, a Maros gyönyörű völgyére lenéző ősi Kemény-kastélyba, ahonnan egykor Kemény Simon, a Hunyadi fegyveres társa, a vezér fegyverzetében rohant a szentimrei csatába, hogy Mezet béggel szemben harcoljon s vezére helyett elessék a »hollós pajzs« alatt.

    Mentovics ekkor már saját neve alatt írt s költeményei, szelíd érzelmeik, meleg, kedélyes hangjuk s formatisztságuk által általános elismerésben részesültek. Kezdték a fiatal költők jobbjai közé számítani. Az erős indulatoknak s hatalmas nyelvnek nem volt ura; de a szelíd holdas éj, melynek hatását tették veresi az olvasóra, az akkori ízlésnek teljes mértékben megfelelt. Még amikor 1847-ben egy füzet politikai költeménnyel, az Unio-dalokkal, lépett föl s nyert általános elismerést, azokban sem az elnyomott és politikai jogaitól elszakított testvér bánatának a kitörése szólt, mely Petőfinek »Erdélyben« című költeményét (Barangol és zúg, zúg az őszi szél) oly hatalmas drámai monológgá teszi; hanem a természetből vett szelíd és nyájas képek szóltak a szívhez és kedélyhez, inkább mint a szenvedélyhez bennök.

»Dalok, dalok, ti szárnyra kelt madárkák,
Minő szerencse fog mosolygni nektek?
Lesz-é kebel, lesz-é szív e hazában,
Honnan lágy érzelemmel visszazengtek?«

    kérdé szíve elröpített madárkáitól.    

    A következő évben, az Unio zsebkönyvben jelent még két legszebb verse, melyek őt azóta is képviselik minden antológiában: Osztozás (Az élet egy mosolygó rózsatő) s a Kedvesemhez (Első ne légy, ki a világ elől A sír setét mélyébe költözöl.) Ez utóbbiban van az a nyelvtanilag hibás és transylvanismusra valló, különben ritka szép két sor, melyben magát sírban fekve, kedvesét fölötte csöndesen sírva képzeli:

»Jó oly födél alatt a pihenés,
Amelyre halkal csöndes zápor és.«

    Még azon év tavaszán kiütött a forradalom. A pesti zajnak Kolozsvárott is megvolt a visszhangja. Mentovics, Gyulaival és velem, nemzetiszínek alatt egy füzet politikai dalt bocsátott közre, melybe én írtam a legtöbbet, Gyulai a legjobbakat s Mentovics a legcsinosabbakat. De ki hallotta meg akkor, a kardok csengése és az ágyúdörej közt, a pacsirták dalát? A forradalom mindnyájunkat elsodort. Mentovics is odahagyta nevelői állomását s felcsapott – nem ugyan honvédnek, hanem gyármunkásnak és művezetőnek: a hadsereg számára lőport és töltényt készítő állami gyárba, ahol szintoly jeles kémikus társával s barátjával: Jánosi Ferenccel együtt dolgozott. A forradalom vége aztán visszadobta Pestre, hol kis családjával és VAjdáékkal egy szűk kis lakáson húzta meg magát s tanórákat adogatott.

    1850-ben újra szervezték a nagykőrösi Lyceumot s Jánosi és Mentovis voltak az elsők, akiket oda t anároknak megválasztottak. Egy év múlva mind a nyolc osztály megnyílt s akkor kerültünk oda mi is, Arany és én, Kis Lajos, Csikay és Ács Zsigmond; később Szilágyi Sándor, majd Tomori Anasztáz, Lengyel Dani, Salamon Feri… Milyen élet volt az! Az állunkat kiborotváltatta ugyan a Thun Leó reglement-ja s a schulrath minden negyedévben jelentéseket tett rólunk, mint valami rendőri felügyelet alatt álló internáltakról, de azért mi szabad emberek voltunk, szabadon hirdettük nemcsak a tudományt, hanem a hazafiságot is, s olyan víg életet éltünk, mint soha sem azelőtt, sem azután.

    Őszinte barátok s víg pajtások voltunk együtt. Szerettük hivatalunkat s az ifjúságot; az ifjúság is szeretett minket;de egyikünket sem jobban, mint Mentovicsot, kinek a tanításra rendkívül világos előadása a nehéz dolgot is könnyűvé tette s amellett tréfás, vidám kedélye, megnyerő modora soha felhőt nem engedett homlokára ülni. A városon is őt szerették legjobban. A kaszinóban nem volt kedvesebb ember nála. Mindenkivel tréfált, élcelt, gúnyolódott is; Losonczyt úsztatta, Szilágyira, Tomorira, Lengyelre torzképket rajzolt, Arannyal évődött, a kaszinói hősöket kifigurázta; de soha sem sértett meg senkit, s nem is hallottam, hogy valaki sértődve érezte volna magát általa. Szerette a csöndes mulatságot; mindig voltak komoly arca mellett jóízű tréfái, ki-kikapott rajtunk, de tőlünk sohsem, mert rá haragudni nem lehetet. Azok közé az igen ritka férfiak közé tartozott, akik a jó Istennek a mosolyából születnek.

    Családja nagyon szaporodott; halt is meg gyermeke, maradt is négy;felesége is sokat betegeskedett; s bár a leggyöngédebb férj és apa s »csupa szív« volt, azért őt se baj, se gond soha le nem verte. Búsulni nem láttam soha; nem érzéketlenségből, hanem kedélyének ama páratlan derültsége miatt, mely a – nem rossz értelemben vett – könnyelműséggel volt határos.

    A fizika és az algebra mellett a poézissel sem hagytunk föl. Együtt (Jánosival hárman) fordítottuk Schödler »Természet könyvé«-t;de verseket is írogattunk. Mentovics most is a természet költője volt s még politikai érzelmeit is természeti allegóriák leple alá rejtette. Egy ezek közül, »A tél« című, melyben a zsarnokot festette le, nem kis elismerést nyert. Egy kis költői beszélye »Az idegen«, a »Vasárnapi Újság«-nál Tomori által kitűzött 20 areany pályadíjat nyert. Lantja azonban évről-évre ritkábban zendült meg. Természetes lustaság vett rajta erőt. Nógatni kellett az írásra, de az sem igen fogott rajta. Csak egyet nem hanyagolt el soha: tanári hivatalát. Sőt hovatovább mind többet foglalkozott tudományszakával. S íme, a szív és érzelmek édes hangú költője: a rideg materializmus tanának hívévé lőn s a Moleschott és Büchner zászlója alá szegődött. Kik közelebbről ismertük, ezt sohasem tudtuk megfogni. Én ma sem hiszem, hogy igazi meggyőződése lett volna e felületes, szellemtelen tan. Csak belelovagolta magát a következtetések útján. A logika veszedelmes lejtő; ha egyszer eltéveszti az ember az irányt, tovább csúszik rajta a tévedésbe, – egyenes, de hibás irányban. Mentovics azonban, a makacs materialista, aki »Új világnézletét« könyvben is kiadta, mit a cenzúra szerencsésen lefoglalt s e tanok fölött dühös polemiát folytatott Brassaival, – azért csak olyan áldott kedély és szerető szív maradt, mint azelőtt volt. Mikor már marosvásárhelyi tanár volt (ahová az ötvenes évek vége felé hivatott meg s ahol mindvégig tanított) b. Kemény Pálné, egy felejthetetlen nagyszívű asszony temetésén érzékenyen sírt. Valaki gúnyolta könnyeit; hogy sírhat egy materialista? – »Könnyű nektek, felelé; ti hsiszitek, hogy még viszontlátjátok s síron túl, de én tudom, hogy soha sem látom többé a jó bárónét; azért siratom. «Tökéletesen logikus felelet; de még nem a materialista, hanem a szív embere beszél így.

    Mentovics Marosvásárhelytt részben az atyám, részben a nagyhíró Bólyai örökségét vette át. De eme geniális embertől, aki nagy költő, nagy zenész és nagy matematikus volt, nagyon keveset lehetett tanulni; tíz esztendőben sem akadt egy tanítványa, aki megértette őt s szellem röptét csak valamennyire is követni bírta. Mentovics nem volt geniális ember; de annál jobb tanár; tőle mindenki tanulhatott; s a tudomány szeretetére száz és száz ifjú vezetett ő. Házánál is mindig voltak előkelő családok fiai, Teleki s más fiúk; ő azoknak is apjok volt, mint a saját gyermekeinek. »Apili« volt a neve otthon; »az öreg« a kollégiumban. Sokak szívében örökre áldott az emlékezete.

    Engem a régi, régi barátság mellett, most már közeli rokonság is kötött hozzá. Béla öcsém az ő leányát vette nőül. Ez még szorosabbra fűzte barátságunkat. Ha Erdélyben jártam, anyám s testvéreim látogatására, őt sem kerültem el soha. Ez év tavaszán hivatalos küldetésben voltam Kolozsvártt s onnan Dévára kelle mennem; de a Vásárhelyre kirándulást nem adta ki az időm. Ő ezt megtudta s előmbe jött Kocsárdig, hol a vasút Déva felé fordul. Ekkor láttam utoljára. Nagyon megvénült; pedig nem volt több hatvan évesnél (1819-ben született Dézsen.) Kopasz feje körül kevés haja, bajusza, szakálla hófehér volt. szelíd, ábrándos kék szeme elvesztette tüzét. Megnehezedett s kedélyét is elhagyta a ruganyosság. Szokása ellenére hallgatag lett. Az őszön szívbaj jelentkezett nála, aggasztó alakban. De annyira jobban lett, hogy neje aggodalom nélkül hagyhatta otthon, leánya mellé (Kolozsvárra) szólítván gyöngéd anyai kötelessége. S így – mellette sem volt végórájában, akit annyira szeretett!

    Haláláról, mely e hó 15-én reggel következett be, aznap délben távirat értesített. Nem lehetett beteg előtte, mert az elébbi nap vett vásárhelyi levelek nem is említik rosszullétét. Valószínűleg agy- vagy szívszélhűdés érte.

    Mire e sorok világot látnak: már el van temetve. Könnyemet e papírra ejtettem érette: lelkem pedig lelke körül lebeg, mert én hiszem, hogy van lelkünk s nem mindenestől halunk meg. Édes öreg Ferencem, legrégibb, legjobb barátom, mi még viszont látjuk egymást!      

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf