Gönyey Sándor: Fafaragás a Börzsöny hegység községeiben

A néprajzi jelenségek vizsgálatának egyik fontos szempontja a földrajzi tényezők figyelembe vétele. A tárgyak és azok elterjedése rendszerint szorosan összefügg a földrajzi környezettel, ami lényegesen befolyásolja a tárgy alakját, keletkezését és használatát. Így pl. a Kárpátok és Alpok területének erdei kultúrájában, lakóépítkezésében, a gazdasági építményekben sok egyezést találhatunk, melyek külső földrajzi (talaj, növényzet, éghajlat, stb.) hatásokra vezethetők vissza. A környezet jelentős hatását szembetűnően észlelhetjük fatermő Felföldünk és fátlan Alföldünk népi műveltségének összehasonlításánál. Az erdei fafeldolgozó területek Alföld felé sugárzó hatásának igen jellemző példájával találkozunk a Börzsöny hegység községeiben. Elsősorban figyelemreméltó e tekintetben Diósjenő házi fafaragó mestersége.

    A Börzsöny hegység régi nagy erdőségei, mikor még a fakereskedelem nem volt olyan kötött, mint ma, sok szerszámfát szolgáltattak s az erdők köré települt magyar községek népe nemcsak a maga használatára készítette a gazdasági és házi faeszközöket, hanem háziiparszerűleg foglalkozott a fafaragással. Messze a fátlan Alföldre levándoroltak szekérkerék, szekéralkatrészek, gazdasági eszközök faragására. Beszélhetünk községekről, amelyek népe főként faragásból élt s kenyerét is azzal szerezte. A fafaragás legjelentékenyebb foglalkozás volt Diósjenő népéletében. A férfi nép az év legnagyobb részét távol töltötte a családtól. Otthon nem is igen gazdálkodtak, legfeljebb a család részére szükséges marhaállományt gondozták. A földek parlagon hevertek s a marhákat azon legeltették. A fuvarozáshoz igás lovakra volt szükség, s a lótartásra sok gondot fordítottak, ámbár régen jórészt ökrökkel fuvaroztak. A diósjenői emberek országszerte ismertek voltak s nagyon szívesen vitték őket a gazdák és uradalmak gazdasági eszközök faragtatására. Ősszel szétszéledtek „falkákba” az országban s hónapokig éltek idegen falvakban, ahonnan négyhetenként tértek haza „élésért”. Külön házat béreltek részükre a fafaragtató gazdák, ahol munka után főzték a gulyást, paprikás krumplit, szalonnát sütöttek s utána pálinkáztak.

    Ócsára, Dabasra, Üllőre, Monorra, Albertirsára, Dánosra, Nyáregyházára, Pilisre, Jásztelekre, Tésára, Örkénybe, Barcsra, Nagyváradra, Debrecenbe, Kecskemétre, Ceglédre, Nagykőrösre, Séterre (Bihar m.), sőt Erdélybe is eljártak faragni. Északfelé Szügy, Csesztve, Léva, Bozók, Korompa, Turopolye voltak a fő foglalkoztató helyeik. Pettyénbe a fanyúzók, akik a cserfa kérgét hántják, 50–60-as falkákban mentek s három kocsi vitte utánuk az élelmet. A faragó emberek kerékhez való talpfákat, killő-ket készítettek, kocsirudat, jármot, tengelyt, felette lévő asztalokat, sámolyt, kerékagyakat, kocsisárhányót, gereblyét és villákat faragtak.

    Diósjenőn egyes faragó emberek másokkal is dolgoztattak, s így még élénkebb lett ez a háziipar, míg a gyáripar fejlődése és a pálinkázás tönkretette a vállalkozókat és a munkásokat egyformán.

    Nagy fafaragók voltak Jeney Misa, Bögér Gergő, Cina János, Hornos László. Mint kiváló faragók kitűntek Juhász Dániel, fia Mihály, Molnár András, Tuskó Márton, Márton Pál, Panyi Marci, Menkő István. Ma Faggyas Gergely, Juhász István, Lengyeli István, Sztregovai Sándor és Gábor a legkiválóbb faragó emberek.

    Diósjenőn kívül Kemencén, Bernecén, Barátiban még ma is sok fafaragóra akadunk, de ezekben a községekben elsősorban háti kas készítésével foglalkoznak. Szerszámkészletük még a régi faragó világból maradt fenn. Nagy szerszámkészletre bukkantam Kemencén, Sági György műhelyében. Apja és nagybátyja is faragó ember volt, s így eszközei hagyományos emlékek.

    Legfontosabb faragóállvány a lukasfa, amely az ország más erdős területein is el van terjedve. Mint faragó kalodát Somogyból ismerjük. A bognároknak, kerékgyártóknak is hasznos szerszáma, melyet néha igen díszes faragással ékesítve céhjelvénynek használnak. Szép barokkos stílusú lukasfákat őriz a Néprajzi Múzeum rajzgyűjteménye F. 55417. sz alatt Borsod megyéből. A lukasfa különleges alakú lyukainak használatát alábbi feljegyzéseim magyarázzák meg. Sági György lukasfája szilfából készült, benne alul nagyobb kerek lyukat látunk, amelybe a kocsi oldalfának való rudat illesztik durva faragás céljából. Ez alatt van egy kisebb kerek lyuk. Ebben a gereblye nyelét faragják, a legalsó négyszegletes nyílásban a villaágat maratják, nyomdossák. A villahajlítás főhelye az oszlop felső részén a facsappal megerősített félköralakú villahajtó, az úgynevezett marató, melyen a villaágakat hajlítják a nagykatlanban való főzés után. A hajlítással belekényszerítik a villaágat a maratóba s innen a mondás, ha valakinek rosszat kívánnak: A Krisztus tegye villahajtóba.

    A marató alatt is van egy szegletes nyílás, melyben a rudat javítgatják, ha görbe. A rendes villa kőrösfa, de akácfából és mogyorófából is csinálják.

    Mikor két hét elmúltával a villahajtóból kiszedik a villát, tűzön megfüstölik.

    Sági György faragóműhelyének szerszámkészlete. A szerszámokkal végzett munka világot vet az egész faragómesterségre. 1. A favágó, mellyel az erdőben faágakat vagdosnak, s aprófa feldarabolására használják. Ennek a faragásban nincs nagyobb jelentősége, csak a teljesség kedvéért mutatjuk be. 2. Sindölöző balta. Sindelt vágnak és lécet szegeznek vele. 3. A hasigató. Ezzel erdőre járnak ölfát vágni, hasítani. 4. Keréktalpfaragó szekerce a faragó embernek legfontosabb szerszáma, mellyel kocsirudat, küllőt (killő) faragnak. 5. Faragó fejsze talpfa faragásához. 6. Gereblyefog szögelő. 7. Vályú- és teknőkivágó balta. 8. Villaszárhoz, kaszanyélhez való faragó szekerce. 9. Villaszár, kaszanyél hasigató jejsze. 10. U. az, amivel a másikat segítik. 11. Bárd, a fejsze után való letisztításhoz, legyaluláshoz. Ez adja meg a szépség munkát.

    Ezt a nagy balta és bárd készletet a finomabb munkához szükséges kisebb eszközök egészítik ki.

    1. Gereblye nagyoló gyalu. 2. Gereblyefog fúró. 3. Kis gyalu nagyoló munkához. 4. Simító gyalu kaszanyél, deszka stb. simításához. 5. Nagy fúró létrafog lyukak kifúrásához. 6. Füles véső szélesebb lyukak kivájásához. 7. Colos véső ácsmukához, szarufa fészek csapok kivágásához. 8–9. Karfa, oldalfa, létra készítésnél használt véső. 10. Karfafúró (kocsioldalba megelőző fúró). 11–12. Kaszakocs véső. 13. Orsóeszterga véső. 14. Nagy fúró széklábaknak. 15–16. Gereblye fej fúró.

    A vonókések sorozatát a mutatja be:

    1. Evedző tollázó, mellyel a csónak evezőjét faragják bükk és körös fából. 2. Gereblyefog kilékolásához szükséges vonókés. 3. Nyolc sarokra való vonókés. Ezzel először 4 sarokra, azaz 4 élűre faragják a nyélnek való fát, majd a 4 sarkot lefaragják. 4. Gömbölyű kaszanyél, villaszár tisztításához készült simító kés. 5. Kaszanyél tisztító vagy idomító vonókés. 6. Deszkát, mosófát, mosószéket faragó vonókés. 7. Teknő puccoló simítókés, a kapocs (szalu kapa) utáni munkához. 8. Kenyér sütő lapát simító vonókés. 9. Kocsi oldalfa puccoló.

    A fűrészek is különböző műveletekre használatosak.

    1. Legegyszerűbb a kávásfűrész vagy nyúzófűrész, amelyet leginkább tűzifa vágásánál használnak. 2. Svábcug. Ezzel lyukakat, neveket, díszeket vágnak ki. Nyele bükkfa. 3. Svábcug, melyet csak kívülről használnak. Kaszakocsot fűrészelnek vele. 4. A keresztvágó fűrészt hosszabb tárgyak (kasza-, gereblyenyél) végig fűrészeléséhez használják. 5. Ojtófűrész gyümölcsfához. 6. Gereblyefog elvágásához, orsófához használt fűrész.

    A házi eszközök közül legkapósabbak az orsók, amelyeket orsóesztergán készítenek.

    Az orsóeszterga padból, két mellékéből és szorítóból áll. A szorítóval odafeszítik az orsónak való fát, melyet előzőleg nagyjából kifaragnak, majd a vonószíjat magára az orsóra rátekerik és a vonó segítségével húzogatják előre-hátra. Közben a faragó a vésőt rajta tartja az orsó felületén s addig szedi le róla a fát, míg a kívánt alakot ki nem formálta. Az orsón kívül kétszárnyú magyar guzsaly talpakat és belevaló szárakat faragott Sági.

    A Börzsöny hegység környékének községeiben is, valamint azoktól lefelé Vácig és kelet felé a Mátra vidékéig a háton való teherhordás szokásos. Ehhez a háti kosarakat házilag készítik. A készítésnek Bernece és Baráti községek lakói a mesteri. A hátikashoz tölgyfát és nyárfát használnak. Héját (a szijjácsot) baltával 1m 30 cm hosszú, 2–3 ujjnyi széles, 15 cm vastagságú darabokra hasítják, miután a fát kemencébe megpállították. A hasogatás rezákkal történik. Ez hegyes, éles kés, melyet régi késpengéből maguk készítenek. A pántokat pánthasogató géppel felszeldelik. A pánthasogató gépet is házilag készítik. Miként a képen is jól láthatjuk a gép középső fájának hátulsó felén éles fogak vannak, melyeken a pántokat, miután két henger között átforgatják, keresztül húzzák és vékonyabb pántokra hasogatják. Előbb a kosárnak a mogyorófából való káváját hajtják a tölgyfából való körösztfára, amelybe hosszú réseken át 7 fenék és 7 kereszt pántot fűznek be. A befűzés után a formával trapéz alakot adnak a korsárnak és forma madzaggal körül fonják, alul, azután a pántokat befűzik. Végül fehérnyárfából való fonólevéllel párnázzák vagyis a szegélyt átfonják.

    A diósjenőiek az erdőn dolgozzák fel a fát. A helyszínen műhelyt csinálnak. Ez egy nagyobb mestergerendához hasonló fa volt, amelyhez (többen egymás mellett dolgozva) hozzátámasztották a keréktalphoz való fát s alul egy 50 cm-nyi hosszú fával az elcsúszás ellen megtámasztották, a fára rátették lábukat s úgy faragtak a 3–4 kilós baltákkal. A talp és küllő faragó fejsze éle 60 cm, a fej 21 cm hosszú és 21 cm széles. A fejsze éle jobb oldalán van egy 1 cm-nyi széles úgynevezett bárdja. Ez az élnek féloldali leköszörülésével áll elő. A fejszének igen fontos része a bárd, mert hasítás közben ez nyomja el a forgácsot és ezáltal karikára hajtja a talpat vagyis a gömbölyűséget ezzel lehet kifaragni. Ugyanígy lehet a bárddal kivenni a begyít. Kinagyoláshoz a bognár bótát használták, de a talpfaragó bóta annak kezében, aki értyi, biztosabb, mert feszíti, üti a fát. A szekerce csak a görcshöz kellett s ezzel faragták a dongákat is, de szorultságból gerendát s egyebet is lehetett vele faragni. Ilyen esetben azonban hosszú nyelet tettek bele s két kézre fogva vágtak vele. A dongát rövid nyelű, egy kézre fogott szekercével faragták.

    Rudat nagy fejszével hasítottak. A nagy fákat pedig puskaporral robbantották szét. Befúrtak, megtöltötték a lyukat puskaporral, cindert tettek bele s meggyújtották.

    Mértékük a coll volt. Ezt kétféleképpen mérték. A kezet ökölbe szorítva a két hüvelykujjat egymás felé kinyújtották, egyik hüvelykujj hegyét a másiknak körmére helyezték. Az így összeillesztett két kéz legszélső távolsága adott egy súkot, ami egyenlő 12 collal. Másik mód szerint a kinyújtott ujjakkal a hüvelyk hegyétől a középső ujj végéig mértek, majd még hozzá a középső ujj két utolsó ízét beforgatták.

    A keréktalphoz használták leginkább ezt a mértéket. A talpnak 2 súknak, azaz 24 collnak kellett lenni. Súkkal mérték a szekér oldalát is. A rövid szekér 9 súkos, a hosszú szekér 13 súkos. Rövid szekeret mezőre, trágya alá, erdőre, tűzifa alá, szüretkor hordás alá használják. A hosszú szekér takarításra, takarmány és gabona hordására szolgál. A rövid szekeret görbe saroglyával meg lehet nyújtani.

    Minthogy a diósjeneiek nemcsak faragták, de fuvarozták is a fát, a szekér gondos készítéséhez is jól értettek. A fát minden alkotórészhez különösen megválogatták. Négy ökrük mindig az erdőn volt és szállították a fát Nógrádverőcére a hajókhoz, télen pedig a vasútra. A küllő és szekértalp tölgyfából és agácfából készült, kocsiba, hintóba körösfából faragták, minthogy a körösfa simábbra csiszolható és jobban fogja a festéket. Rudat, sárhányót bükkfából csinálták, agyakat szekérbe cserfából vagy agácfából, hintóba szilfából. Szánkónak bükkfát vagy ha került körtét, almát, diót, cseresznyét használtak. A szánkóhoz legjobb a körtefa, mert nem puhult el a lucskos hóban, mint a bükkfa.

    A Börzsöny hegysében a hasábfa kitermeléséhez a meredek hegyoldalon egy különleges szánkát használnak, amit a munkások román szánkának neveznek. A legnehezebb munkát végzik ezzel, mikor a hegyoldalon hasábfával megrakodva, minden izmukat megfeszítve, ereszkednek le a hegyaljáig.

    Egy nap a nagy nyári forróságban 5–6-szor felviszik a szánkát és megrakva leszállítanak 1–1 öl fát. A sík völgybe érve az utat dorongokkal rakják ki vagyis dorong utat építenek, hogy a szánka jobban csússzon. Egyébként evégett a szánka talpát állandóan kenik szalonnával, illetőleg szalonnabőrrel. Öt-hatszori fordulással 3–4 pengőt keres a napszámos.

    Nem ismerjük a szánkát más magyar területről, sőt Erdélyből sincs adatunk. Ellenben Meringer a Vogesekből a Buch der Erfindungen, 1868. (Ergänzungsband) alapján a Wörter u. Sachen I. k. 191. oldalán közöl a dorong utak, hidak és hídlások nyelvi összehasonlításával kapcsolatban képet, melyen ugyanilyen szánkát láthatunk. Kérdés, hogy nem erről a vidékről vetődött el ez a szánkaforma a Kárpátokba erdei munkásokkal. Hogy olasz munkások nagy számban megfordultak Erdélyben, azt tudjuk, de lehetséges, hogy nyugatról is eljuthattak. Mindenesetre a szerszámról szeretnénk adatokat kapni, különösen Erdélyből, ahol eddigi tapasztalataink szerint még nem került elő.

    A molnárok részére malomba való fogaknak gyertyánfákat hordtak kinagyolva s ezeket télen a molnárok faragták. A diósjeneiek készítették a hajók és hajómalmok talpfáit az úgynevezett bókonyokat. Különösen András naptól kezdve, mikor a dunai hajómalmokat kikötözték, egész télen át bókonyt faragtak.

    Járomhoz juharfa, jávorfa, barkócafa, vadalmafa alkalmas, de legjobb a dió. A villa tölgyfából készülhet, legkiválóbb azonban a körösfa. Gereblyét jávorfából, nyelét fenyőfából csinálják. Fúrófejeket a kovácsoknak topolyafából készítették. Otthon a fészerben (színnek is nevezték) faragtak.

    A faragás mellett fanyúzással is foglalkoztak a diósjeneiek. Erre is csoportosan, falkákban vállalkoztak. Megszállották a kegyoldalakat, ahol nagy kopogások voltak. Megveregették a fákat egy ágból készített fakalapáccsal, majd görbe fakéssel végig húzogatták s hántolóval lefeszegették.

    Tanulásos példa a diósjeneiek faragó élete arra, hogy a maguk részére végzett házi fafaragás miként lett fokozatosan olyan házi iparrá, amelynek hatása különösen az Alföld felé érvényesült. A faragott házi és gazdasági eszközökért az alföldi nép mezőgazdasági terményekkel látta el őket. Ha majd más erdei területeknek is megismerjük a fafaragását, csak akkor nyerhetünk teljes képet a magyar fafaragás termékeinek a fátlan területek felé való szétsugárzásáról.

    ETHNOGRPHIA – NÉPÉLET; A Magyar Néprajzi Társaság Folyóirata LI. évfolyam, 1940. 2. szám.