Sajó Sándor: Muzsikaszó

Hegedű, egyszál, – bennesír a dallam,
Hegedű, másik, – árnyékolja halkan,
Gordonka hangja zokogtatja néhol,
A cimbalom meg belebugyborékol
S lágy hullámzással fut a dallamon, –
És zeng és száll a magyar fájdalom.

Fejem, könyöklőn, tenyerembe hajtva
Csak hallgatok, mint körülem a táj:
Az ég is, föld is azt a bút sóhajtja,
Mely bennem ég s az éjtszakába fáj…
Kik égből néztek álmélkodva rám,
Ti magasságos, fénylő csillagok,
S ti lengő árnyak itt az éjtszakán, –
Tudjátok-é, hogy ki és mi vagyok?
Óh, nem vagyok én duhaj mulató,
Csak bánatos fa, lombját hullató,
Csak szeretem a síró hegedűt,
A zengő nótát, magyar veretűt,
Csak szeretem a bánat muzsikáját,
Meg, aki húzza egyre szomorúbban,
A magyar föld cigányát –
Mert testvérem a búban…

Lelkembe halk muzsikaszóval
A múltak hervadt lelke szólal:
E nóták zengtek hajdanán
Jókedvtől hangos árnyas erdőn
Nyíló szerelmet dalba rejtőn
Virágnyílások hajnalán;
E bút búgdosta ott a gerle
Míg önnöntitkain merengve
Fehér ruhában állt a lány…
Emlékek édes búja ringat
S igézi lelkem mind tovább:
Kakukkfűillat, szénaillat,
Piros pipacs, kék szarkaláb…

Szerelem édes rózsalánca,
Rég elhervadtál, elfelejtelek!
Óh, más nagy érzés sötétebb zománca
Borítja már a szívemet:
E régi nóták hallatára
Fejem lehajtom, mint az árva,
S egy ősi bánat, síró sejtelem
Zendül G-húros lelkemen.
Az ősi bánat, a magyar búbánat…
Hogy egyre nő és mindig jobban árad!
Könnyétől terhesül a pára
S bút harmatozva hull a tájra, –
Utunkra hull s véresre sebzi lábunk,
Kutunkba hull s csak gyötri szomjúságunk,
Fekete út: a kövek útja ez,
Fekete kút: a könnyek kútja ez, –
Él fűben, fában, szívben, dalban,
Öröklő bú és halhatatlan;
Ki itt magyar volt, nemes, tiszta, jó,
Mind, mind e bú árnyékából való,
Már anyaméhben úgy fogantatott,
Hogy holtig hordja ezt a bánatot.

– Mikor e bánat hegedűbe zendül,
A magam búja leolvad szívemrül
S fajom keserve árad benne szét, –
Gyászfátyol leng az éjtszakán
S a mélyből mintha hallanám
A föld keblének sóhajtó neszét;
Mikor e bánat hegedűbe zendül,
Ezer év sír a lelkemen keresztül
És míg az árnyak zsongva és tolongva
Panaszlón gyűlnek mind körém:
A lelkem mintha könnycsepp volna
A magyar földnek bús rögén,
Szomorúfűzfa csüggedt lombja
Egy haldokló tölgy csonka törzsökén…

– Oh, nem vagyok én duhaj vigadó,
Magyar vagyok én, sorsunk’ sirató,
E sorsnak toros lagziján
Így mulatunk most – húzd cigány!
Húzd szívből, szívet ringatón,
Húzd lágyan, búmat altatón,
Minden hang mintha lelke volna
A rám sötétlő méla tájnak:
Húzd csillagokra szárnyalón, –
S oly halkan, mintha sírhalomra
Lágy rózsaszirmok hullanának,
Szomorún, elhalón…

Ki Isten egy lehelletére
Bús magyarságra földre szálltam –
Ha pályámon majd sírgödörhöz érve
Új élet útját kezdem a halálban, –
Ha lelkem, mint az örök fény sugára,
Hogy visszatérjen Isten homlokára,
E föld porábul égre szárnyal:
Temessetek majd cigánymuzsikával!

                                                                      1921