Máté Imre: Fölgyulladt farkú rókák
Horváth Elemérnek
Amikor a költő,
ki 56-ban világgá futott
és a szabadságharcos glóriájával fején
fél világ csodálatát váltotta aprópénzre,
most negyedszázad múlva térdre omlik
és nyüszítve bizonygatja, ő nem ontott vért,
hanem menekült eszeveszetten
mint filiszteusok búzatábláiba kergetett
fölgyújtott farkú róka,
– eszmék érett gabonaföldjeit
véletlenül borítva lángba –
rést hazudik az Ég kárpitjára!
A költő tehát nem ontott vért.
Ő csak lukat keresett az ország kerítése alatt
mint baromfiólakat dézsmáló görény
ha macskák kergetik.
Én azonban ontottam vért, pedig költő vagyok én is.
Mégis ontottam vért.
Ezen utólag nem tudok és nem is akarok változtatni,
sem az Amerikáig ijesztett elvtárs nem tud,
aki ügyesen gyomlált emlékeiben helyet cserélne velem
és most a másik párt zászlaját lengeti szorgalmasan.
Én ontottam vért,
pedig én is el tudok merengni
szitakötők táncán és beszélgetni tudok a barackvirággal,
és nem is voltam hős, nem voltam vakmerő,
mégis harcoltam egy szál karabéllyal,
meg odaálltam a reszkető asszony elé golyófogónak,
testemet adtam pajzsul, vértül
mikor a Bartók Béla utat tankok söpörték
ágyúkkal, gépfegyverekkel tisztára.
Odaadtam oltalmazó kapualj-szegletemet,
Mert ha nem adom oda az ösmeretlen,
riadtszemű magyar asszonynak,
engemet kiherélt volna lelkiismeretem
és most én is fehérre meszelt sírokhoz
volnék hasonlatos
mint akik a vörös csigaház
egyre szűkülő tekervényein át akarnak mennybe jutni.
Én ontottam vért.
Vérontók vérét ontottam, meg sajátomat,
Ezt most megvallom nyíltan, őszintén,
ha már a vérontás, vagy vér-nem-ontás vált
belépőjeggyé Budapestre.
Ha ezen múlik, én kívül maradok mindörökre,
mert ösmerek békét, ösmerek kölcsönös megbocsájtást,
ösmerem a történelem higgadt értékelését,
de csúszás-mászást, behódolást senki se várjon tőlem,
és ne várja éppen ama napok megtagadását
melyek Keleten és Nyugaton egyaránt
új arcot szabtak e világnak.
Mindez már történelem
és én megbocsájtottam ellenfeleimnek.
Megbocsájtottam, mert nem reszkettem fegyvereik előtt
mint a költők, akik most énekes-kódis szerepben
a kegyelemosztó tornácon bizonygatják;
ők nem ontottak vért.
Nem ontottak vért!
Az intellektuellek csak lázítottak,
– köztük magam is –
feszítették az amúgy is feszes húrt
mely a legszerencsétlenebb pillanatban szakadt el –,
ők csak feszítették a húrt,
föltételeket teremtve a vérontáshoz,
s ha hihetünk a nyomdaföstéknek
Mindezt csak azért cselekedték csupán,
hogy egy, tíz, tizenöt, húsz, vagy huszonöt év után
– aszerint, hogy milyen sorrendben nyílik meg előttük
a kegyelem töltöttpaprikás boldogsága –
elárulják az eszmét, megtagadják a harcost
aki alá ők daloltak szárnyas paripát!
Mint filiszteusok búzatábláiba kergetett
fölgyújtott farkú rókák
megégették érett kalászaink tengerét
és most az égés sebeiből kigyógyulva
jámboran, meghunyászkodva hazaoldalognak,
szófogadó, kezes háziállatokká válnak –,
és előbb-utóbb majd csaholni is megtanulnak!