Kónya Lajos: Szívemre hull a pernye
Rozstábla. Hajnal. Kenyeret
ígérő telt kalászok.
Puskák, öldöklő fegyverek
és árkok, kusza árkok.
Árkokban élünk, föld alatt,
mint az ürgék, a férgek.
Itt nem lesz aratás. A rozs
kipereg. Mint az élet.
Fegyverek torka szemben is
és nincs áldás a munkán.
Közbül a Don. Ó szép folyó,
két tűz közé szorultál!
És mennyi rozs! Ezer s ezer
kilométerre, hosszan
kígyózó, végtelen mezők!
És nincs áldás a rozsban.
Nézem a Dont s hátam mögött
sikoltozással, jajjal
ébredeznek az asszonyok.
Háromnegyed négy, hajnal.
Ki és miért kezd ily korán
sírni, micsoda gyötrő
fájdalma lehet? Mi baja?
Ó lázas emberöltő!
Hajnali négykor sírni kezd
valaki. Lihegése
idehallatszik. És a rozs
már nem kerül kenyérbe.
Szavakat ismételgetek,
minthogyha bolond lennék.
S úgy tűnik már a béke is,
mint régi, régi emlék.
Otthon ilyenkor… Ó ha még…!
A Don remeg, szememre
harmat rakódik, csíp a füst,
szívemre hull a pernye.