Balaton László: A göcseji patriarchális nagycsalád

göcsejicsaládA 19. század elején kezdődött meg az a folyamat, ami elvezetett a göcseji patriarchális nagycsaládok megszűnéséhez, a földbirtok elaprózódásához és a végső, súlyos következményhez: az elszegényedéshez, reményvesztettséghez, elidegenedéshez.
   Apajogú, férfijogú. Ezek a kifejezések riasztónak tűnhetnek a mai, emancipált korban. Az apaközpontú nagycsalád feje és ura -szinte kényura- valóban a gazda, de a gyakran 30-40 főből álló família vezetéséhez, a parasztgazdaság megszervezéséhez erős kézre, gyakran diktatórikus eszközökre volt szükség. A demokrácia elvei a nehéz döntésekben csak anarchiához vezettek volna.
   A legidősebb, legrátermettebb férfi irányított, intézte a pénzügyeket, adta ki a napi feladatokat. Esténként meghallgatta helyettesét, aki beszámolt az elvégzett munkákról. Ez a segédje, jobb keze jellemzően az elsőszülött fiú, esetleg valamelyik vő lehetett. A többi férfi beosztása szerint dolgozott mint öregkocsis, kiskocsis, tehenes,  ököretető stb. A gazda maga ritkán vett részt a nehéz mezőgazdasági munkákban. Előfordult, hogy besegített, például a szénabetakarításban, de alapvetően csak utasított. Begyűjtötte a növénytermesztésből, állattenyésztésből, a házi kézművesiparból származó jövedelmeket, beszerezte a gazdaság szükségleteit, a ruhaneműket, befizette az adókat. Egy állandó, kedvelt, napi feladata azért akadt. Ezt semmilyen körülmények között ki nem adta volna a kezéből. Minden délután a hóna alá csapta a csobolyót, felballagott a hegyre, a borospincéhez, csapra verte a hordót, és hazavitte a család napi boradagját. (Itt kell megjegyezni, hogy Göcsejben a "hegy" gyakran csak egy alig száz méter magas dombot jelölt.)
E nemes "férfimunkát" lelkiismeretesen el is végezte nap mint nap.
   A kástuba, a gazdaasszony mellett, csak ő léphetett be. Őt mindenki magázta, ő mindenkit tegezett. A tiszteletet elvárta és meg is kapta, ezt az előjogát senki nem kérdőjelezte meg. Ha mégis, akkor az a családtag el is vesztette "böcsületét".
   Az asztalnál a fő helyen ült. Mellé, a lócára és a hegedűhátú székekre csak a család férfitagjai és a felesége ülhettek le, esetleg a szoptatós menyecske. A többi "asszonynép", "némber" a férjeik mögött, állva evett. A gyerekeknek még sanyarúbb sors jutott. Nekik csak a földön, esetleg a pitvar talpfáján jutott hely. Nem panaszkodtak, a szomszédban is csak ezt látták.
   Az ebédnél, vacsoránál a gazda szelte fel és osztotta el a húst, ezzel is jelezve vezető szerepét. Sokáig nem terjedt el a külön tányér használata, az egész család egy tálból evett. Az asztal szent, kultikus helynek számított, esténként itt beszélték meg ügyes-bajos dolgaikat, körülötte imádkoztak, a megszentelt kenyeret az asztalfiókban helyezték el. A közös  étkezések, a közös ima mind-mind erősítették az összetartozás-érzést. A családi kohézió, a pontos munkaelosztás biztos iránytűként mutatta az utat a szegény parasztsorsban. Ha nehezen is, de sikerült biztosítani minden családtag boldogulását. A szigor és a hierarchikus rokoni viszonyok ellenére a zárt közösség megnyugtató támaszt is nyújtott, senkit nem engedtek "az árokba csúszni". A bajban számíthattak egymásra. Aki esetleg külső segítséget kért, ne adj Isten, adóssága esetén a bankhoz fordult, a kiközösítést kockáztatta. Ez egyébként a tágabb "családra", a falura is vonatkozott. A szomszédság sem nézte jó szemmel, ha valaki a városba ment uzsoráért. A segítő kéz mindig ott várt a közelben. Ez jól megfigyelhető volt a házépítésnél is. A település ilyenkor egy emberként állt a család mögé, együtt mentek ki az erdőre kiválasztani, kivágni, majd bevontatni a megfelelő épületfát, és kalákában fel is húzták a boronafalakat.
   A szobában többnyire csak egy ágy állt, ebben aludt a gazda és a gazdaasszony. A kisgyerekek a kézzel faragott bölcsőben, a kemencepadkán, a kemence tetején, a ún. "büdöccel" letakart lócán, a földre szórt rongyokon, vagy a szülők lábánál, keresztben feküdtek. Az alvópadot az ágy és a fal közé szorították, így az utód biztonságban érezhette magát. A többi felnőtt a hálókamrákban tért nyugovóra, ezekből akár 5-6 is nyílhatott a kerített ház pitvaráról. Ezeket a helyiségeket az élelmiszertároló kamrákból alakították ki. Itt még fűtés sem volt, a téli nagy hidegekben cserépedényben hoztak parazsat a konyhai sárkemencéből, ez adott csekély langymeleget. A legények szívesen aludtak a pajtafiában, a széna között, vagy az istálló szalmaágyán, a dikón.
   Ennek a patriarchális családmodellnek fontos, majdhogynem  a gazdával azonos jogú, másik főszereplője, akinek erős jelenléte árnyalta a férfiközpontúságot: a gazdaasszony, az öregasszony. A háziasszony ugyanúgy parancsolt a többi családtagnak, mint a férje. Elsődleges feladata a háztartás, a konyha irányítása volt. A háztartásból és a fonásból származó bevételek őt illették meg, ebből juttatott asszonytársainak is. Ő maga, férjéhez hasonlóan keveset dolgozott. Kisebb házkörüli munkákat végzett, pl. a konyhakertet gondozta. A család többi nőtagja között oszlott meg a főzés, sütés, takarítás, mosás nehéz munkája. Az egyik asszony a kenyértésztát dagasztotta, a másik a vizet hordta be, a harmadik tűzifát hasogatott, a negyedik a disznókat etette, de mindannyian besegítettek aratáskor, szüretkor, szénahordáskor.
   Az idős házaspár vigyázott a család erkölcseire, az istenkáromlás, csúnya beszéd szigorú büntetést vont maga után. A többi családtagot "cselédimnek" szólították, mint főnököknek mindenki engedelmeskedett nekik.
   Az öregekkel szépen bántak, szeretettel vették őket körül. Ők voltak a család emlékezete, hozzájuk bármikor lehetett tanácsért fordulni. Tudásukat, bölcsességüket nagy becsben tartották. "Juó a zöreg a házná, haecs csöpp eszë sincsen."- mondja a göcseji közmondás. Betegségük esetén óvó figyelemmel gondozták, ápolták az aggokat, egészen a szomorú végig.
   A gyermekek családon belüli helyzete egészen más volt, mint manapság. A "gyerekjogok" még ismeretlenek akkoriban. A szülők, nagyszülők szava szentnek és megkérdőjelezhetetlennek számított. A természetes apai-anyai szeretet mellett szigorú nevelésben részesültek. Gyakran már 6 éves koruktól részt vettek a gazdaság életében. Eleinte csak libát őriztek, később már felelősségteljesebb munkákat is bíztak rájuk. A göcseji jobbágycsaládoknak átlagosan 3-6 gyermeke született, de gyakran 8-10 éhes szájat is el kellett tartani. A fiúk mind a szülői háznál maradtak, ezzel is biztosítva a birtok egységét. A lányokat kiházasították. Nekik édesanyjuk állította össze a stafírungot, a ruhanemű kicsi koruk óta gyűlt a tulipános ládákban. Emellé még gyakran járt üszőborjú is hozományként. A menyecske kapott apjától egy parcellányit a szőlőbirtokból, ez képezte majdan a friss házasok különvagyonát, amivel saját maguk gazdálkodhattak. A beházasodás intézménye, vagyis amikor a legény érkezett a lányos házhoz, ritka jelenség volt. Ez csak akkor történt meg, ha a családban csak egy leánygyermek született.
    A 20. század elején még feljegyeztek egy családot Hernyéken, ahol 36 "egybokorbéli" élt egy gazda uralma alatt, de ekkorra, a polgárosodás következtében, már nem ez volt a jellemző. Az újonnan házasulók egyre gyakrabban hagyták el a nagycsaládi fészket, ki-ki megkapta a maga birtokrészét. Az elaprózódott örökrészen egyre nehezebben tudták megtermelni a napi betevőt, ezért a fiatalok inkább bérbe adták a földet, és elszegődtek idénymunkásnak, cselédnek.
   A tradicionális göcseji parasztcsaládban nem ritkán négy generáció is egy fedél alatt lakott. Ez a nagy létszámú közösség amellett, hogy anyagi és érzelmi biztonságot nyújtott, megteremtette a rokoni kötelékek olyan hálózatát, ahol minden családtag tudta a szerepét, feladatát. Az unokákat bátran rá lehetett bízni a nagymamákra, dédanyákra, az idős betegek támaszkodhattak gyermekeikre.
   A ma embere el sem tudja képzelni ezt az erős, biztos hátteret. A csonka családok, egyszemélyes háztartások, egykék, a mindennapi válások világában a többgenerációs életmodell iránt érzett nosztalgia talán nem véletlen. A progresszió hívei az egyéni érvényesülést, az egyén szabadságát hirdetik, a kötelezettségeket, a közösségi létet pedig idejétmúltnak tartják. Én úgy hiszem, hogy vissza kell nyúlnunk őseink értékeihez, megoldásaihoz, így könnyebben oldhatjuk meg a jelen gondjait, köztük a egyik legfájóbbat, az elidegenedés krízisét.

Felhasznált irodalom: Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése; [Kaposvár, 1914.]

Bíró Friderika: A szegek világa [Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága , 2003.]

szozattv


szozat a tiszta hang 46TItábor hajóút csillagokutjan palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf