Rónay György: Guillaume de Machaut balladája

1.
Fáradt volt és öreg. Járt kalandokban, követségben, háborúban.
Most már csak otthon ült, a múltakon tűnődött s rekedt lantját pengette néha szomorúan.

Egy almafája volt, alatta kerek asztal, ott könyökölt napestig, tenyerében álla.
Fehér galamb suhant az égen, leszállt az asztalára.

Csőrében levelet hozott, s ő s ezt olvasta benne: „Ne feledd el,
mióta meghallottam dobogását, mindennap együtt hálok a szíveddel.”

Akkor fölállt, megropogtatta derekát és elindult a messzi várba.
A várúrnő fönt állt a bástyán és mosolyogva várta.

2.
Mint kedves madarát, ajkáról etetett engem.
Megízleltette velem a szívét egy almagerezdben.

Azóta másra se vágyom, mint a szívére;
hogy ételem szíve húsa legyen, italom szíve vére.

Ajkát nyújtotta, ajkai közt egy gerezd almát adott.
Azóta nincs nyugodalmam, nem élhetek, nem alhatok.

Ajkai közt egy gerezd almától eszelős lettem.
Lehetetlen hogy tébolyodottan ne szeressem.

Tudom, hogy megvet, vén vagyok hozzá, csikorog a csontom.
Csak arra várok, hogy megszánjon és eltiporjon.

Csak arra várok, hogy ágyam szélére üljön egyszer éjjel
s nevemen szólítson legalább, mikor megfojt szórakozott kezével.

Ilyen szánalmas vagyok, ilyen őrült, ilyen tehetetlen.
Mint a hibbant, már csak hebegni tudok szégyenemben.

Hebegve hívom, s közben tigrisként gőzölgő zsigerét falnám.
Jaj, sose fog altatni engem gőgös keble hólepte halmán.

3.
Mikor a gyümölcsök érnek, mikor muskotályt szüretelnek,
akkor hullt érett gyümölcsként ölembe szerelmed.

Ó, hogy fénylett éjjel a vállad, a vállad, a vállad!
Azt hittem, meg kell halnom érted, úgy kívánlak.

Ott álltam előtted vénen, s dideregtem a szerelemtől.
Hozzám simultál Abiságom! hogy megolvadjak melegedtől.

Ó, mint lidérc, mint szeszláng, lobogtál az ágyban!
s melletted én, füstben-koromban, kétségbeesve és ziláltan.

Még hajnal előtt kikeltem mellőled az ágyból,
némán vonagló szájjal, nehogy fölébredj a zokogástól.

4.
Az almafa lobja lehullt. A rétre hajnalonta dér száll.
Nem megy többé kalandba, háborúba, csak kerek asztalánál üldögél már.

Tűnődik azon, ami volt, rekedt lantját pöcögteti olykor.
Néha dünnyög is hozzá, fulladtan, akadozva, torokból.

Alant szállnak a felhők. Lassan megered a hó.
Kiégett szív, kiégett csont, kiégett ember, dünnyögi, tűzre való.

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo