Sajó Sándor: Muzsikaszó

Hegedű, egyszál, – bennesír a dallam,
Hegedű, másik, – árnyékolja halkan,
Gordonka hangja zokogtatja néhol,
A cimbalom meg belebugyborékol
S lágy hullámzással fut a dallamon, –
És zeng és száll a magyar fájdalom.

Fejem, könyöklőn, tenyerembe hajtva
Csak hallgatok, mint körülem a táj:
Az ég is, föld is azt a bút sóhajtja,
Mely bennem ég s az éjtszakába fáj…
Kik égből néztek álmélkodva rám,
Ti magasságos, fénylő csillagok,
S ti lengő árnyak itt az éjtszakán, –
Tudjátok-é, hogy ki és mi vagyok?
Óh, nem vagyok én duhaj mulató,
Csak bánatos fa, lombját hullató,
Csak szeretem a síró hegedűt,
A zengő nótát, magyar veretűt,
Csak szeretem a bánat muzsikáját,
Meg, aki húzza egyre szomorúbban,
A magyar föld cigányát –
Mert testvérem a búban…

Lelkembe halk muzsikaszóval
A múltak hervadt lelke szólal:
E nóták zengtek hajdanán
Jókedvtől hangos árnyas erdőn
Nyíló szerelmet dalba rejtőn
Virágnyílások hajnalán;
E bút búgdosta ott a gerle
Míg önnöntitkain merengve
Fehér ruhában állt a lány…
Emlékek édes búja ringat
S igézi lelkem mind tovább:
Kakukkfűillat, szénaillat,
Piros pipacs, kék szarkaláb…

Szerelem édes rózsalánca,
Rég elhervadtál, elfelejtelek!
Óh, más nagy érzés sötétebb zománca
Borítja már a szívemet:
E régi nóták hallatára
Fejem lehajtom, mint az árva,
S egy ősi bánat, síró sejtelem
Zendül G-húros lelkemen.
Az ősi bánat, a magyar búbánat…
Hogy egyre nő és mindig jobban árad!
Könnyétől terhesül a pára
S bút harmatozva hull a tájra, –
Utunkra hull s véresre sebzi lábunk,
Kutunkba hull s csak gyötri szomjúságunk,
Fekete út: a kövek útja ez,
Fekete kút: a könnyek kútja ez, –
Él fűben, fában, szívben, dalban,
Öröklő bú és halhatatlan;
Ki itt magyar volt, nemes, tiszta, jó,
Mind, mind e bú árnyékából való,
Már anyaméhben úgy fogantatott,
Hogy holtig hordja ezt a bánatot.

– Mikor e bánat hegedűbe zendül,
A magam búja leolvad szívemrül
S fajom keserve árad benne szét, –
Gyászfátyol leng az éjtszakán
S a mélyből mintha hallanám
A föld keblének sóhajtó neszét;
Mikor e bánat hegedűbe zendül,
Ezer év sír a lelkemen keresztül
És míg az árnyak zsongva és tolongva
Panaszlón gyűlnek mind körém:
A lelkem mintha könnycsepp volna
A magyar földnek bús rögén,
Szomorúfűzfa csüggedt lombja
Egy haldokló tölgy csonka törzsökén…

– Oh, nem vagyok én duhaj vigadó,
Magyar vagyok én, sorsunk’ sirató,
E sorsnak toros lagziján
Így mulatunk most – húzd cigány!
Húzd szívből, szívet ringatón,
Húzd lágyan, búmat altatón,
Minden hang mintha lelke volna
A rám sötétlő méla tájnak:
Húzd csillagokra szárnyalón, –
S oly halkan, mintha sírhalomra
Lágy rózsaszirmok hullanának,
Szomorún, elhalón…

Ki Isten egy lehelletére
Bús magyarságra földre szálltam –
Ha pályámon majd sírgödörhöz érve
Új élet útját kezdem a halálban, –
Ha lelkem, mint az örök fény sugára,
Hogy visszatérjen Isten homlokára,
E föld porábul égre szárnyal:
Temessetek majd cigánymuzsikával!

                                                                      1921

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf