Kónya Lajos: Szívemre hull a pernye

Rozstábla. Hajnal. Kenyeret
ígérő telt kalászok.
Puskák, öldöklő fegyverek
és árkok, kusza árkok.

Árkokban élünk, föld alatt,
mint az ürgék, a férgek.
Itt nem lesz aratás. A rozs
kipereg. Mint az élet.

Fegyverek torka szemben is
és nincs áldás a munkán.
Közbül a Don. Ó szép folyó,
két tűz közé szorultál!

És mennyi rozs! Ezer s ezer
kilométerre, hosszan
kígyózó, végtelen mezők!
És nincs áldás a rozsban.

Nézem a Dont s hátam mögött
sikoltozással, jajjal
ébredeznek az asszonyok.
Háromnegyed négy, hajnal.

Ki és miért kezd ily korán
sírni, micsoda gyötrő
fájdalma lehet? Mi baja?
Ó lázas emberöltő!

Hajnali négykor sírni kezd
valaki. Lihegése
idehallatszik. És a rozs
már nem kerül kenyérbe.

Szavakat ismételgetek,
minthogyha bolond lennék.
S úgy tűnik már a béke is,
mint régi, régi emlék.

Otthon ilyenkor… Ó ha még…!
A Don remeg, szememre
harmat rakódik, csíp a füst,
szívemre hull a pernye.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf