Fekete gallérja
nőtt a láthatárnak,
a homály lehelt rá
töméntelen csipkét:
tünedező fákat.
Elomlik a tájon
a puha alázat
s a hold alatt
összebújnak a házak.
A Földre sápadtan
hajlik le az ég,
nagybeteg fölé
a jó rokon.
S a gyermekszemnyi
fényességben,
csillaggal szórt
köpenyében
Isten lépked át a dombokon.
1941
Egy percet adj, kegyetlen zsarnok élet,
Hiszen tudom, hogy rabszolgád vagyok;
Szabadulást nem várok, nem remélek,
Egy percnyi békét esd csupán e lélek,
S ha bár a mély seb mind tovább sajog:
Megszűnnek az erőtlen sóhajok!
Korbácsod egy percig csak ne suhogjon!
Nem gyáva pihenőül kérem ezt.
Ha könyörülsz a jámbor méla foglyon,
Azért hatalmad kockán ne forogjon;
Láncom csöröghet, nyomhat a kereszt,
Csupán a szellemem szárnyát ereszd.
Nem, hogy megizzadt homlokom törüljem,
Nem, hogy heverjek árnyas lomb alatt, –
Oh csak legyen egy percnyi csend körültem,
Hogy önmagamba titkon elmerültem,
Nyugodt derű ringatta álmomat,
S röpítsen ég felé nagy gondolat.
Oh add meg élőt, az ihlet nyugalmát!
Egy pillanat csak, a mit esdek én,
Görnyedve, érzem ostorod hatalmát:
Egy percemen csak hunyt szemmel suhanj át,
Aztán, ha már a dalt elzenghetném,
Megnyugszik e szív földi végzetén.
Köszöntelek a folyók zúgásával,
a felhő-arcú hegyekkel, a hegy-forma fellegekkel,
a gong-alakú csillagokkal,
köszöntlek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével,
és végül az ámulatos nap-ragyogással:
mind a tiéd! valamennyiben itt vagy,
akkor is, ha szenderegsz, és úgy is, ha leszállsz hozzánk váratlanul
s a teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra
kerek pajzsaidat, eleven mezőn és rideg mérföldköveken heverőket,
egyszerűségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében,
miket állandó ittlétük miatt
oly könnyen, szüntelenül feledünk.
Egy életben kétszer vesztettem el.
Nincs, nincs. Bús sorsot értem és kietlent.
Hová vezetsz utam? Egy hang felel:
Keress magadnak elveszíthetetlent.
Most jöttem Erdélyből, Erdély országából,
egy férfi két nemezt szerelmes ágyából;
holt erek partjáról, jöttem a Dunához,
szólni anyám nyelvén az egész világhoz.
Ha magyar, ha román, édes mindegy nékem:
ez is, az is fajtám, boldogtalan népem;
népem az egész Föld minden szenvedője, –
az én Erdélyem a szenvedők Erdélye.
Országom a tűrők, szenvedők országa,
Dózsa, Hóra, Kloska, Jánku bús hazája, –
azok az én népem, azok az én fajtám,
elrettentő s vonzó példájuk maradt rám.
Véres, komor hősök, nem követem őket,
de szánom, de bánom ezt a két jó népet,
s várom Napkeletről ostorát Istennek,
hogy cserdítse végét ennek a rossz csendnek.
Előbb a regölést
aztán a regét
Előbb a földet
aztán az otthont
Előbb az iskolát
aztán a nyelvet
Előbb a fejfát
aztán a hitet
Előbb a jövőt
aztán a múltat
és mindezt
egyszerre:
jelenidőben
Kitárom reszkető karom
Ölelni földedet
Melyre záporként hullatom
Fiúi könnyemet.
Szülöttidben csalatkozám
Te hű s igaz valál, hazám!
Fogadjad esküvésemet
Midőn kibujdosom,
Hogy szende, nyájas képedet
Szívemben hordozom
S amíg koporsóm eltakar,
Leszek külhonban is magyar.
S hogy álmom édesebb legyen,
Hazám határirúl –
Maroknyi port viszek velem
Síromba zálogul,
Így bármi távol ég alatt
Tőled nyerem nyugalmamat!
Ne hátra pillants most fiam
az elfolyó sok halott árnyra
mint kiszáradt meder olyan
a voltak fel nem támadása
nagyapád helyett most szemed
ne azt a gyújtóbombát lássa
mely negyvennégy őszén esett
Tordán az egyik szomszéd házra
ne tudj agyvérzésről s epe-
ömlésről ne gondolj a rákra
dédanyád s szépapád rege-
szarvas-tűntén se fordulj hátra
ne rágjon titkos rejtelem
ne sújtson vereségek szárnya
s a szárnyavesztett értelem
kötéltáncát járó apádra
se legyen gondod – most csak ezt
a szót vedd és védd meg mintha várba
bajvívni mennél s úgy szeresd
mintha nélküle halál várna.
1984. VI. 22.
I.
A kolozsvári egyetemet az 1872. évi XIX. t.-c. létesítette. Elődeitől és előzményeitől többé-kevésbé függetlenül született meg ez a nagy kincsünk, hiába keresgéljük össze a nyomokat, mely régebbi századokból hozzávezet, erőltetett marad a rendszer, ha szerves és intézményes folytatásként disputálja ránk azt, ami becsületes mivoltában igenis kezdet. Kolozsvárnak nem valamely régi alapítású iskolája nőtt meg egyetemmé, hanem lett neki Erdély „fővárosának” a XIX. század utolsó negyedében egyeteme, mint ahogy Nemzeti Színháza is lett, mert dukált neki, helyesebben szólva Erdélynek, a budapesti hasonló intézményekhez képest kisebb arányokban mind a kettő. Ha pedig joga volt ezekez, egészen természetesen Kolozsvárra kellett kerülniök, mert ugyan hova máshová kerülhetett volna? Kolozsvár volt a legnagyobb erdélyi város úgyszólván minden tekintetben. Más volt az eset későbben Debrecenben, ahol a már meglévő csonka egyetemet vette át az állam s építtette ki teljes egyetemmé, ott valóban folytatódott régebbről valami. Kolozsvárott 1872-ben megkezdődött az, mi Debrecenben folytatódott.
Most írja Nyirő József az első székely történelmi regényt
Kolozsvár, [1938.] október 3.
Nagy történelmi tanulmányokat folytatott, mielőtt a „madéfalvi veszedelem” irodalmi feldolgozásához hozzálátott – Nyirő szeretné tudni leginkább, milyen lesz az „Uz Bence” film, mert nem tudott megjelenni a filmfelvételen.
A szerkesztőségben lázasan folyik a munka. Egymásba olvadó hangok diktálnak, féltucat írógép kattog, s az egyik teremben rádió harsog, a másikban telefoncsengő sivít fel percenként. A száguldó világesemények minden izgalma itt viharzik a szerkesztőségi szobákban, ahol az újságíró ma mindennap történelmet ír. Ha idegen vetődik ide úgy este nyolc óra tájt, mikor már „teljes gőzzel” rohan minden az éjféli boldog lapzárta felé, a saját szavát sem hallja a zűrzavarban, de a mai vendég nem idegen a szerkesztőségben. Kedvtelve hallgatja az írógépek kattogását.
I. rész
1. János a magányból küldi Máriának – ki Magdolnának mondatik – a magányába,
2. küldi és gondol melléje hosszan, hosszan, minként az este, mely közeleg,
3. küldi, agg szívének fáradt dobbanásával együtt,
4. küldi, életének halk szomorúságával és lelke ráncaival,
5. Magdolnának, ki elment a mese végén és álmodik azóta csendesen,
6. távol a zajtól, a kiáltó élettől, távol mindenkitől és közel az Úrhoz,
7. Magdolnának, ki szótlanul ment el s akinek némasága minden terítésnél több és minden prédikálásnál szomorúbb,
Si fractus illabatur orbis –
Világunk hogyha megroppant körül,
Ha földre dördült az utolsó bástya:
Vaksággal rajtam Ég, ne könyörülj,
Szemem a szörnyűt szemtől szembe lássa.
Siket halállal rajtam meg ne ess,
Se kínfelejtő tompa ájulással:
Minden jajokkal a fülembe mess,
Szúrj szíven minden sikoly-tőrszúrással.
Tágítsd szemem, míg ízről ízre lát,
Megszázszorozva minden szörnyű látást,
Tépd óriásra szívem ajtaját:
Mint örvény szívjon föl minden kiáltást.
S a miden kínokat korbácsba fond,
Kezedben váljanak pogány ösztökké,
Mely serkent, szurdal, mardos, vért is ont,
S függeni fog fölöttem mindörökké…
Küzdöttem magamért sokszor Veled, Isten,
hogy boldog legyek én is e földön,
mint a világ fiai, kiket itten küzdeni láttam
a földért, aranyért, selyemért, egek ellen.
Keresém magamat cifra-szövésű ruhákban,
selyemsuhanásban s teletűztem rózsával a mellem;
hogy ne kívánjam angyalszárnyak lágy suhogását,
ne kívánjam a tömjént, egek illatait.
De szétollóztad a köntösömet s leszórtad a földre
a rózsát, mint Ninivében s Rómában a táncosokét,
s élő tövisekből fontál koszorút a fejemre;
fekete zsákkal öveztél, amilyenben jár a Halál is.
Örömet-keresőn indultam ragyogtatni magam
kék, lila, rőt sugarakban, karperecekben:
hogy ne kívánjam a templom téglafalát, köveit
s ne vágyjam az Isten napsugarát diadémnak.
Én nyomorult, ki egyedül futok
szerte a világban, bomló fejemmel,
kinek vállán sötét gomolygás ül
s rémeket suttog izzó fülembe,
ki leborulok egy kis fűszál előtt,
kit ostorcserdítéssel ráz fel új futásra
valami riadt lelkiismeret:
én látom már, hogy üres a világ,
célt nem lát ember, bárha holtrafárad,
Én elmondom már nyugovó-imámat:
Ó szeretnék már megtisztult kezekkel
fényt meríteni a kék egekből,
ó, kellene már csillagot szerenem
s megrendülni a messzi rezdülésben.
Kereslek! hol vagy? töltsd meg hát az űrt!
Álmodjalak. Elég volt ébren lennem.
Mellemre rakjál súlyos köveket,
indíts hozzám halálos követet,
de a zsoltárt lobbantsad lángra bennem.
Megszületett.
Éjszaka volt és ragyogtak fenn a csillagok.
Én hiszem a szép csodát,
Hogy kedvéért kigyúlt egy égi lámpa
És jötte szűzen érte Máriát.
Megszületett.
És élt harminchárom évet.
Én hiszem a bús csodát,
Hogy kereszten halt, feltámadott
És elevenen a mennybe szállt.
Megszületett.
Szállj, Ábel füstje, terjedezve szállj,
mindenfelé, ahol szívet találsz.
Szűnjék harag, gyűlölség és viszály,
a béke lelkét vidd, amerre szállsz.
Ott álltam fenn a Hargitán,
Kis népem mondás szent hegyén:
Alulról apró gyémánt gyöngyszemek:
Székely falucskák csillogtak felém.
Közöttük, mintha gyöngyfüzérré
Fűzné fel őket, négy ezüst szalag,
Négy ősi szent folyónk: az Olt, Maros,
S a gyors Küküllő-pár szaladt.
Vetésidő volt épp: tavasz suhant
Végig a mély völgyek felett,
S hol elhaladt, virágmezők
Tarkázták lenn a zöld gyepet.
Moccant a bérc is: jól látszott, amint
Itt-ott a barna oldalak
Hupás hátán barázdáló tinók:
Fehér pontocskák mozganak.
És bércet, völgyet, magvetőt
S mindent, mi lenn van, él, örül,
– Mintha a szellőtől is óvták volna –
Hegyóriások láncoltak körül.
Az ismeri az én országomat,
aki állt már a szivárvány alatt,
mely sorsos égen tündököl naponta
és emberöltők véres könnye fonta.
Ittsemvolt-ottsemvolt birodalom,
csupa álom és csupa furcsa lom,
amit csak egy nép emlékes szerelme
őrizhet ott az idővel perelve.
Bethlen Gábor nagyálmú homloka,
Fehérvár füstös márványoszlopa,
Apáczainak sírban is lobogva
világító, rettentő szemeodva;
egy vértől rozsdás, súlyos láncdarab,
mit holtáig viselt a gályarab,
Mikesnek akkor ejtett szemekönnye,
mikor feltűnt a Kárpátok köpenyje;
a vas, melyet Koháry pengetett,
rabkenyeréből egy kövült szelet,
s mi bőven omlott a bakó kezére:
Hajnóczy ifjú, forradalmi vére;
Erdély! szabadság ősi fészke!
Mivé levél, mivé levél!
Meg van tapodva fürtöd éke,
A fénylő-tündöklő babér;
Anyai kebled összedúlva!
Fiaid, a jók, porba sújtva!
Hol Bethlen, hol Bocskay éltek,
S Rákóczi kardja villogott,
Zsákmányt sóvárgó szolganépek
S ármány s önkény tanyáznak ott,
Élén harcszomjas bajnokoknak
Zászlóink többé nem lobognak.
A székely s a testvér magyar nép
Sínlődve, nyögve tengenek.
Másnak tenyész a gazdag térség
S az érctől terhesült hegyek.
A világ legvitézibb népe
Juttatva van rút szegénységre.
Meghódított tartományképpen
Bánnak még mostan is velünk,
Elhúzták a szőnyeget szépen
S a sáros földön csücsülünk,
Kik a hont szerzék drága vérrel,
Sárban ül a magyar s a székely.
Az enyedi temetőben
Szállong, szállong a parázs
Körülte a feldúlt uccák
Csupa rom és pusztulás.
Az a ház, melyben születtem
Összeroskadt kőhalom,
Setét szellem ül fölötte…
Az őrjöngő fájdalom.
Ah, a vén fa, melybe véstem
Szerelmem emlékjelét:
Kivágatott s nem hordja már
A betűknek sebhelyét.
Egy maradt meg, a temető.
Azt nem dúlták fel talán.
Fölkeresem, megtalálom
Még azt a sírt oldalán…
Azt a sírt, hol három gyermek,
Három angyal nyugoszik,
Velem egy szívnek tövében
Nyert életet mindenik…
Vártok-e rám kis testvérim?
Lám! bátyátok ide jő…
Ugye csendes, nyugalmas a
Szülőföldi temető.
