Faragó József: A marosvásárhelyi diákok népköltészeti gyűjtőmunkája az 1860-as években

A romániai magyar folklórtudomány egyik alapvető feladata lenne az erdélyi magyar népköltészeti kutatások történetének feltárása és összefoglaló feldolgozása. Sajnos, népköltészeti szakembereink elenyészően csekély száma, a következőleg kicsiny munkképessége miatt e sürgető feladat megoldására pillanatnyilag nem gondolhatunk. Ehelyett szerényen meg kell elégednünk a másfél évszázados múltra visszatekintő erdélyi magyar népköltészeti kutatások egy-egy részletének felderítésével, későbbre halasztva e részletek összefoglalását, tanulságaik összegezését.

    Az alábbiakban magam is egy adalékkal szeretném gyarapítani eddigi ismereteinket. A marosvásárhelyi református kollégium diákjainak az 1860-as években végzett népköltészeti gyűjtőmunkájáról van szó, amelyet tanáruk, F. Szabó Sámuel kezdeményezett és irányított.

    Szabó Sámuel életével, (amelynek egyes mozzanatai és fordulatai még a regényírót is minden bizonnyal megihlethetnék) tudomásom szerint, eddig részletesen senki sem foglalkozott. A Ványi-Dézsi-Pintér-féle Magyar Irodalmi Lexikon (Bp. 1926.) még a nevét sem említi, s így csak Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái című alapvető művéhez fordulhatunk, hogy életéről valamennyire tájékozódjunk. Eszerint 1829. május 16-án született a Székelykocsárd melletti Székelyföldváron. Tanulmányait Nagyenyeden végezte, de közben a német nyelv elsajátítása végett két éven át a segesvári német algimnáziumban diákoskodott. Az 1848-as forradalmi esztendő őszén a pesti egyetemen hadtudományi előadásokat hallgatott, majd a nagyváradi tüzérképző iskolában katonai képesítést szerzett. 1849 tavaszán Kézdivásárhelyen a székely tüzérség egyik kiképző tisztje volt. A dicső háromszéki harcok során, alig 20 éves korában, Gábor Áron oldalán küzdött, s rövidesen főhadnagy, valamint az I. székely háromfontos üteg parancsnoka lett. A szabadságharc leverése után asztaloslegényként bujdosott az osztrák hatóságok elől. 1851-től főúri családoknál nevelősködve tartotta fenn magát, majd 1853-tól a téli hónapokban rendkívüli egyetemi hallgatóként vegytant, és ásványtant kezdett tanulni. 1856 őszén Heidelbergbe ment, ahol két félévet töltött, s főként Bunsen laboratóriumában dolgozott. Párizsi tanulmányok következtek, s közben beutazta Franciaország északi részét, Németországot, Svájcot, Belgiumot, s Londonban is hosszasabban időzött. 1858 szeptemberében foglalta el tanári székét Marosvásárhelyen, ahonnan pontosan tíz év múlva a kolozsvári református kollégiumba távozott. Kolozsváron előbb fizikát és kémiát, később kizárólag magyar nyelvet és irodalmat tanított. 1897-ben nyugalomba vonult, 1905. január 1-én halt meg.

    Mivel tudomásunk szerint népköltészeti kérdésekkel kizárólag Marosvásárhelyen foglalkozott (eddig még semmi nyoma sincs, hogy ilyen irányú tevékenységét Kolozsváron is folytatta volna), a továbbiakban mindössze marosvásárhelyi éveit kell kissé közelebbről szemügyre vennünk. A marosvásárhelyi református kollégium történeti monográfiájából kiderül, hogy 1857. június 10-én választották meg a természetrajzi tanszékre, s a kinevezési okiratot Heidelbergbe küldték címére. Ő a kinevezést elfogadta, de ismereteinek tovább gyarapítása és tanulmányainak befejezése végett még egy esztendő haladékot kért. A kollégium a kérést teljesítette, sőt 300 forint segélypénzt is kiutalt számára, hogy tudományos kiképzését minél kedvezőbb körülmények között fejezhesse be. 1858 szeptemberében kezdte meg ásványtani, növénytani és kémiai előadásait. 1860-tól már angol és francia nyelvet tanított. 1863-tól pedig a VII.–VIII. osztályban a magyar irodalmat adta elő. Közben, 1859-től Kolozsvárra történő eltávozásáig, könyvtárfelügyelő volt, s ami számunkra a népköltészeti kutatásokkal kapcsolatban a legfontosabb, Mentovich Ferenccel együtt vezette a diákok „önképző társulat”-át, amelynek keretében az 1860-as években a székely népköltészeti munka kibontakozott és felvirágzott.

    Vajon mivel magyarázható, hogy Szabó Sámuel, noha a természettudományok professzora volt, a kollégiumi diákság körében mégis népköltészeti gyűjtést szervezett, s e mozgalomnak egész marosvásárhelyi tanárkodása idején mindvégig irányítója maradt? Olyan kérdés ez, amelyre életének és tevékenységének behatóbb ismerete nélkül ma még nem tudunk pontos választ adni. Lehetséges, hogy már külföldi tanulmányai során, a nyugat-európai nagy népköltészeti mozgalmak láttán felébredt benne a folklór iránti érdeklődés, de az is lehet, hogy író és tudós barátai, a magyar népköltészet úttörő népszerűsítői (mint Arany János, Gyulai Pál és mások) serkentették erre a munkára. Tanári tevékenységének alakulása minden esetre világosan tanúsítja, hogy érdeklődése a természettudomány felől fokozatosan, végül pedig kizárólagosan az irodalomtudomány felé fordult, e folyamatba a népköltészeti munka jól beleillett, sőt bizonyára annak egyik mozzanatát, láncszemét alkotta.

    Mit köszönhet a magyar folklórtudomány Szabó Sámuelnek? Első pillantásra úgy tetszik, hogy nem túlságosan sokat, hiszen tudtunkkal egész életében mindössze öt egymással összefüggő népköltészeti tanulmányt közölt 1863–65-ben Arany János folyóiratában, a Koszorúban, valamint néhány kisebb jelentőségű népköltészeti adalékot 1867–68-ban az általa szerkesztett marosvásárhelyi Székely Közlönyben. Mindezek a közleményei, pontosan az e közleményeibe foglalt népköltészeti alkotások Arany László és Gyulai Pál jóvoltából 1872-ben javarészt egy helyre gyűjtve is megjelentek a Magyar Népköltési Gyűjtemény I. kötetében, ilyenképpen ha Szabó Sámuel neve szóba kerül, a szakemberek azonnal és szinte kizárólag az MNGy-nek erre a kötetére gondolnak.

    Mit tartalmaz e kötet az ő gyűjtéseiből? Ha a nevével jelzett balladákat, balladás dalokat és dalokat ind összeadjuk, számuk még akkor sem éri el, csak megközelíti a húszat. Maroknyi mennyiség ez, de minőségileg annál jelentősebb, mert olyan alkotások vannak közöttük, mint a Szilágyi és Hagymási egyetlen teljes változata, két Molnár Anna és egy kitűnő Kőműves Kelemen, a mezőbándi úrfi balladája, Görög Ilona és így tovább; mindezek a magyar népköltészet igazi gyöngyszemei, irodalmunk klasszikus alkotásai. Éppen ezért kiadványában Csanádi Imre és Vargyas Lajos, az MNGy-nek e kötetét méltatva, Szabó Sámuelt az összes többi gyűjtő fölé helyezi: „A jónevű gyűjtők sorában is Szabó Samut illeti a legtöbb elismerés, mint a Székelyföld gondos, kitűnő érzékű kutatóját.”

*

    Felvetődik egy kézenfekvő kérdés: minőségileg kétségtelenül jelentős ugyan Szabó Sámuel népköltészeti anyaga, de mégis, mennyiségileg ilyen kevés lett volna?

    Hogyan lehet erre a kérdésre válaszolni? Tudunk kell, hogy napjainkban a folkloristák tevékenysége kétirányú. Kodály Zoltán 1937-en, a magyar folklórkutatás módszerét és feladatait tisztázva, félreérthetetlenül megállapította, hogy „a munka két részre osztható: élő folklórt gyűjtjük és tanulmányozzuk: azt a folklórt, amelyet ma egy adott területen (egy helységben vagy egy vidéken) a dolgozó nép ismer, életben tart és egyre tovább fejleszt, vagy legalábbis az emlékezetében megőriz. Ám ennek a mai folklórnak a tudományos megismerése teljességgel lehetetlen a régi folklór ismerete nélkül: mikor és hol keletkezett egy-egy ma is élő népköltészeti alkotás? Hogyan fejlődött és újult meg a letűnt századok során, milyen változásokat szenvedett a különböző történeti feltételek hatására? miképpen vándorolt egyik területről a másikra? miért enyésznek el idők teltével a régi alkotások? hogyan keletkeznek és fejlődnek az újak? és így tovább. Ilyen és ehhez hasonló kérdések sokaságának megoldása céljából irányítjuk figyelmünket – az élő folklór feltárása mellett – a régi folklórra.

    De hol található a régi folklór, amelyet dédapáink és ükapáink magukkal vittek a sírba? Részben a régi népköltészeti kiadványokban, különösképpen azonban a régi kéziratokban. A XIX. században, s még azelőtt is a népköltészetnek számos olyan jeles kutatója volt, akinek gyűjteménye nyomdafestéket sosem látott. A legtöbb ilyen kézirat kézen-közön teljesen eltűnt, megsemmisült, de szerencsésebb körülmények között egyik-másik napjainkra öröklődött, csak meg kell találni. Így aztán érthető a folkloristáknak az a lankadatlan törekvése, hogy régi népköltészetünk minél több írott emlékét megtalálják és tanulmányozzák. Minduntalan felcsillan a remény: vajon ennek meg ennek a régi gyűjtőnek nincsen-e kéziratos hagyatéka, amelyet nem volt módjában megjelentetni? s ha meg is jelentette, vajon mindent kiadott-e, nem kényszerül-e az anyagot különböző okok miatt megrostálni? vagy pedig, ha rostálnia nem kellett, önszántából nem mellőzött-e olyan alkotásokat, amelyeket akkor érdekteleneknek és értékteleneknek vélt, ma azonban számunkra döntő fontosságúak lennének?

    Ilyesféle lelkesítő feltevések ösztönöztek engem is, amidőn a Folklór Intézet Kolozsvári Osztály munkatervének keretében megkíséreltem felkutatni Szabó Sámuel hagyatékát. Nem véletlenül jutott eszembe ez a feladat, s nem találomra fogtam hozzá a megoldásához, hanem magának Szabó Sámuelnek és egyik kortársának a megjegyzéseire támaszkodtam. Szabó ezt írta 1863-ban: „Alulírott 1859 őszén hívta föl a marosvásárhelyi főtanoda ifjúságának figyelmét népköltészetünk maradványaira, azóta a gyűjtés – bár kezdetben lassan – folyton foly, s kivált a jelen évben örvendetes lendületet nyert.” ebből a rövid híradásból kiderül, hogy Szabó Sámuel 1859-ben, vagyis egy évvel a tanári szék elfoglalása után kezdett hozzá a diákok gyűjtőmunkájának megszervezéséhez. – Később, 1864-ben Tihany cikkében hallunk újabbat a marosvásárhelyi mozgalomról. Ez az írói álnevet használó Tihany egyik hozzászólója volt az úgynevezett Vadrózsa-pörnek, vagyis a Kriza János: Vadrózsák című székely népköltési gyűjteménye körül kialakult vitának. Az ő cikkében említődik „azon körülbelül 50 újabban összegyűjtött ballada is, melyet a marosvásárhelyi kollégium lelkes tagjai – a sziklás hazát bejárva – a székely nép tűzhelyeinél, annak ajkáról írtak össze.” A balladák mennyiségének ez a hozzávetőleges meghatározása ismét egy kézzelfogható adat, azonban a legértékesebb számunkra mégis Szabó Sámuel újabb híradása. A Vadrózsa-pörhöz kapcsolódó cikkében a következőket írja: „…kinyilatkoztatom, hogy a kezem közt levő, mintegy 900 darab székely népköltemény minden egyes darabjáról tudom, kinek ajkáról való” – magukat a „népköltemények” elmondóit pedig így jellemzi: „nagyobb része írástudatlan egyszerű falusi ember, s gyakran – kivált a balladaneműeknél – azon ősükre is hivatkoznak, kitől a költeményt tanulták.”

    E jelentős nyilatkozatból egy hatalmas népköltési gyűjtemény körvonalai bontakoznak ki előttünk, amely már 1864-ben mintegy 900 népi alkotást ölelt fel, s 1868-ig, Szabó Sámuel Kolozsvárra történő távozásáig bizonyára még sokat gyarapodott. Mi több: a gyűjtők mindenik esetben följegyezték az énekesek, mesemondók stb. nevét, sőt – különösen a balladák mellé – még azt is, hogy a balladát elmondója kitől hallotta. Egyszóval a marosvásárhelyi gyűjtők olyan úttörő tudományos szempontokat érvényesítettek, amelyekre akkoriban még senki sem gondolt, s amelyek csak évtizedek múlva, fokozatosan kezdtek meggyökeresedni a magyar folklorisztikában. Óriási nyereség lenne, ha ez a gyűjtemény előkerülne!

    Sietek megjegyezni, hogy a gyűjteményt sem Marosvásárhelyen és Kolozsváron azoknál az intézményeknél, amelyeknél Szabó Sámuel dolgozott, sem a leszármazottjainál nem sikerült megtalálni. Vajon elkallódott és végleg megsemmisült-e, vagy csak lappang és egyszer még felbukkan valahol? Erre a kérdésre csak a jövő fog válaszolni. Mégis, hála több szerencsés körülménynek, nem mondhatjuk, hogy mindenestől nyoma veszett: a marosvásárhelyi Bolyai könyvtárban egy töredéke napjainkra öröklődött.

    Melyek voltak ezek a szerencsés körülmények?

    Először is, éppen az 1860-as években, az önképzőkör egy kis kéziratos lapot indított. Címe: Közlemények az önképzőtársulati művekből. Igaz ugyan, hogy ez a lap akkoriban nem volt egyedülálló a maga nemében, hiszen Erdélyben majdnem mindenik kollégiumi önképzőkör kísérletezett ilyesféle kéziratos lapnak a kiadásával, viszont mégis csak páratlan volt abból a szempontból, hogy tárca-rovatában népköltési alkotásokat is rendszeresen közölt a tagok gyűjtéseiből. Ez a sajátossága természetesen Szabó Sámuel érdeme, miként ez például a Közlemények 1866. évi első számának bevezetőjében is olvasható: a lap „második része a Tárcsa lesz, amely mindig fog hozni népdalokat és népjátékokat az ifjúság által gyűjtött és Elnök Tekintetes Szabó Sámuel úr által rendezett gyűjteményből.” Az is szerencse, hogy a lap, amely valószínűleg egyetlen példányban jelent meg, kikerülte a kéziratokra leselkedő összes veszedelmeket, s ha nem is éppen hiánytalan sorozatként, de a Bolyai Könyvtárban javarészben mégis átvészelte a megjelenése óta eltelt közel egy évszázadot.

    1863-ban indult meg. Ez az első, továbbá az 1864-es, 1865-ös és 1866-os évfolyama hiánytalanul megmaradt. Hiányzik viszont az 1867-es, amelyről pillanatnyilag nem is tudjuk, hogy egyáltalán létezett-e vagy sem? Az 1868-as évfolyamból csak a három első szám került elő, jóllehet abban az esztendőben kilencet szándékoztak kiadni. A hat hiányzó szám sorsa ismeretlen, s azt sem tudjuk, hogy ez volt-e a Közlemények utolsó évfolyama, vagy pedig a következő esztendőkben még tovább folytatódott? Végeredményben tehát az egész megmaradt sorozat négy teljes és egy csonka évfolyamot ölel fel. – Az első évben 12 száma jelent meg, de ez a legtöbb, mert például 1865-ben 8, a következő esztendőben pedig csak 7 látott napvilágot. Azért ilyen kevés, mert az önképzőkör a lapot nem az egész tanév folyamán, hanem mindig csak a tanév vége felé adta ki. Leghamarabb márciusban, legkésőbb májusban jelent meg az első szám, majd hetenként vagy tíznaponként következtek a többiek, s így a tanév, vagyis június végéig legföljebb 12-re gyarapodhattak. A Bolyai Könyvtárban őrzött egész sorozat összesen 40 számot tartalmaz.

    Noha a tárca-rovat a népköltészeti alkotásokat eléggé rendszeresen közölte, kivételek is akadnak: az első évfolyam 4 utolsó számában nincs folklór, sem az 1866-os évfolyam utolsó számában. Ez összesen 5 szám, a többi 35-ben mindenikben van legalább egy, de néha még három-négy folklór-közlemény is. Egyik-másik terjedelmesebb alkotás (például egy hosszabb népmese) folytatólagosan, két-három számban van kiadva.

    Következik a legfontosabb kérdés: hogyan viszonylik a lap népköltészeti anyaga a Szabó Sámuel nyomtatásban megjelent közleményeihez? Az MNGy. I. kötetében, miként utaltunk rá, Szabó Sámuel nevével még húsz esetben sem találkoztunk, a Közleményekben szinte négyszer ennyi a népkötési művek száma, pontosan 65. Az MNGy-ben a marosvásárhelyiek munkáját csak két műfaj képviseli: nagyobbrészt a ballada (balladás dallal vegyesen) és néhány népdal, a közleményekben viszont a húsznál több népballadán s az ugyanannyi népdalon kívül, a következő anyag található: 4 népmese, 5 táncdal és táncszó, 7 néphit- és szokásleírás, egy bábtáncoltató betlehemes játék és egy „csillagjelentés.” E műfaji változatosság tanúsága szerint a diákok érdeklődése nemcsak szorosan a népköltészetre, hanem a néphit és a népszokások területére is kiterjedt.

    Folklórkutatásunk számára az egészből a legértékesebb kétségtelenül a 24 népballada és balladás dal; érdemes röviden egybevetnünk őket az MNGy. I. kötetében szereplő társaikkal. A Közleményekben mindenekelőtt rátaláltam a Szilágyi és Hagymási, egy Molnár Anna, a Kőműves Kelemen, a mezőbándi úrfi és az MNGy. más híres balladáinak egykorú másolataira. Ezek a kétségtelenül hiteles korbeli másolatok tudománytörténeti szempontból igen fontosak, mert a segítségükkel meg tudjuk állapítani, hogy a Koszorúban, később pedig a MNGy. I. kötetében szószerinti hűséggel jelentek-e meg vagy pedig (az egész Európában s nálunk is dívó akkori szokásnak megfelelően) a szerkesztők itt-ott változtattak, javítgattak a népi szövegeken? (Közbevetőleg megjegyezve: az összehasonlításból kiderül, hogy semmit sem változtattak!) – A Közlemények balladáinak másik, mégpedig nagyobb része kiadatlan. Ritka értékek vannak ezek között, mint például két Kádár Kata, Bíró szép Anna, Kis-Görényi Miklósné, Kevély István uram, nagy hegyi tolvaj, három árva, pávás leány – mégpedig olyan változatok is, amelyek nemcsak számtanilag sorakoznak az eddigiek mellé, hanem egészen egyedülállóak az illető ballada-típusban. Végül is, folklórkutatásunk nem kis örömére, a lapban előkerült egy teljesen ismeretlen klasszikus székely népballada is, Bíró Kata balladája.

    Másik nagy értéke a Közleményeknek, hogy minden népköltési mű után fel van tüntetve gyűjtőjének a neve. A gyűjtők névsorának tanulmányozása arra a meglepő felfedezésre vezet, hogy Szabó Sámuel gyűjtőmunkát egyáltalán nem végzett. Hangsúlyozni kell, hogy ez a felfedezés mit sem csökkenti az ő népköltészeti tevékenységének jelentőségét. Bizonyságul átnéztem a kollégium önképzőkörének csekélysége írásos hagyatékát, de semmi nyomát nem találtam annak, hogy a diákok az ő marosvásárhelyi tanárkodása előtt gyűjtéssel foglalkoztak volna, amikor pedig Kolozsvárra távozott, az önképzőkörben is kihunyt a népköltészet iránti érdeklődés. Szabó Sámuel tehát nem gyűjtött, de a mozgalom javarészben mégis az ő érdeme: ő kezdeményezte és irányította a munkát, ő őrizte, gondozta és rendezte a gyűjteményt, s ő tette irodalmunk közkincsévé azt a kis részét, amely annak idején nyomtatásban megjelent.

    Elismerésünk még inkább növekszik iránta, ha a lapnak Az önképző társulat működése című hír-rovatát tanulmányozzuk, amely nem mindig rendszeresen ugyan, de gyakran tájékoztat a gyűjtés előrehaladásáról és eredményeiről, az önképzőköri gyűléseken a népköltészet szerepéről, s mindezzel kapcsolatban Szabó Sámuel sok személyes fáradozásáról. Különben ez az a rovat, amelynek alapján a mozgalom történetének legalább némelyik mozzanatára fényt tudunk deríteni.

    Mivel a diákok nevét sehol senki nem említette, folklórtudományunk a Szabó Sámuel által kiadott balladákat és dalokat közel száz éven át az ő személyes gyűjtésének tekintette. E tévedésnek vége: mostantól fogva ezek a művek gyűjtőinek nevével együtt fognak szerepelni. Népköltészeti kutatásunk múltja eddig ismeretlen nevekkel gyarapszik. Méltán megérdemlik, hogy többé ne legyenek ismeretlenek, hiszen halhatatlan kincsekkel ajándékozták meg irodalmunkat, költészetünket.

    Ismerve a gyűjtők nevét, a népköltészeti alkotásoknak még egy alapvetően fontos adatát: a lelőhelyét igyekeztem tisztázni. Ez úgy történt, hogy a Bolyai Könyvtárban Farczády Elek főkönyvtáros segítségével a kollégium múlt századi anyakönyveiben megkerestem gyűjtők születési helyét (illetőleg lakhelyét), feltételezve, hogy mindenikük természetesen otthon végezte a gyűjtőmunkát. Igaz ugyan, hogy ez az eljárás mindössze egy elméleti feltevésre alapozódik, mégis a gyakorlatban csak egészen ritka esetben vezethet tévútra: bizonyság rá a diákok folklórgyűjtő tevékenysége száz esztendő óta. Míg Szabó Sámuel közleményeiben, valamint az MNGy. I. kötetében a balladák és a dalok egész általánosan és pontatlanul csak „székelyföld” megjelöléssel szerepeltek, addig most már feltételesen, sőt szinte bizonyosan megnevezhetjük a falukat is, amelyekben gyűjtötték őket.

    Mellőzve a részleteket és a kisebb-nagyobb megoldandó feladatok felsorolását, ezek a legáltalánosabb eredményei a marosvásárhelyi diákok múlt századi népköltészeti gyűjtőmunkájára vonatkozó kutatásaimnak. Az önképzőkör 900 szöveget meghaladó nagy gyűjteményét nem ismerjük, s talán nem is fogjuk soha megismerni, annál inkább örvendenünk kell tehát a régi székely népköltészet e maroknyi emlékének, amely a KÖzleménykben szerencsésen napjainkra öröklődött. Éppen ezért sürgős feladatunk e klasszikus költői hagyaték mielőbbi tudományos földolgozása és kritikai kiadásának előkészítése.

    Igaz Szó /Marosvásárhely/, 1956. július, 1038–1043. oldal.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf