Rudnyánszky Gyula: Isten
Sötét magányban, a kétségbeesésnek
Kopár szikláján ülve, tétlenül,
Míg sebeimben tőr volt s kétkedések
Kínzó, kísértő árnya vett körül:
Föltámadott egy emlékembe vésett
Név, melynek fényétől lelkem derül;
Egy név csupán a gyermekkor homályán,
Örök láng a küzdelmes férfi-pályán.
E név volt ajkam legelső fohásza,
Legboldogabb időm napsugara;
Bölcsőm párnáin hánykolódva lázba’
Ezt súgta esdőn az aggó anya;
És kedvesem szerelmes oktatása
Az volt: ha tépő bánat bántana,
Forduljak ég felé; ki segítsen:
Sosem lehet más, egyedül az Isten!