Féja Géza: Zrínyi, a költő

Az apátlan-anyátlan árvát Pázmány, a nagy ellenforradalmár nevelte. Katolikus iskola, humanista és barokk műveltség, olaszországi tanulmányút és nagy vállalkozásokra termett családi vér voltak az ifjú útravalói a férfikor felé; a férfi hűen sáfárkodott örökségével, sok irányban érvényesítette képességeit, s félmunkát egyetlen területen sem végzett. Zrínyi Miklós „Phoenix”-nek nevezte Mátyás királyt, kiről tanulmányt írt, a ugyanígy hívta Zrínyit Vitnyédy István, a köréje sereglő köznemesség vezére, aki kortársai közül talán egyedül látta, hogy mintegy kétszázados űr után Zrínyi Miklósban ismét testet öltött az önálló, s európai szemhatárú magyar birodalmi gondolat. Nem hiába foglalkozott Zrínyi olyan sokat a Hunyadiak s elsősorban Mátyás életével; Mátyás király vetéséből készült kenyér volt ő mindenképpen. Mátyás belső sokrétűsége benne született újjá, mint egy virulással megrakott táj. Lírikus volt és epikus, állambölcselő és gyakorlati politikus, katona és katonai s politikai röpiratíró. Az összes magyar hiányérzésekre teremtő tervekkel és izgatásokkal felelt. A „Szigeti veszedelem” előszavából látszik, hogy tekintete az egész magyar látóhatárt befogta és nem akar, de nem is tud beleveszni egy-egy részletbe. „Az én professióm – írja – avagy mesterségem nem az poesis, hanem nagyobb és jobb országunk szolgálatjára annál: az kit írtam, semmi jutalmot nem várok érette… Írtam, az mint tudtam, noha némely helyen jobban is tudtam volna, ha több munkámat nem szántam volna vesztegetni”. Hasonló gondolatot fejez ki egyik verstöredéke:

„Nem írom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel
Az én örök híremet”.

    Ez a fölényesség nem hányavetiség, hanem arról tanúskodik, hogy tudatának arányai az egész országot, az egész nemzetet átfogták, az újkorban neki volt először korszerű és átfogó nemzetélménye, melyet gondolattal és cselekedettel az élet minden területén szolgálni akart.

    Ha írói hagyatékát vizsgáljuk, mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy kitűnő prózaíró volt, prózája egységesebb, szervesebb és harmonikusabb, mint költészete. Prózai stílusába éppenúgy beszivárgott a katonanyelv-népnyelv s a népi gondolkodásmód, mint Balassáéba; Zrínyiébe még döntőbb mértékben. Eleven, érzéki, természeti képekkel fejezi ki gondolatait: „A titok hasonló a musthoz, mely eddig forr, verődik a hordóban, örömest kimenne, de osztán ha borrá lészen, nem küszködik annyira hordóval”. Prózájának természetét leginkább „Vitéz hadnagy” című röpirata árulja el. A röpirat egy része Tacitushoz írt „aphorismákból” áll; az ó-latinság Zrínyinek már természetes humusza volt: magyar vetés nőtt belőle. Mondatainak egyensúlyából, fogalmainak teltségéből látszik, hogy klasszikus mértéken és gondolaton nevelkedett. De Tacitus egy-egy szikár mondatából, vagy kimért mellékmondatából Zrínyinél bőséges képsorozat, vagy cselekmény nyílik ki. Zrínyi belső ömlése éppenúgy túlárad a klasszikus kereten, mint később Berzsenyié. Tollamra kívánkozik a közhely, hogy az ó-latin klasszicitást Zrínyi barokk pompává bontotta, de igen kétséges hitelű ilyen formában ez a megállapítás. Zrínyi „áradása” nem jellegzetes barokk-bőség, hanem stílusa, képalkotása, természetes bölcsessége és bölcselkedése népi természetű; ha tehát mindenáron kitartunk a barokk-hatás mellett, akkor Zrínyi prózájának sajátságos magyar népi-barokk jellegéről kell beszélnünk.

    A „Vitéz hadnagy” elméleti fejtegetések sorozata, s mégis a magyar széppróza legszebb teljesítményei közé tartozik; minden mondatának költői távlata van: „Az hír olyan, mint a hegyről gördülő hó, az mely mind többet többet ragad magához. Az hír messzérül ha jön, mindenütt nevelkedik: valaki száján általmégyen, mindenkinek az ő passióját magához veszi”. Ez a hadászati, hadtörténeti munka is elmélyült Zrínyiben, történeti bölcseletté nemesedett; a hadviselés gyakorlata éppenúgy érdekelte, mint lélektana s lélektanából messzirenyúló történeti és emberi következtetéseket vont le.

    „A török áfium ellen való orvosságban” már legsajátabb nyelvével találkozunk. Ez a mű már lehiggadt, lassúbb munka, mint a Tacitushoz írt „aphorismák”, melyekben díszítő hajlama megnyilatkozhatott, mert volt ideje s kedve reá. Ebben a művében emberi léte legmélyéből törnek fel a szavak, „kiált”, hol parancsot osztó katona, hol pedig közeli vészt hirdető prédikátor. Mint Széchenyi, önmagunkra való utaltságunkat hirdeti, közjogi fejtegetések és sérelmek helyett az önállóság előfeltételét, az állandó magyar hadsereget, bensőnkben pedig az önállóság tudatát akarja megteremteni. Gyorsan és önerőnkkel kívánja visszaszorítani az „egyik pogányt”, hogy győzelemben megedzett erőnk és öntudatunk nézhessen szembe a másikkal. Ő hirdeti először magyar földön, hogy állandó, korszerű és fegyelmezett katonai erő nélkül a mi földrajzi helyzetünkben békénket és gyarapodásunkat nem biztosíthatjuk. Ő hirdeti a „disciplina” szükségességét a birtokon belüliekkel szemben is, tehát első nemzeti reformerünk.

    Az irodalomtörténet eposzát, a „Szigeti veszedelmet” tekinti legfontosabb művének. Zrínyi eposza valóban tele van nagyszerű elemekkel, de egészében: XVI–XVII. században megszületett természetes hősi elbeszélő hangunk; a „Cantio de militibus pulchra” a Ködi Farkas János éneke „Kádár István emlékezetéről” a legjellemzőbb megnyilatkozása. Az előbbi merész társadalmi szemléletével és végvári realizmusával, az utóbbi fohászkodásával, tiszta átszellemültségével válik ki a históriás énekek sorából. Az előbbi formája még döcögő, az utóbbinak azonban már tiszta ihlettel ömlik a magyar hősi szellem, a profán hitvallás, a vallássá nemesedett nemzeti tudat. Gondoljunk még Tinódi humorára, a nép mondakincsére, mondát alakító képzeletére, a XVI. század fejlett szatírájára, széphistóriánk esztétizmusára és a magyar elbeszélő hang eredeti hangsora tisztán áll előttünk. Valami azonban hiányzott: a szerkezet. Ködi Farkas János éneke balladaszerű; a magyar ének ebben a században krónikaszerű, vagy pedig a ballada felé közeledik. Zrínyi egyik utat sem járhatta, szerkezetet kellett teremtenie, s csaknem a természetes útra tért, a monda útjára. Volt érzéke a monda szelleme iránt, eposzának néhány betétje a realisztikus monda üde levegőjét árasztja, de európai műveltségű költő volt, s nem tudott megszabadulni az európai minták hatásától; kötelező élményeknek vélte őket. Az ó-latin (Vergilius) s az újlatin (Tasso) eposzból átvette az eposzi „machinát”, a szerkezetet, alakított rajta, de végső eredményben a természetes magyar végvári énekből túlméretezett műkölteményt kovácsolt.

    A magyar irodalom legjobb Zrínyi-tanulmányát Arany János írta; Arany mutatott rá, hogy Zrínyi a befogadott idegen hatást mennyire egyénítette. Arany állapította meg, hogy Zrínyi úgy „fejlik ki” a latin hatásból, mint „alapigéből a ráépített beszéd, mint csírából a növény”. Elsőrangú művésznek tartotta Zrínyit, aki uralkodik anyagán, mindez azonban nem változtat Zrínyi alapvető írói tévedésén, annál kevésbé, mert Arany János is eltévedt az eposz „terén”. Arany Jánosnak éppen az tetszett, hogy Zrínyi a „kis” magyar ügyből európai szabású nagy eposzt dagasztott, s a maga eredeti módján ugyan, de beleépítette költeményébe Vergiliust és Tassot, az ó és új latinság epikai tanulságait. Véleményünk szerint Zrínyi éppen ebben tévedett; a „kisebb szabású” ének eredeti magyar remekmű lett volna.

    Mielőtt Zrínyi eposzából kielemezhető „kisebb szabású” magyar ének természetére térnék, ismertetem Arany felfogását Zrínyi költői erényeiről;Arany minden megállapítása tökéletes. Kiemeli Zrínyi stiláris önmérsékletét, a tiszta erőnek nem kell sok szó, „nagyszabású és fukarbeszédű költőnek” tartja Zrínyit. Dicséri „sebesen mozgó jeleneteit” észre veszi, hogy minden képe eredeti élményből pattan ki; valóban: a „Szigeti veszedelemben” megnyilatkozó költő nagyobb, mint maga a költemény.

    A „Szigeti veszedelem”természetes úton kezdődik: A XVI. század komor, ószövetségi bűntudata nyilatkozik meg az első versszakokban; ama „nagy bosszúálló Isten”, az ószövetségi haragos úr emeli sújtó karját a magyarokra. A magyar bűntudat protestáns komorságába Zrínyi katolikus vigaszt vegyít, a megbocsátás, a föloldozás gondolatát. Az ószövetségi Isten arcáról egy pillanatra eltűnnek a harag redői, megcsillantja a bocsánat vigaszát. Az eposz elején azonban mindjárt szembetűnik az idegen elem is, a kölcsönvett misztikus hatalom, Alecto furia, akit Isten a török szultán felingerlésére küld. Alecto már mesterséges „elem”, az eposzi gépezet csavarja, s szerepe azonnal megtöri a költemény természetes erejét. A költő a második énekben smét rálel a természetes útra, a szigeti hős imádkozik és a feszület megszólal; ez a jelenet a középkori keresztény révület visszacsillanása.

    Zrínyi ott téved el egészen szembeötlő módon, ahol a török világot jellemzi; megfelelő élmények híján itt teljesen az idegen eposzi machinára szorul, s az eposz végén, ahol ismét előcibálja az alvilági elemeket. Az idegen eposzi machina hatása azonban lényegesebb hibában is megnyilatkozik: a költő túlkoncentrálja anyagát, Zrínyi Miklósból mindenáron főhőst, sorsából pedig „főeseményt” dagaszt; így lett művéből mesterséges és bizonyos mértékben mesterkélt ének. Főhőse szférikus magasságban tündöklik, s csak a költő elsőrangú valóságérzetének köszönhetjük, hgoy elvont alakká nem halványodik; Deli Vid valószerűbb magyar hős, mint Zrínyi.

    Zrínyi tökéletesebb művet alkothatott volna, ha egymás mellé rendeli a szigeti hősöket és szabadon kibontja hősi életüket; ha így tesz, akkor a „Szigeti veszedelem” nagy magyar végvári ének lenne. Két epizódra gondolok: Juranics és Radivoj hőstettére, s arra a „betétre”, midőn Deli Vid alakjában amúgyis ősélményt érzünk, a Toldi-látomást, a roppant férfierő képét:

„De Vid, mint kűszikla áll az habok között,
Vitézséggel tartja maga az hadfölyhőt,
Nagy fegyver-szélvésszel kemény pajzsa megtölt,
Nyíl, dárda, szablya jár sűrűn feje fölött”.

    Deli Vid „jól látszik messzirűl, mint egyenes kűfal”, úgy tartja dárdáját, mint „nagy sudár tölgyszált”, akár Toldi a „petrencerudat”; ő az eposz valódi, földi hőse.

    Zrínyi meg tudta volna írni a „megzöndülő” seregeket, a „fölforró haragos vért”, a cselek, rohamok és a finom sugárral felszökő vitézi áhítat hőseit, a Deli Vidket és a Farkasicsokat. Nyelve nagyszerűen illett volna ilyen költeményhez, mert az ómagyar beszéd tömör, folyton töményítő ereje élt benne. Volt érzéke a monda iránt is, de tévútra vezette a „magas cél”, az idegen eposzi szerkezet. Ha művészi téren bátrabb Zrínyi, akkor „nem koncentrált ének”-et írt volna, s eposzának szerkezete éppen a hősök és a hősi események egymásmellé-rendeltségében nyilatkozott volna meg. A mellérendeltség a mi legjellemzőbb formánk, ebbe a formába fér bele legtübb az életünkből.

    Mitológiai kölcsönzésekre sem volt szüksége; egyéni, roppant istenélménye volt:  

„Ül vala az Isten abba az székiben,
Az honnan világot nézi kegyelmesben,
Méltóság, tisztesség nagy áll körületben,
Trónusa helyheztetve nagy örökségben.

Szerencse s természet alázatossággal
Állnak őalatta, készek szolgálattal,
Dicsőség előtte foly nagy patakokkal,
Végtelen kegyelme tengerformára áll”.

    Az eposz e két versszakban ódává sűrűsödik; Zrínyi vallásos „ódájának” hangja roppant méreteivel és szigorú mértékével, kozmikus távlatával és kozmikus egyensúlyával Berzsenyit juttatja eszünkbe;e két versszak is nagy költő lírai „csírája”, s tanúság, hogy Zrínyi egyetlen eposzába művek és költemények csíráit zsúfolta. Miért? Erre is rátér eposzában:

„Engemet penig, midőn írom ezeket,
Márs haragos dobja s trombita felzörget,
Ihol hoz házamba füstölgő üszöget,
Kanizsai török; óltanom kell eztet”.       

    A „Szigeti veszedelem” „Berekesztésében” feltör óriási költői és emberi önérzete, ódai hevületű férfias ihlete:

„Véghöz vittem immár nagyhírű munkámat,
Mellyel irigy üdő, sem tűz el nem bonthat,
Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat,
Sem az nagy ellenség, irigység nem árthat.

És mikor az a nap eljön, mely testemen
Csak uralkodhatik, foggyon el éltemen
Hatalma, magamnak ugyan nagyobb részem
Hordoztatik széllel az magos egekben.

S honnan Scitiábul kijött Magyar vitéz,
Mere vitézségét látta világ nagy rész,
Azokrul helyekrül minden szem reá néz,
Hírrel, böcsülettel valamíg világ lész.

De híremet nemcsak keresem pennámmal,
Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal;
Míg élek harcolok az ottomán hóddal,
Vígan burittatom hazám hamujával”.

    A „Berekesztés” nagy lírikus verse, de Zrínyi alkotó heve lassan átáradt a poézis területéről az élet másfajta mezőire. A nagy lírikus torzóit úgy kell kibányásznunk a „Szigeti veszedelem”-ből, nagyszabású „tévedéséből”. Eposza a barokk-hatásnak áldozata: a költő barokk pompára, s nagyságra törekedett benne; a heveny európai hatás elöntötte lelkét. A barokk áradásából azonban kimagasodnak lelkének szirtjei, a „torzók”, s mi éppen ezekért a szirteket becsüljük legtöbbre, eredeti költői világra következtetünk belőlük.