Kiss Benedek: Sinka zsákja

Füst és pernye lobogóit
szaggatják az éjszakában,
toporzékolnak a kutyák
füstös égbe szimatolva,
fényes orral megböködik
a füst gyapjas bárányait:
felborult egy fattyúcsillag,
s a menny lázverte mezőin
a gyémánthodály kigyulladt.

Szívemet hát megkondítom,
hogy konduljon, meglendítem:
Tűz van! Tűz van! kiáltozok,
ébredjetek, ocsúdjatok!

Szívemet én kondítottam,
belécsendült az éjszaka,
kuvikkolt egy gyárkéményen,
de ráhagyta, elcsendesült.

Jaj de magam kósza baglyát
hogy csitítsam-csendesítsem?
Hogy csitítsam hogy csituljon,
megnyugodjon, elpihenjen?
Égi tűz vöröse hamvad,
pernyéje hűs hózuhatag,
de én, hús-vér kályha, szótlan
loholok, az éjszakából
tépek magamnak kabátot,
szorítom hogy elfojthassam
magamban e bolygólángot:
cserepet mar ajkaimra
a szittyó láz, kipárállik
a szittyó tűz füstje számon.

Villamosról villamsora,
körútakon, résutcákon
mint egy árva karácsonyfa,
behavazva, szikrát szórva.
Kiskarácsony, nagykarácsony –
járok karácsonyfa-árván.

De ni: közelget valaki
a sűrű havat lábalván!

Mezítláb jön, csillagot lép,
bütykös lába havat olvaszt,
rögről angyalhajat kopaszt,
lába túzokcsillagot lép.

Hóba túzokcsillagot lép,
de a vállát zsák lapítja.
Megáll, ledobja a zsákot,
lekezel komoran: Sinka…

Most ne hagyj el, uramisten!
Megszaladjak? megöleljem?

Néz csak, nem szól, én beszélnék,
de nem, nem emberé nyelvem:
szavam vadkácsahápogás,
magam nászruhás vadkácsa,
pedig tél van, mind elrepült.
Kacsahangom, az is néma:
szám kávájáról a hangok
nem föl – potyognak befelé.

Ám ő ügyet sem vet arra,
dögnehéz zsákját mutatja,
s fordul, megy is visszafelé,
megy hófüstben Sinka István,
megy havas tallókon vissza.

Vadkácsaszárnyaim alól
kiperdül két aranybárány,
sírdombjára heverednek.
Szép vadkácsaszemeimből
kirepül két fehér holló,
fejfájára telepednek,
egyik balról, másik jobbról.

Hát a zsákkal mit csináljak?
de ni! gyapjas kossá válott!
pödrött szarva kemény fegyver,
bundájával fölmelenget –
nyakamba veszem mint zsákot,
bízvást én is nekivágok
kosommal a havazásnak,
megyek Kadocsát keresni,
viszem a kost Kadocsának.

Füst és pernye lobogóit
ti meg, pulik, szaggassátok!
Toporzékoljatok: nyíljon
Isten szeme tiszta kéket,
csillaggal pipacsló rétet,
mert azóta már arra jár,
arrafelé caplathat már,
hogy végleges supát leljen
Sinka, a fekete bojtár!