Balaton László: A göcseji patriarchális nagycsalád

göcsejicsaládA 19. század elején kezdődött meg az a folyamat, ami elvezetett a göcseji patriarchális nagycsaládok megszűnéséhez, a földbirtok elaprózódásához és a végső, súlyos következményhez: az elszegényedéshez, reményvesztettséghez, elidegenedéshez.
   Apajogú, férfijogú. Ezek a kifejezések riasztónak tűnhetnek a mai, emancipált korban. Az apaközpontú nagycsalád feje és ura -szinte kényura- valóban a gazda, de a gyakran 30-40 főből álló família vezetéséhez, a parasztgazdaság megszervezéséhez erős kézre, gyakran diktatórikus eszközökre volt szükség. A demokrácia elvei a nehéz döntésekben csak anarchiához vezettek volna.
   A legidősebb, legrátermettebb férfi irányított, intézte a pénzügyeket, adta ki a napi feladatokat. Esténként meghallgatta helyettesét, aki beszámolt az elvégzett munkákról. Ez a segédje, jobb keze jellemzően az elsőszülött fiú, esetleg valamelyik vő lehetett. A többi férfi beosztása szerint dolgozott mint öregkocsis, kiskocsis, tehenes,  ököretető stb. A gazda maga ritkán vett részt a nehéz mezőgazdasági munkákban. Előfordult, hogy besegített, például a szénabetakarításban, de alapvetően csak utasított. Begyűjtötte a növénytermesztésből, állattenyésztésből, a házi kézművesiparból származó jövedelmeket, beszerezte a gazdaság szükségleteit, a ruhaneműket, befizette az adókat. Egy állandó, kedvelt, napi feladata azért akadt. Ezt semmilyen körülmények között ki nem adta volna a kezéből. Minden délután a hóna alá csapta a csobolyót, felballagott a hegyre, a borospincéhez, csapra verte a hordót, és hazavitte a család napi boradagját. (Itt kell megjegyezni, hogy Göcsejben a "hegy" gyakran csak egy alig száz méter magas dombot jelölt.)
E nemes "férfimunkát" lelkiismeretesen el is végezte nap mint nap.
   A kástuba, a gazdaasszony mellett, csak ő léphetett be. Őt mindenki magázta, ő mindenkit tegezett. A tiszteletet elvárta és meg is kapta, ezt az előjogát senki nem kérdőjelezte meg. Ha mégis, akkor az a családtag el is vesztette "böcsületét".
   Az asztalnál a fő helyen ült. Mellé, a lócára és a hegedűhátú székekre csak a család férfitagjai és a felesége ülhettek le, esetleg a szoptatós menyecske. A többi "asszonynép", "némber" a férjeik mögött, állva evett. A gyerekeknek még sanyarúbb sors jutott. Nekik csak a földön, esetleg a pitvar talpfáján jutott hely. Nem panaszkodtak, a szomszédban is csak ezt látták.
   Az ebédnél, vacsoránál a gazda szelte fel és osztotta el a húst, ezzel is jelezve vezető szerepét. Sokáig nem terjedt el a külön tányér használata, az egész család egy tálból evett. Az asztal szent, kultikus helynek számított, esténként itt beszélték meg ügyes-bajos dolgaikat, körülötte imádkoztak, a megszentelt kenyeret az asztalfiókban helyezték el. A közös  étkezések, a közös ima mind-mind erősítették az összetartozás-érzést. A családi kohézió, a pontos munkaelosztás biztos iránytűként mutatta az utat a szegény parasztsorsban. Ha nehezen is, de sikerült biztosítani minden családtag boldogulását. A szigor és a hierarchikus rokoni viszonyok ellenére a zárt közösség megnyugtató támaszt is nyújtott, senkit nem engedtek "az árokba csúszni". A bajban számíthattak egymásra. Aki esetleg külső segítséget kért, ne adj Isten, adóssága esetén a bankhoz fordult, a kiközösítést kockáztatta. Ez egyébként a tágabb "családra", a falura is vonatkozott. A szomszédság sem nézte jó szemmel, ha valaki a városba ment uzsoráért. A segítő kéz mindig ott várt a közelben. Ez jól megfigyelhető volt a házépítésnél is. A település ilyenkor egy emberként állt a család mögé, együtt mentek ki az erdőre kiválasztani, kivágni, majd bevontatni a megfelelő épületfát, és kalákában fel is húzták a boronafalakat.
   A szobában többnyire csak egy ágy állt, ebben aludt a gazda és a gazdaasszony. A kisgyerekek a kézzel faragott bölcsőben, a kemencepadkán, a kemence tetején, a ún. "büdöccel" letakart lócán, a földre szórt rongyokon, vagy a szülők lábánál, keresztben feküdtek. Az alvópadot az ágy és a fal közé szorították, így az utód biztonságban érezhette magát. A többi felnőtt a hálókamrákban tért nyugovóra, ezekből akár 5-6 is nyílhatott a kerített ház pitvaráról. Ezeket a helyiségeket az élelmiszertároló kamrákból alakították ki. Itt még fűtés sem volt, a téli nagy hidegekben cserépedényben hoztak parazsat a konyhai sárkemencéből, ez adott csekély langymeleget. A legények szívesen aludtak a pajtafiában, a széna között, vagy az istálló szalmaágyán, a dikón.
   Ennek a patriarchális családmodellnek fontos, majdhogynem  a gazdával azonos jogú, másik főszereplője, akinek erős jelenléte árnyalta a férfiközpontúságot: a gazdaasszony, az öregasszony. A háziasszony ugyanúgy parancsolt a többi családtagnak, mint a férje. Elsődleges feladata a háztartás, a konyha irányítása volt. A háztartásból és a fonásból származó bevételek őt illették meg, ebből juttatott asszonytársainak is. Ő maga, férjéhez hasonlóan keveset dolgozott. Kisebb házkörüli munkákat végzett, pl. a konyhakertet gondozta. A család többi nőtagja között oszlott meg a főzés, sütés, takarítás, mosás nehéz munkája. Az egyik asszony a kenyértésztát dagasztotta, a másik a vizet hordta be, a harmadik tűzifát hasogatott, a negyedik a disznókat etette, de mindannyian besegítettek aratáskor, szüretkor, szénahordáskor.
   Az idős házaspár vigyázott a család erkölcseire, az istenkáromlás, csúnya beszéd szigorú büntetést vont maga után. A többi családtagot "cselédimnek" szólították, mint főnököknek mindenki engedelmeskedett nekik.
   Az öregekkel szépen bántak, szeretettel vették őket körül. Ők voltak a család emlékezete, hozzájuk bármikor lehetett tanácsért fordulni. Tudásukat, bölcsességüket nagy becsben tartották. "Juó a zöreg a házná, haecs csöpp eszë sincsen."- mondja a göcseji közmondás. Betegségük esetén óvó figyelemmel gondozták, ápolták az aggokat, egészen a szomorú végig.
   A gyermekek családon belüli helyzete egészen más volt, mint manapság. A "gyerekjogok" még ismeretlenek akkoriban. A szülők, nagyszülők szava szentnek és megkérdőjelezhetetlennek számított. A természetes apai-anyai szeretet mellett szigorú nevelésben részesültek. Gyakran már 6 éves koruktól részt vettek a gazdaság életében. Eleinte csak libát őriztek, később már felelősségteljesebb munkákat is bíztak rájuk. A göcseji jobbágycsaládoknak átlagosan 3-6 gyermeke született, de gyakran 8-10 éhes szájat is el kellett tartani. A fiúk mind a szülői háznál maradtak, ezzel is biztosítva a birtok egységét. A lányokat kiházasították. Nekik édesanyjuk állította össze a stafírungot, a ruhanemű kicsi koruk óta gyűlt a tulipános ládákban. Emellé még gyakran járt üszőborjú is hozományként. A menyecske kapott apjától egy parcellányit a szőlőbirtokból, ez képezte majdan a friss házasok különvagyonát, amivel saját maguk gazdálkodhattak. A beházasodás intézménye, vagyis amikor a legény érkezett a lányos házhoz, ritka jelenség volt. Ez csak akkor történt meg, ha a családban csak egy leánygyermek született.
    A 20. század elején még feljegyeztek egy családot Hernyéken, ahol 36 "egybokorbéli" élt egy gazda uralma alatt, de ekkorra, a polgárosodás következtében, már nem ez volt a jellemző. Az újonnan házasulók egyre gyakrabban hagyták el a nagycsaládi fészket, ki-ki megkapta a maga birtokrészét. Az elaprózódott örökrészen egyre nehezebben tudták megtermelni a napi betevőt, ezért a fiatalok inkább bérbe adták a földet, és elszegődtek idénymunkásnak, cselédnek.
   A tradicionális göcseji parasztcsaládban nem ritkán négy generáció is egy fedél alatt lakott. Ez a nagy létszámú közösség amellett, hogy anyagi és érzelmi biztonságot nyújtott, megteremtette a rokoni kötelékek olyan hálózatát, ahol minden családtag tudta a szerepét, feladatát. Az unokákat bátran rá lehetett bízni a nagymamákra, dédanyákra, az idős betegek támaszkodhattak gyermekeikre.
   A ma embere el sem tudja képzelni ezt az erős, biztos hátteret. A csonka családok, egyszemélyes háztartások, egykék, a mindennapi válások világában a többgenerációs életmodell iránt érzett nosztalgia talán nem véletlen. A progresszió hívei az egyéni érvényesülést, az egyén szabadságát hirdetik, a kötelezettségeket, a közösségi létet pedig idejétmúltnak tartják. Én úgy hiszem, hogy vissza kell nyúlnunk őseink értékeihez, megoldásaihoz, így könnyebben oldhatjuk meg a jelen gondjait, köztük a egyik legfájóbbat, az elidegenedés krízisét.

Felhasznált irodalom: Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése; [Kaposvár, 1914.]

Bíró Friderika: A szegek világa [Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága , 2003.]

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf