Illyés Gyula: Segesváron

Millió kukorica-dárda.
Úgy áll ma is a zöld határ
és fent a néma nap, akár
akkor, midőn őt halni látta.

És néma, csukott szájként lent a
bezárt föld, a betelt verem,
mely befalta. Elevenen,
mint mondja ma is a legenda.

– Élek még! – jajdult fel. – Dögölj meg!
hangzott (volt erre is tanú)
s rémképnek is bár iszonyú,
a véres hullák rágörögtek.

S most csak a csend, a néma béke.
Állong egy felhő, néz a nap.
S itt az utca, hol átszaladt,
még szétüvöltve: vége! vége!

Álltam a hídon, hol előre
nézett még, hol még a jövőt
látta Bem zászlai fölött,
(délben kitörtek a mezőre.)

Szemem az ő szeme nyomában
siklott síkon, hegy peremén.
Aztán az a kín állt belém,
mint mikor tébolydában jártam.

Mit ragyogsz felém nevető had,
füvek, fák, van sejtelmetek,
mit tűrtetek, mit tettetek
s ti emberek s te eszelős nap!

Itt hörgött. S itt nézte kacagva
meghalni a bárgyú világ
legnagyobb épeszű fiát,
ki meggyógyítani akarta.

Nem volt kis dolog, amit ottan
megértettem, akármiképp
tudtam rá eddig az igét,
amíg kocsinkhoz ódalogtam.

Mint aki azt hiszi, kilábol
félelméből is, hogyha fut:
mentem, – mintha volna kiút
ebből a jókedvű világból.