Németh László: Az erdélyi irodalom

I.

    A nagy magyar tájak: a Dunántúl, az Alföld, Erdély minden időben adtak jelentős írókat, kiváló kultúrharcosokat, de a tájak géniusza nem bontakozott ki egyszerre, hangjuk nem erősödött egyenletesen. Nyugatról keletre húzódik a magyar föld megnyilatkozás-hulláma. Keszthely környéke, a Balatonzuga az első magyar vidék, amely a táj szellemének megfelelő művészi formában, elsőrangú költőkön át beszélt magáról. S a Dunántúl viszi a vezérszerepet Petőfi fölléptéig, Berzsenyi, a két Kisfaludy, Vörösmarty: dunántúliak s mintha Csokonai mókás-szomorkás lelke is itt találná meg a táj-ekvivalenst. Pannón költészet nem érzi nyűgnek, hisz temperált itt a szemlélet, harmóniára törekvő a lélek s a Berzsenyi-féle titán vérmérséklet is a higgadt fegyelmezettség, sőt a kellem mezében szeretnek megjelenni. A realizmus laposságai itt nem toboroznak rekrutákat. A költészet többet jelent az igazságnál, de sohasem szertelen grimaszt. Klasszicizmus, romanticizmus rokonok a kifejezés nemes előkelőségében. Derült jelenések s a legelőrehaladottabb és legegyensúlyozottabb környezet költészete, mely a népies kornak egy Jókait s a modern irodalomnak egy Babits Mihályt fog adni.

    Más erők azok, amiket a Petőfi lírája s az Arany János epikája döbbent a fölneszelt fülekbe. Összehasonlítom a Petőfi-gyűjtemények első versét, az Aranykalásszal ékes rónaság kezdetűt az alig későbbi Alfölddel: egy más világ hangja ez. A Vörösmartytól Petőfihez, a Dunántúlról az Alföldre vezető széles hídon sétáltam át. A sorok fegyelmezett előkelőségébe, mintha a parlagi költő, a szegedi Dugonics (de milyen Dugonics) rikoltana vele. Erők lappangtak itt az unalmas medencében, amelyek nem maradhattak némák. Horizontfogó dombocskák helyett a megmérhetetlen végtelenség, előkelő szilesbe rejtett kúriák helyett pusztán csavargó nomádnép, tanyák és csárdák. A jambus magyar zengést kap s a kátyúk közt másodszor is polgárjogot nyer a kátyú-versforma: az alexandrin. A realizmus egyre erősödő skálája ez Petőfitől, Aranyon és Tömörkényen át Móricz Zsigmondig. A romantikus beleálmodáson, epikus derűn át egyre kérlelhetetlenebb szavak és idomok ütnek belénk. A táj, melyet Petőfi a szilajság ódájává fűtött, az aranyos színekben játszó epikán át egyre megdöbbentőbb mélységekbe zuhan, talán, hogy a száz évvel előre élt Katona Józsefet megismételje.

    A harmadik nagy tájegység: Erdély e százas elejéig Jósikát és Keményt mondta. Nem jelentéktelen szavak, de nem állanak arányban az erdélyi medencében fölhalmozott történelmi és néprajzi erővel. Nem is tartoznak a végzetes kifejezők közé, akikben faj, osztály, környezet, vidék rohannak egybe, hogy az emberiség felé hallatott kiáltás legyenek. Jósika költő, de felszínes, Kemény gondolkozó s nem költő. Aki ismeri Erdély kultúrhistóriáját, vár innét valamit. Aki ismeri az erdélyi magyarságot, rendkívülit vár. S csakugyan a XX. század elején két rendkívüli ember jön ki Erdélyből. Ady Endre és Szabó Dezső. Új levegőt, új gesztust hoznak. Ady is erdélyi, de inkább a versformáló erőkben, melyeket tudatalatti atyafiság fűz a székely népballadákhoz. Szabó Dezső egész alkatában, agya gépezetében, nagy természeti erőket dübörögtető, antarktikus végleteket csatáztató szemléletében, kegyetlen türelmetlenségében, gúnyjában és szilajságában. De Ady Endre és Szabó Dezső időnapelőtt elszakadtak Erdélytől, sorsuk belekavarodott az egyetemes magyar sorsba, Budapest elette őket Erdély elől. Milyenek azok az írók, akiket egy egész élet s az összeomlás szakadékai szeparálnak erdélyiekké? Hogy hallatja magát a magára maradt Erdély, ahol most már politikai erők kívánják a külön beszédet. Megtalálja-e múltját? Megtalálja-e magát? Kikben és hogyan? Milyen az ő külön magyar lelke s hogy része az egész magyar léleknek? Milyen új szót várhatunk tőle mi, és milyen új szót a világ?

    Maga az erdélyi kritika sem adott ezekre a kérdésekre kielégítő választ. A legilletékesebb kézből nemrég hozzánk került munka*, Kristóf György kolozsvári egyetemi tanárnak az erdélyi irodalomról szóló műve is csalódást keltett. Az erdélyi irodalom múltjára vonatkozó cikkei legtöbbjét igen gyér szálak fűzik az erdélyi irodalomhoz, a többi is filológus érdekű részletkérdéseket bogoz, csak itt-ott akadunk egy-egy adatra, mely az erdélyi géniusz fejlődésére rávilágít. Jelentékenyebbek a mai állapotoktól szóló cikkei. Kultúrprogramja józan, de szűk; az erdélyi írók kiválogatásában biztos ítéletű, bár a méltatás módszere csak itt-ott elégít ki, még leginkább a hozzá konzervatív világnézetük miatt közelálló erdélyi lírikusok jellemzésében. Egészében az erdélyi irodalom keresett cégére alatt értékesített elavult tanulmányok s a nagy erdélyi kristályosodásra vonatkozó fontos adatok egyenetlen halmaza ez a könyv, amely lehet igen rokonszenves magyar tudós munkája, de semmiesetre sem világít rá két kérdésre: Milyen az erdélyi lélek? Hogyan nyilatkozik meg az erdélyi irodalomban:      

II.

    A katasztrófa döreje a rejtezkedő poéta-fácánok egész csapatát röppentette föl az erdélyi kukoricásból. Tollra és súlyra nagyon különböző vadak, vannak köztük, akiknek a neve inkább a költő-teremtő közönség érdeme, vannak köztük a költőség falát jogosan döngetők s vannak a szó legnemesebb értelmében vett költői, ha nincs is köztük a Költő, aki csak egy.

    E poéták alsó szintje olyan, amilyet Erdély helyzetének és dilettantizmus mai állásának az ismerete alapján várhatunk. A második vonalból közismert nevek nyomulnak föl. Magyar viszonylatban is helytálló erők, akik mégsem válhatnak sem erdélyi, sem magyar, sem emberi dolgok szimbólumává, hol az anyag szegényessége, hol a konstruálás sedresége miatt. Példákat adok s nem felsorolást. Itt van Walter Gyula, akinél az élet fele nyúló őszinte lendület a párhuzamos periódusok színtelen bőbeszédűségébe fúl. Itt van Olosz Lajos, akinek minden verse pontosan kifejezett zenei gesztus, mely ködös távolokra nyíló hangulattá mossa a lazán odavetett színeket. Bizonytalan, mint a szürkület, ez az érdeme s ez a fogyatékossága. Az erdélyi líra vezéralakjai közé szokás számítani Szombati Szabó Istvánt. Nagytermésű lírikus, változatos, minden irányban reagáló, aki Ady néhány fiatalkori modorosságát rendszerré fejlesztette. Egy-két biblikusan telt verse elvész a semmitmondó mondatok lavinájában. Mindenkinél érdekesebb Nagy Emma, Erdély vendége, a temperamentum szélsőségei közt cikázó nő, amire lehet, lelkesedéssel felel, de el-elönti helyzete vigasztalansága. Strófáit az érzelem egyetlen ceruzavonala foglalja össze. Néha természetcsinálta remek, néha pongyolaság, de mindig közvetlen s mindig absztrakciókra hajló. Nem hűl szemléletté, viszont lendületébe nem kavar színeket. Alakuló, de komoly ígéret.

    Ha nem jelentéktelen tehetségek, jelentéktelen erők. Nincs igazi gyökerük föld, élet, faj, család felé. Nem tudnak természeti hatalmak reprezentánsaivá nőni, emberekké, akikben az embernél több szól. Egyelőre csak arra jók, hogy kiszelektálják magukból azt a három nevet, amely számunkra ma az erdélyi lírát jelenti. Reményik Sándorra, Áprily Lajosra és Tompa Lászlóra gondolok. Az élettel fölszámolt emberek, akikből az „elvégeztetett” epilógusaként ered a vers. Nem játsszák elénk az élet hagyományos felvonásait, állnak, mint az örökkévaló dogok s a szó, amit mondanak ugyanaz. Unalmasak, mint három mérföldkő, amely mégis egy nép szíve felé jelöl izgató utat.

    Még Reményik Sándor a legváltozékonyabb. De ő is lezárta az életét, ezt a szerinte érdektelen és dohos kriptát, mielőtt a közélet költőjévé lépett. Nála szokatlan durván szidja a pszichológokat, akik az egyén életébe túrnak. Mi közötök, mi van a vers mögött! Rég lefojtott, ki tudja, milyen gátlások visszanyomta hévvel veti magát a kínálkozó daltárgyra: Erdély tragédiájára. Minden ötlet mögött fölexplodál a vers. Petőfi, Ady nem írtak ennyi politikai költeményt. S a politika nemcsak feladat, sokkal inkább ürügy. A költő ürügye, aki mégis csak terepet talált. Önérzete megizmosodik ebben a féktelen verselő kedvben. A Petőfire emlékeztető, de sokkal egyszerűbb jambus, amely mintha csak gondolatok világos s mégis művészi kiverselésére szerénykedett volna ily egyszerűvé, új tárgyakra fordul. Nem befelé, az élet velőtrázó igazságai felé, csak közele, a percről-percre verset kínáló környezetre. Versek szakadatlan zuhatagában állunk. Nem az életet tékozló versek, inkább az élet helyett valók. Ugyanaz a mechanizmus ismétlődik százszor, csak a tárgy más, a reflex ugyanaz. A konzervatív világszemlélet villanásai. Beteg pesszimizmusból konzervatív, nem erőtudatból. Ember mindenek ellen s talán nem is ember, csak páncélfal. S ez a páncélfal ott Kolozsvárott mégis csak jelent valamit. Még akkor is, ha csak gondolatból készült.

    Reményik Sándor urán csak szavak maradnak bennünk, Áprily után színek és zene. Ez a lélek még sokkal inkább elvégeztetett, mielőtt líra lett. Ember, aki így szólt: Én, Áprily Lajos az életet befejeztem, ami maradtam: elégia. Kész hang, mely egy pillanatra sem fog ingadozni. S ha elégia, nem tolakodó. Az erdőkbe, havasokba, szomorú sorsú emberekbe rejtező elégia s csak itt-ott riadunk rá, hogy mindez ő, Áprily Lajos, aki szinte alig szól bele a tulajdon világába. Októberi séta ezen a verseken áthaladni. Különös pirosas elégiák, nem szürke-feketék, mint Juhász Gyula elégiái, pirosak, piros levél és piros bogyó, erőkre emlékeztető, amelyek voltak s az őszé lettek. Vagy mit jelent ez a szorongó nyugtalanság, amely a vers széles hömpölygő hullámát már nem zavarja, de a szavak erőtől duzzadó sorakoztatásában s egy-egy nosztalgiás szóban mégis fölriad? Nem a simmentáliak közt nevelkedett irisórai szarvas tülkölése ez a ködös hegyek felé? S nem egy Erdélyből szakadt hang, jellemző Erdélyre, ahol a negyvenévesek versei egyetlen hosszú sírfelirat? Nem nagy líra, de tiszta szó. Nem új, de csodálatosan következetes. Szemléletében erdélyi s valahol a mélyen sorsában is. Erdély legnagyobb művésze ő.

    S ha mégis Tompa Lászlót állítom az erdélyi líra legfelső grádicsára, ezt az egyetlen, inkább sorokat, mint verseket szikrázó költőt, a magyar erőknek hódolok. Konok, fanyar erők ezek, de először benne szólanak és ki tudja, hogyan és hányakban nemsokára. Elintézett ember, de nem fog a tulajdon sírján reflexiókat villózni s nem oboázik bele az alkonyatba mosott őszi havasokba. Másféle alkar, inkább vihar szeretne lenni, afféle székely vihar. A Grieg-zene norvég fjeldfokokra kavarja s átkozza a hegyeket, amelyek közt rabbá rögződik a lélek. Délre kívánkozik s a kérlelhetetlenség versét írja az élettárshoz: Egy életen át bús harcunk szennye lep. Zárt, mint a katlanok s szereti a katlan-verset: a szonettet. Börtönbe a szóval! Ennek a versnek nincsen színe, csak korlátjai és feszítő szavai vannak. Torzóköltő, de új felnyúlása a magyar géniusznak, akit senkihez sem lehet hasonlítani.

    Nagy utat tettünk meg Lelkekből indultunk el, akik kísérletek. Elhaladtunk egy költő mellett, aki gondolataival erdélyi, láttunk egyet, aki szemléletében az. Tompa Lászlóban a székely alkat költő revelálójához értünk. Ember, ki sorsa és szervezete mélyén függ össze a környező világgal, annyira, hogy a természeti erők egyikévé számíthatjuk. De hol a lírikus, hol az élet, amely szemünk előtt formálja lírává magát, nem magát, Erdélyt, a világot? Száz gyökerű fa a lírikus és mindenik gyökér valóságokba, nem reflexiókba, nem hangulatokba kapaszkodik. Az egész élet újul meg benne és megújul a vers. Az erdélyi líra Erdély lelkéből vetten konzervatív. De azt jelenti-e ez, hogy nem szabad a maga külön megjelenésére rátalálnia?      

III.

    Évtizedekbe kerül, míg az új vagy megújuló kultúra a maga eredeti lírai eszközeit kifejleszti. Egy-egy kivételes tehetség, mint Ady példája mutatja, szinte hónapok alatt átütheti a konvencionális, idegenből kölcsönzött formákat, de az egész líra nem követheti, a reformátor elszigetelt jelenség marad s csak lassan szélesedik az új hang minden vérmérséklet kiszolgáló nemzeti instrumentummá. Az úttörés veszedelmes vállalkozás, az egész ember belebukhat s nem csoda, hogy Erdélyben ahol gyors szóra volt szükség, épp a legnemesebbek menekedtek a nemzetközi formák sáncaiba, hogy egyéniségüket és mondanivalójukat formai tépelődések nélkül rögzíthessék le. De az elkerülhetetlen hősöket fog szülni s az erdélyi gondolkozás, amely olyan eredeti múlthoz, természethez és sorshoz való viszonyában, meg dogja találni formai vértezetét is. Addig is nyitva a könnyebb út: a próza. A próza gyorsabban simul a feltörő akarathoz, engedékenyebb és plasztikusabb. A gyors XIX. század két újszülött kultúrája: az orosz és a skandináv szinte nem is jutott el a sajátos versképzésig, legjobb erőit a prózában tékozolta ki. Ismerve az erdélyi lélek magazabolázó jellegét, előkelőségét, remélhető, hogy nem fog megragadni ezen a fokon. Másrészt kétségtelen, hogy egyelőre a próza a nagyobb ígéret, a vakmerőbb aspirációjú művészek itt helyezkednek el s az erdélyi irodalom a prózában messzebb jutott a külön erdélyi szellem revelálásában, mint a líra.

    Az erdélyi szépprózáról csak beszámolni is szinte lehetetlen, húsz író ötvenegy néhány munkájának az elolvasása után sem állíthatjuk, hogy nem hagytuk ki a legjelentékenyebb huszonegyediket. A megjelenésük után tüstént elkapkodott kiadások, másrészt a megjelent könyvek rettenetes száma (csak egy marosvásárhelyi vállalat húsz kötetet adott ki 1925-ben) a legnehezebben áttekinthető, de bámulatos élettorlódást jelentő bozóttá teszik az erdélyi irodalmat. Csak az irányok jellemzésére vállalkozhatunk. A részletek tisztázását a kibontakozás későbbi stádiumára kell hagynunk.

    Az erdélyi író közül három témakínáló múzsa settenkedik: a történelem, a természet és a mai sanyarú napok. Mind a háromnak megvannak a művelői, hármas rajvonala egy csaknem páratlanul álló, tisztán szellemi fegyverekkel vívott szabadságharcnak. Aki megmutatja a történelmet: a legérdekesebb holtakkal gyarapítja az élők megfogyatkozott csatasorát. Aki megérezteti a természetet: magyar szóval fűzi hozzánk az erdélyi rögöt. Aki belevillant a jelenbe: utat mutat a könyvek szikláira szorult, özönvízmosta magyarságnak.

    A történelem szószólói: Gyallay Domokos és Makkai Sándor. Írtak más természetű műveket is, de itt van a hivatásuk. Gyallay anekdotázó ember. Minden elbeszélése kerek s mindet el lehetne mondani pipapöfögtetés közben, ebéd után, talán épp egy régi udvarház tornácán. Néha alig több egy értékes históriácskánál, amit mond, de hosszabb lélegzetű dolgaiban is az elbeszélés zavarhatatlan könnyedsége s a történet lezártsága gyönyörködtet. Nem mély poéta, de Jókai óta nincs írónk, aki a múltat ily nemes eszközökkel népszerűsíthetné az egyszerűbb emberek közt, mint ő. Már Makkai Sándor inkább a filozófus hajlamok megszólaltatója, Strindberg miniatűrjeire emlékeztető sűrítéssel tereli egy pontra a történelem szertekószáló erőit, néhány oldalon korokat jellemez s néhol lelkeket, szinte pszichoanalitikus alapossággal. Művei a költészetig emelkedett tudós választékos alkotásainak tetszenek, de hiányzik belőlük a született költő életes eláradása.

    Az erdélyi hegyek ihletik Berde Máriát. Nem mintha természetleírásokba veszne. Az egész költészete érzik a természettől átfűtöttnek. Városi históriákat mond el s zilált mondatai, mint fenyőágak csapnak az arcukba. Első széttekintésre kuszált s ha a végire jártál, mélyebb természeti törvény szerint megkomponáltnak tűnik, akár az erdő. Oldalakat ír s nincs dialógus, nincsenek kiképzett jelenetek, semmi drámai, szinte ráböksz a hevenyészettségekre s mégis elönt egy különös láz, lappangó szexualitásból s a hegyvidék izgató illataiból táplálkozó láz, amely ellenállhatatlanul sodor a könyvön át. S ahol e lélekbe párolt természet elé maga a természet járul objektumul: a babonás, sejtelmekkel zsúfolt természet: ott nagyon jó.

    Az aktuális élet legtöbb emlegetett költőnői: Szabó Mária és Gulácsy Irén. Szabó Mária első pillanatra azokhoz a nőírókhoz hasonlít, akik az írónőket ezen a féltekén gyanúsakká tették. A realizmus erős színeit kerüli, de klasszikussá sem higgadt. Van benne valami előkelősködés és a nagyon kitisztálkodott nőiesség naivitásai. De egyszerre emberek váratlanul gazdag örvényiben vagyunk. Tollra nem vett helyzetek s a léleknek egy-egy bámulatos dinamikájú skicce. A témavezetés mindvégig tiszta s a finomkodó hang alatt is rábukkanunk valami mégis csak fölemelő, eredendő finomságra. Mintha az úrinőnek ebben az esetben nem kellett volna előbb nővé, sőt emberré vedlenie, hogy író lehessen, de úgy ahogy volt, glaszékesztyűben sétálhatott át az irodalomba. Tehetség, aki talán a jobbérzésű s nem túlzott igényű magyar nőknek lesz mentsvárolvasmányuk.

    Viszont Gulácsy Irén könyveit férfi aláírással is elfogadnók, sőt úgy inkább. Alakjait az író szétsokszorozott indulatai hajtják. Nyelve komor és tömött, mint a homlokát ráncoló novemberi ég. Hibátlan kompozíciójú regénye, a Hamueső egész Erdély keresztmetszetét adja egyetlen erdélyi falu történetében. Alakjai túlnőnek a regényen, szimbolikus magasságokig, mindenik az emberek egy rétegiért van s egybekapcsolt történetük az egész Erdélyért. De a messzenyilalló háttér előtt erős realisztikus ábrázolás szuggerálja a való életet. Tökéletes munka ez. Tömörkény, Móricz, Szabó Dezső erényei együtt egyetlen feladat hibátlan megoldására. S ha jobban figyel az ember, ez a jótanulóság, ez az összeválogató hajlam Gulácsy Irén nőiessége. Kétségtelen tehetség, aki az eddigi magyar irodalom alapján kiszámította, mi a lehető legjobb irodalom. Második regénye: a Förgeteg már inkább széthullása ezeknek az egyszer remekbe fogott erőknek. Az írónő izmos, de mintha megdagasztaná az izmait: én magamnál is izmosabb vagyok. S az ember belebotlik sajátságos eredetiséget lehelő jelenetekbe, egy erős, szerelem meglepte férfi gyámoltalansága, egy bolondos oláh família tarka rajza s eszébe jutnak az írónő remek novellái s már kiejti a gyanút: ez az írónő az egyéniséget áldozza föl az impozánsért s ha föláldozza, talán az impozánsvolta is pillanatnyi csak. A letaksált Szabó Mária utóbb kiengeszteli az embert, a megrajongott Gulácsy Irén gondolkodóba ejti. Mégis: a Hamueső írónője a jelentékenyebb.

    Aktuális tárgyakat dolgozott fel Erdély egy időnapelőtt elhunyt írója: Balogh Endre is. Nagyszabású műve nem maradt. De kis regényei végzetes pillanatok fölött tiszta léleklátással s emelkedett költészettel elsuhanó költőre vallanak. Friss rügy című, regény számbamenő művében egy fogságból hazatért vak katona vergődését mondja el, akinek még egyszer át kell bocsátania nyomorult testén az élet ízeit, hogy gyermeket adva pusztulhasson el. Erdély egy megviselt nemzedékét jelenti ez a vak katona. S Erdély egy nemzedékét a költő, aki ki tudja, milyen negyven év után sorokat ír, amelyek az új erdélyi irodalom legszebb bíztatásai s átvetvén a maga egyszál deszkáját a nagy örvény felett, elment, hogy belevesszen a feledésbe.          

IV.

    Külön ágazott folyama az erdélyi szépprózának az a törekvés, amely a székelység néprajzi jellegének és külön lelkiségének a föltárására vállalkozott. Az ilyen kísérletnek megvannak az előnyei és veszedelmei. Előnye: talajt talál a költő, dús eredeti ízeket, melyekkel okosan élve, pompás lombot vethet az általános emberi felé. Veszedelme az ilyen helyi irodalmárkodásnak az etnográfikus részletekbe gabalyodás, az egy helyben tipegés. A részletekben nem az egészet látja meg az író, csak a még apróbb részleteket. S lassan nem is író már, csak esetlen etnográfus. A költő több, mint a táj. A tájnak a költő szóra nyílt ajak, az írónak a táj erőkészlet, melyet magába szippantva találóbban fejezheti ki szétvisszahangoztatott önmagát.

    Jórészt egész fiatal emberek ezek az úttörők. Kettőt mutatok be közülük: Nyírő Józsefet és Tamási Áront.

    Nyírő József minden sorában van valami székely specialitás s ez az eredetieskedés néhol a homályosság határán imbolyog. Az olvasó belevesz a részletekbe s a sok adat nehézkes és homályos történetekké gomolyul, néha alig jut túl egy jellemrajzon vagy ismertetésen. A székelység zsákutcájában s egy éppen nem rafinált elbeszélő laza víziói közt. Amit kapunk, kiegészítésre szorul s mégis, amit kapunk, sok is. Túlságos áhítattal mélyed egy-egy babonába, helyiérdekű szokásba. Összehányt adatok az emészthetetlenség állapotában, ahol a mondatokat feszítő igaz költőerő csak ritkán ömlik el az egész művön. Még a jobb darabok is a kuszáltság érzését hagyják bennünk, sokhelyütt meg éppen bántó a dilettáns gondolatvezetés.

    Éppúgy, mint Nyírő József, Tamási Áron is a Szabó Dezső-féle gondolatvilágból indul ki. 1922-ben írt novellái a keresztény kultúra alatt rejtőző pogányságot, a kenyéradó szimbólumokkal játszó himnuszát zengik. De ebbe az általános, színtelen pátoszú költészetbe csakhamar belecsördül a régvárt valami: a székely mese. Páratlan elbeszélő talentum, történeteit emlékezetbemarkolókká keríti s ami meglepő: a magyar irodalomban társtalan módszerrel. A mese nem áll meg jelenetekben, nem szélesedik megkomponált képekké, inkább lebegteti a jeleneteit, egyet megvillantott s már a másiknál tart, de mégsem tisztán az idő a dimenziója, mint a szó szoros értelmében vett elbeszélésnek. Csak a csíráit kapjuk a jeleneteknek, de mégis megkapjuk s ezek a csírák bennünk hajtanak tovább, s a novella összegzésekor vesszük észre, hogy teljes emléket hagytak. Mozgalmasságot érzünk s ezt a mozgalmasságot a hangulat tarkaságával színezi a dialektus gyermekin játékos íze s az erős sodrú emberek, sötét természeti erők s tömény mondatok közti ellentét. Kettős pólusú költészet ez: egyik oldalon a paradicsomi ember romlatlan enyelgése, másikon a sötét hatalmak, természet, fátum, ember végzetes szava. A kettő különböző mértékben elegyedik, hol bájos történetté, mint a Mihájka, szippantsban, hol sötét balladává, mint a Halál vigíliájában, de a bájban is érzed az erőt, az erőben is a bájt. Óriások története ez, akik egyszerre rosszabbak és jobbak a többi embernél. Az ördögöt is szégyenben hagyják, de a legszebb virágnyelvet is megszégyenítik szerelmük gyöngédkedéseiben. Mindaz, amit a székelyekről tudtam: székely mese, ballada, történelem, faragás, viselet, székelykapu, Benedek Elek, Szabó Dezső: logikus egységbe került, amíg ezeket az értékre nem egész egymagas novellákat olvastam. Ritka költő, aki első kötetével ilyen egész kultúráját kifejező módon egyesíti a legerőteljesebb poézist a humornak nem nevezhető derű minden szót átható leheletével.

    A tehetség esendő. De ha Tamási Áron két esztendő alatt írt novelláinak meredek grádicsát nézzük, csak rendkívülit várhantunk tőle. Talán egy árnyalattal még magasabbra kell lépnie a részletek fölé s messzebb pislantania az amúgy is bejárt nagy világba. Ha az egész magyarságot, az egész emberiséget ugyanazzal a szerencsével fejezi ki, mint szűkebb hazáját, a magyar irodalom világirodalombeli reprezentánsává nőhet. Így is nagyobb és csíradúsabb erők megmozdítójának érzem, mint azokat, akiket ebben a tanulmányban méltattam.

    A nemzetek akkor adják legjobb erőiket, midőn magukra eszmélve a genezis ihletével először öntik tökéletes és eredeti alakba külön mondanivalójukat. A modern európai népek közül az olasz ejtette ki elsőül a maga külön olasz szavát s hatszáz esztendő során máig sem kiálthatta túl. Az olaszt az újkor folyamán az angol, a francia, a spanyol, majd a német követte. A XIX. századnak az oroszok a hősei, a századfordulón a skandinávok nyomulnak elő.

    Aki ismeri a magyarságban immár százötven éve erjedő erőket, látja, hogy tanuljuk el fokról-fokra Nyugat kifejező eszközeit, hogy kerekedünk a Nyugat fölé a mi külön mondanivalónkkal, elhiszi, hogy a következő szót a magyarság fogja mondani. Az áttörést már a múlt század előkészítette, Berzsenyi, Csokonai, Katona, Vörösmarty, Jókai, Arany ennek a munícióraktárnak a felhalmozói. A kilencszáz körüli évek tespedéséből nem remélt magasságokba csap föl a magyar géniusz. A nemzeti katasztrófa ezt az irodalmi föllendülést széles magyar rétegek személyes ügyévé tette. Egy nagy áttörő szellemre van csak szükségünk, aki kihívja Magyarország fölfedezését. Egyszer forduljon felénk Európa figyelme, irodalmunk hódítani fog. De ehhez szükség van valakire, aki mindazt, ami a Kárpátok koszorújában történt, támadhatatlan formában összefoglalja. Ennek a szellemnek a visszaeső fénye egy nagyszerű tünemény részeivé fogja avatni irodalmunk vezéralakjait Balassától a legújabbakig.

    Az után, amit Erdélyről elmondtunk, nem lesz meglepetés, ha ezt a tehetséget Erdélytől várom. A dunántúli lélek előkelő, de európai. Az alföldi magyar, de lapos. Erdély nemes és eredeti. Az idő rácáfolhat az okoskodások részleteire, de nem szívhatja vissza kibocsátott erőit. S ha az erdélyi irodalom nyolc esztendeje nem is adott világhódító magyar művet, felhozott valamit, az erdélyi lélek szintetizálásra váró nagyszerű erőit. S ezek az erők már nem oszolhatnak szét, amíg emberükre nem találnak.      

/*/ Kristóf György: Az erdélyi irodalom múltja és jövője. Kolozsvár 1925.

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf