Szalay Mihály: A honvéd anyja

Az én fiamat is elvitte a vonat;
Elrabolta vele sok édes álmomat,
Sok büszke álmomat.

Egyetlen fiam volt, csupa nemes jóság;
Felejtette velem szívem árva sorsát,
Bús özvegyi sorsát.

A telek végére sokszor ki-kiálltam,
A vonat zúgását szívszorongva vártam…
A fiamat vártam.

Szemem a füstjét is úgy el-elkísérte,
S a lelkem, éreztem, sírva remeg érte,
Imádkozik érte.

Majd halkká szelídült a lelkem sírása,
Elcsöndesítette a keze írása,
Biztató írása.

De egyszer vége lett. Más levelek jöttek.
Az a hír volt bennük: ne várjam őt többet.
Nem látom őt többet.

Nem várhatom már én az én jó fiamat,
S a telek végére kiállnom nem szabad,
Jaj, sohasem szabad.

Mert ha zúg a vonat, szívem úgy megrezdül,
Mintha ezen zúgna, robogna keresztül,
Szívemen keresztül!

                       1917