Mikszáth Kálmán: Sóvár

Eperjestől délnyugatra épült Sóvár, egy oly nevezetes hegyen, melynek sóforrásai vannak. A krónika szerint az itt ásott sóból hozták a tótok Árpádnak a meghódolás jelét.

    Minden várhoz elég történeti rege tapad, magyar zamatú regék, és nem afféle «fehér asszonyok», a kik közönségesen minden európai várban kísértenek, nyíllal lelőtt trubadúr szelleme, az ablakból kiugrott várkisasszony nyugodni nem tudó lelke, börtönben igazságtalanul agyonnyomorgatott hősök árnyéka. Ezeket hagyom én a holdkóros poétáknak.

    Egyes apró históriák érdekelnek engem, a Thurzó György lakalami meghívója Lietva várába, melyet lóhátas dobosok hirdettek szertesztét:

    «Hivatalos rá mindenki s egy álló évig tart.» (Az öreg elődök is értették ám az úri tempót.)

    Kis-Várda várában az utolsó Krucsay lefejeztette a feleségét, mert az anyának érezte magát s a Krucsay családra egy jóslat nehezült, hogy az utolsó Krucsay el fogja az országot árulni. Krucsay Márton uram tehát azt gondolta: «Én az országot ugyan el nem árulom, hadd legyek hát én az utolsó Krucsay.» Nem is lett a jóslatból semmi.

    Palota várában (hol Ujlaki volt az úr) egyszer az igazságos Mátyás is megfordult, akinek kedvenc eledele, a csuka is ott volt a fogások közt; a várúr nagynehezen fogatott nehány csukát Csóron. A csuka máját azonban nem csak a király szerette, hanem a paskorta szakácsné is, minélfogva máj nélkül adta fel a halat az asztalra. A király behívatta ebéd közben s megkérdezé:

    - Hol van ennek a csukának a mája?

    A szakácsné elvörösödött, de csak egy percre, pergő nyelve gyorsan talált mentséget:

    - Csóri csuka, nincsen mája.

    Mire a király épp oly hirtelen felelte:

    - Palotai pálca, nincsen száma.

    Vártól várhoz ugorva, mindenütt megvillan egy megemlékezésre érdemes valami. Csak egy-egy morzsa mindenütt. De összerakva mégis a múltak hű képét egészíti ki.

    Most azonban maradjunk egyszerűen Sóvárnál, melyet László király 1285-ben Miczbán Simon fiának, Györgynek, adományozott, aki nemcsak a tatárok ellen küzdött vitézül, hanem Ottokár cseh királynak is hátához szabdalta a kardját.

    Nagy vitéz volt, lantosok énekelték tetteit, melyek közt nem a legutolsó, hogy Konrád német császárt is megkergette.

    - Urad vagyok – szólt Konrád, mikor a csata hevében Miczbán Györggyel összeütközött.

    - Eb ura vagy, fakó! – szólt vissza Miczbán s leütötte a császár fejéről a sisakot s még fakó színű hajából is szelt le éles acéljával egy ostorhegyre valót.

    Szerette volna játékul haza vinni a gyermekinek, de még akkor nem voltak. Bezzeg lettek azután.

    A krónika ezt ilyeténformán adja elő:

    Egyszer alamizsnát jár vala kéregetni egy koldus asszony Sóváron. A váruraasszony igen kegyes és jószívű perszóna vala, ki szívesen osztott szegényeknek alamizsnát – de a koldusasszony két gyermekét, újszülött csecsemőket, ringatta éhségtől kiaszott karjain. Ikrek voltak az ártatlanok.

    Az iker-szülést a kor, és így Miczbánné is, becstelenségnek tartotta.

    - El szemei elől, gyalázatos teremtés!

    - Kegyelmes asszony! nincsen maradásom sehol, még a kőről is elkergetnek, ha fejemet oda hajtom.

    - Üldözzenek a vadak is, még viharban se legyen nyugodalmad. Szolgák, kergessétek el.

    Az elkergetett nő átokra emelte föl a kezeit:

    - Hét gyermeked legyen, Miczbánné, egyszerre…

    Az átok megfogta. Miczbánné hét gyermeket szült. Restellte a dolgot kimondhatatlanul. Egyet kivéve, dajkáját a többi elpusztításával bízta meg.

    A dajka azonban megsajnálta a hat szép gyermeket, egy halász gondjaira adta és visszament jelenteni, hogy mind a hat fiút vízbe dobta.

    A szerencsétlen anya, ki a szégyennél inkább a gyilkosságot választotta, soha sem mosolygott többé.

    Rémképek üldözték, látta fuldokolni gyermekeit s ilyenkor úgy tetszett, mintha a halál megmaradt egyetlen fia, Simon után nyújtotta volna ki fagyos kezeit.

    - Nem, nem adom, – sikoltott álmában éjjelente.

    Keserves esztendők teltek el. A lelkiismeret folytonosan kínozta, sokszor volt azon a ponton, hogy férjének mindent bevall, de bátorsága hiányzott.

    A kis Simon nőtt, jól tudott bánni karddal, kopjával, kitűnően lovagolt, s a tudományokból is vett ki annyi részt, amennyit akkor a magyar úrfiak kivettek. (Biz azzal nem igen lehetne manapság doktorátust tenni.)

    De e helyett az első ünnepélyes tornát pompásan megvívta, minek örömére nagy dáridót csaptak Sóváron.

    Miczbán szerette a halakat. A legszebb darabokat halászták ki, s majd két mázsa volt a préda, amit egy deli halászlegény nagy könnyűséggel vitt a vállain.

    A csatlósok próbálgattak néminemű fegyverjátékot, mikor a halat átadta a halászlegény s ő is megemelt egy kopját.

    - Tedd le varjú azt, ami sasnak való – mordult rá a csatlósok hadnagya, – nem értesz te ahhoz.

    - Hátha értek nagy jó uram.

    - Gyepre állj akkor! Hozzatok lovat a fiúnak.

    A lovászok egy tüzes, makrancos paripát vezettek le, s előre is jót nevettek, hogy milyen kedélyes tréfa fejlődik most.

    Egy elfutott Simon úrfiért s a többi urakért. Mire ezek lejöttek, a fiatal halászlegény már hat harcedzett csatlóst terített a porondra. A ló meg báránnyá szelídült alatta.

    Ekkor maga Simon úrfi ült nyeregbe s fél óráig hasztalan küzdöttek egymással. Miczbánné ránézett a halászlegényre, s feltűnt neki, mennyire hasonlít Simonhoz.

    Abbahagyatta a vitézi játékot, s felhívatta magához. A fiú elbeszélte, hogy még öt testvére van otthon, kik mind ilyen erősek, kiket vele együtt a kapivári remete tanított tornára.

    Miczbánné legott kérdőre vonta a dajkát s az mindent bevallott, hogy a hat fiút egy halász gondjaira bízta, s gondolva az anya szíve egykor hogy meglágyul, felügyelt nevelésökre.

    Mondani is alig kell, hogy Miczbánné mindent bevallott férjének, aki harag helyett szívből örült a hat szép daliának.

    Rögtön Sóvárra hozták mindnyájokat, s halásznak nemességet eszközöltek ki, s tőle származnak a Halászok.

    Miczbán hét fia, hét nemzetség őse lett és pedig a Csapy, Bocskay, Szőtér, Ráskay, Eszényi, Kövesdy és a sósvári Sós őse. (Ez a legutolsó família még ma is él.)

    1525-ben Sóvárt Katzianer János generális a Zápolya pártján levő Sósvári családtól Ferdinánd császár részére foglalta el, de 1528-ban visszakapták.

    A vár nemsokára Zápolyáé lett, kitől Ferdinánd elhódította s 5521 aranyért az eperjesieknek zálogba adat. A besztercei országgyűlésen ismét a Sóváriak kapták meg.

    Végre 1547-ben császári paranccsal lerombolták.  

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf