Diószeghy Dezső: Vers egy kétezer éves ifjúról
Hadd emlékezzem meg egy régi ifjúról, aki
Egy ócska pergamentet másol magában.
Ablakából hét városra lehet pillantani,
Amit zúgva öntött el az izzó láva.
Tovább másolt, a pusztuló városra sem nézett
Jobban érdekelték a régen holt sorok,
Nem tudja meg senki, lelkében akkor mit érzett
És örök rejtély, hogy miért volt oly konok.
Vagy unta már, mi eddig az élethez kötötte:
Ravasz írástudók és cirkuszi lárma,
Illatos fürdők, márvány paloták és mögötte
Rohadt sikátorokban a nép a gyáva.
Vagy tudta jól, hogy mindenütt barbár gyilkos hordák
Között mit keresne egy fáradt idegen,
Tudta, nem értenék meg, úgy is csak letipornák
Nem menekült, meghalt, megértőn hidegen.
Korok múltak a gyilkosan rohanó időre
Azóta reá léptek az évezredek,
Hogy nem menekültél gyáván, nem voltál dőre
Új szemmel nézek rád, – és megértelek.