Minden nap,
minden órában,
minden évszakban –
mondd el.
Mondd el
a növő vetésben,
amely lobog.
Mondd el
a virágzó fában,
amely felett
nászindulóját zengi
egy méhe-család.
Mondd el
a kicsi forrásban,
amely a tengerek felé siet.
Mondd el
a szélben, az esőben, a viharban,
amely fákat dönt
és hegyeket omlaszt.
Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,
Hófehér csúcsokra, kopár legelőkre.
Kanyargós folyók tükrében láttam kelni a Napot,
Sugaraiban álmos hajnal mosakodott.
Láttam az óceánt gyermekként ragyogni
Sirályokat felette felhőkkel táncolni,
Láttam a békét az emberek szívében,
Láttam az erdőket fürödni a fényben.
Láttam sok-sok mosolyt és láttam a reményt,
Láttam az embert, és láttam a zenét,
Láttam a földet szeretetben élni,
Láttam a csöndet a széllel zenélni.
Láttam Istent amerre csak néztem,
Miközben éppen az Ő tenyerében ültem,
S az Ő hangján szólt hozzám a szél,
Mint anya, ki gyermekének mesél,
Millió apró tükörben láthatod magadat,
Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!
Már nem is kutatlak.
Se lakatos ajtó, se függönyös ablak,
Se tilalmas torony már nem csalogatnak,
Nem is riogatnak.
Erdő kanyar árnyán
Nem viszket a talpam, hogy mélyire járnám.
Ha távol a tölgyek, a picike páfrány
Töve is jó párnám.
Gyenge moha-sarjon,
Zúzó kavics-élen: egy a derekaljom.
Fűszál puha zizzén, lomb-messze-morajjon
Csak az egyet hallom.
Csak az egyet érzem:
Takaró mennyboltom és heverő fészkem,
Szívó levegőm és szívvér-pihegésem,
Általjár egészen.
Ugyan merre mennék?
Ugyan hova lenne moccannom is innét,
Ahol ilyen édes-odahaza lennék,
Nem tétova vendég!
Itt jó nekem éppen.
Futkosásba fáradt kicsi-fiúképpen
Apró lábaimmal megsimulok szépen
Az Isten ölében.
Hazánk, egyetlen édesanyánk szép szerelmű
nyelve: olyan nemes, oly illatos-ízes
vagy, akár az érett, hamvas gyümölcs.
Válj lélekmegváltó itallá bennünk! -
Mint gyermek anyatej vagy szülei szava nélkül;
felnőhet-e bárki, legyen bármilyen bölcs?!
Hát odavan Magyarország,
odalesz maholnap,
már egészen letiporják
kapui pokolnak;
letepernek, te szép ország,
pokoli erővel,
s bánnak veled, durva hordák,
mint védtelen nővel.
Bánnak veled, jó magyar nép,
mint világ aljával,
mint az egész földkerekség
legrosszabb fajával;
még azok is rádrohannak,
kikkel csak jót tettél;
fiaid is elárulnak, –
jaj mivé is lettél!
Szárnyaid elereszted,
úgy esel a porba;
kérdi, aki szánja veszted:
ezt ki hitte volna?
Ki hitte hogy Magyarország
odalesz egészen?
Mondogatják: nem igazság!
nem lehet az mégsem!
Zsákmánya lett a sárkánynak
a mi tündérkertünk, –
mit vétettünk a világnak,
hogy ezt érdemeltük?
Isten ellen mit vétettünk,
hogy úgy ver bennünket? –
lehet-e még jóvá tennünk
öreg bűneinket?!
Lehet-e még Magyarország
Magyarország újra;
Fordítja-e jóra sorsát:
csak az Isten tudja.
Tán, ha bánjuk bűneinket,
tán, ha megjavulnánk,
súlyos kezét, most ha büntet,
leveszi még rólunk…
1945
Dermedt a búza-tenger.
Fakul arany kalásza.
Pedig mint béna harcos
Fejét porig alázza.
A hőség rekkenő.
Ver, ver a pitypalatty.
Azt veri a madár:
Ember, szaladj, szaladj!
Nyomasztó csend. A búza-tenger hallgat, nem beszél.
A láthatáron füstölög a vad fekete szél.
A gyérkémények ezre
Sötét füstöt pipál.
Az udvaron repülő,
Tank, gép ezernyi áll.
A nagy szirénák búgnak,
A tankok dübörögnek.
Remeg minden atomja
A döbbent, néma rögnek.
Nyomasztó csend. A búza-tenger hallgat, nem beszél.
A láthatáron füstölög a vad fekete szél.
Tele van a kaszárnya
Fiatal katonával.
Az igazi katona
Dalolni sohse átall.
De most mindenki hallgat,
A fegyverek megtöltve.
(Nemrégen az ember tíz
Millió embert ölt le.)
Nyomasztó csend. A búza-tenger hallgat, nem beszél.
A láthatáron füstölög a vad fekete szél.
«Édes feleségem, ha ez írást kapod,
Ez azt jelenti, hogy én itt már nem vagyok,
Hogy nem megyek haza, Nyárádremetére,
Mert lelkem Urához, Istenéhez tére…
Bocsásd meg, hogy gyenge betőim nem jobbak,
(A doktor úr fogja kezembe a tollat),
Két golyó karomon, két shrapnell mellemen,
Egész kozákszotnya tüzelt én ellenem,
Én a puskatussal térítgettem őket,
De ők többen voltak s valahogy lelőttek…
Annamári! Éltem fonala elszakad,
Tudod, nem vertelek, se meg nem szidtalak,
Csupán szerettelek… áldjon meg az Isten:
Zsindelyes házamra állandóan tekintsen,
Két szép pej csikómra, oltoványfáimra,
Köztük játszadozó kicsi fiamra
Ó, nagy legyen gondok, főképp az apróság
Ne érezze soha nehéz árva sorsát…
S ha felcseperednek s kérdik: merre fekszem?
Nagy eperfánk alól, szép csillagos esten,
Mutass észak felé a hetes göncölre:
Ott fekszünk, ott fekszünk meszes sírgödörbe.
Visztula partja nagy dicsőség mezője,
Én édes fiam mindig csak előre!
…Míg lelkem boldogan hazafelé szálldos,
Most indul az égi legfőbb állomáshoz:
Öreg rezervista, Ferenc Estván János…»
És akkor, aki visszatérni bír,
Csak visszatér megint a régihez.
A régi hithez, a régi házhoz -
Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
És számon mit se kér, kit se átkoz.
A mappás talán új térképet ír,
De másként minden régiben marad,
Csak egy darabig sok lesz a friss sír.
Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
A föld valahogy döcög majd tovább,
És lassú erők lemossák a vért.
Nyirő József: Madéfalvi veszedelem
A jó öreg Hargitán, a romantikával eggyé varázsolt, a legendás múltból a mába szépült öreg Hargitán, ahol a székely lélek, erő és élniakarás nagyobb minden más elképzelésnél, itt történt: Két tüzes, fekete ló viszi a Csíksomlyóról menekített csodatevő Szűzanyát, mikor a lovak egyszerre csak megállanak. Hiába ostorozzák, nógatják őket, a szekér nem mozdul. A Szűzanya szobra, amit egy termetes barátpap tart keményen, lassan méltóságteljesen megfordul, visszanéz Csíkra, Gyergyóra, el Háromszék felé, végig egész Székelyföldön, s jóságos szemei megtelnek könnyel.
És itt, ebben a környezetben, e nép fiai között írta meg Nyirő József új művét, a Madéfalvi veszedelem című munkáját, az első igazi székely történelmi regényt. Az 1764-i Mohácsot, amikor Madéfalva községnek, a katonai határőrség szervezését ellenző lakosait Buccow osztrák tiszt embereivel leöldöstette. Amikor ennek a népnek egész múltja omlott össze és nyugszik a madéfalvi tömegsírban. Egy darabka történelem abból az időből, amikor hetekig szóltak az áldozatokat temető harangok Csíkban, s még 1780-ban is ott állottak az akasztófák a csíkszeredai vár előtt. Intő történelmi esemény, a múlt egyik legsötétebb részlete, melynek átélésében bontakozik ki teljes valójában a székely néplélek.
S még itt, ebben a környezetben kerestem meg én is, hogy beszéljek Nyirővel új regényéről, melynek megjelenésének híre már jó előre megelőzte. Messzi néz, szinte suttogva mondja maga elé a szerző.
.jpg)
A kisantant-államok mindegyike – mint az angol szállóige mondja – csontvázat rejteget a házában. Ez olyan családi titok, melyet nem szabad nyilvánosan feszegetni, bár akarva, nem akarva, mindig reá kell gondolni. Csehszlovákia esetében nem is egy vázról, hanem egész temetőről kell hallgatni.
Ha a kommüniké, amit a kisantant állandó tanácsa kiadott a pozsonyi értekezletről, csakugyan kimerítő jelentést tartalmazna, akkor az elolvasása után azt kellene hinnünk, a miniszter urak tulajdonképpen azért ültek össze, hogy ne beszéljenek arról, amire gondolnak. Mert a nemzeti létük igazi problémáiról szó sem esik a kommünikében.
Úgy látszik, náluk odahaza is feltűnt ez, mert a prágai Cesko Slova kísérletet tesz, hogy áthidalja ezt a semmit. A leleményes cseh újság vidáman megállapítja, hogy a kisantant „dinamikus” természetű szerzet, mert lám, Románia igen jóban van a fajrokon Itáliával, Csehszlovákia viszont szoros szövetségben él Szovjet-Oroszországgal, míg a jugoszláv királyságból a rokonszenv erős szálai vezetnek Németországba. Így tehát minden rendben volna, a kisantant-befolyás rádiusza kiterjed a Rajnától Vladivosztokig, az Északi Tengertől Szicíliáig, illetőleg Olasz-Abesszínián keresztül a Kék Nílusig.
Uram, segíts!
E kísértet-időben hozzád imádkozom.
Hajótörött vagyok – segíts!
Untalan járok emberbozótban.
Éjszaka van.
Kietlen sötétség borult a földekre.
Ne hagyj el, Uram.
Én az emberiség zarándoka. Úgy járok
a földön, mint garabonciás.
Sírok és kacagok.
Egyik kezemben virág, másikban halál.
Fekete koporsón táncolok.
Nótám gyermek gügyögés és gíjotin dal.
Rózsát lobogtatok a szélben és temetőbe dobom.
Fekete vagyok, mint a föld és rémes, mint egy
kirabolt istálló.
Légy velem, Uram!
Te utolsó és egyetlen összetevője minden emberin felülinek.
Te örök áradó tengerek malma, ki mindent leőrölsz.
Nap és hold keresnek.
Bús csillagom bolyong az árva mindenségben.
Üdvözöllek és áldlak!
E kísértet-időben a soha el nem érhető végtelenben
feléd repesek, mint egy nagy,
fekete, szomorú madár.
Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit,
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság, s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –
Jézus Neve, - hold karácsonyéjen,
Hol arái fátyla szőve lett, -
Tűz vagy és Forrás a lélek-mélyen,
Kegysugár a bűnbánó felett!
Szűzanyánk ajkán e Név tömjénez.
Míg a lelke, mint a hárfa zeng; -
Békeangyal csengettyűz e Névhez,
S hívein Szentlélek szárnya leng!
Mint a hajnal ég Siralmas Völgyön,
S szól harangja szép Erény Hegyén;
Bánatunkra vígassággal följön,
Mint Nap, - és nincs Véled már szegény!
Isten-neved oly nagy, mint az égbolt;
Téged hirdet csillag, csalogány;
Isten álma s a menny a Tiéd volt,
…S Szíved sebzett,…Arcod halovány!
Nevedért szenvedni vágyik szívem,
S lelkem, mint galamb repül Feléd!
…A Te Szíved győzzön minden szíven,
Aki bús Földünk megszenteléd!
Neved fénylik fent a magyar Égen,
És keresztünk Véled összefűz…
Tedd hazánkat oly naggyá, mint régen:
Hisz’ miértünk esd a Szép szent Szűz!
Szent Neved lesz biztos védőpajzsom
Üdvösségem ellenségi közt,
És halálig hőn, imádva vallom, -
Míg fejemre ékes mirtuszt kötsz!
Hála és dicséret Néked, Urunk,
Mert bölcsőd lett a fehér oltár!
Neved félve, vágyva ráborulunk:
Boldogságunk Titka, ím’ ott vár!
Jézus, Jézus!...édes rózsaillat:
Felüdíti lelkünk tavaszát,
Meggyógyítja sebzett szárnyainkat
S visszaszerzi az örökhazát!
1944
Sűrű lomb közt, csak teteje látszik,
Amelyen a zöld futóka játszik –
Áll a kereszt nehéz kőből vágva
S néz le a sok erdei virágra.
Ezek, mint kis gyermekek, sorjában
Térdepelnek ünnepi ruhában,
Levelkéiket imára zárják,
Harmatos szemmel az áldást várják.
S a nagyobbik a növények közül
Fonja a keresztet esdve körül,
Ragyogó piros bársony virága
Odaborul a Krisztus lábára.
Egy madárka röppen a csalitból,
Dala olyan vidám örömmel szól;
Oda ül a keresztnél a gallyra,
Fényes szemével néz jobbra-balra.
De amint a keresztre leszállna,
Lassabban szól s bú vegyül dalába;
És amint a madárka azt hallja,
Szintén ezt a szép himnuszt dalolja.
Fut a patak, zúg a szirten habja,
A törött gallyt magával ragadja,
De ott a kereszt alján, a réten,
Olyan csendesen foly, olyan szépen.
S amint a kereszt ránéz mentében,
Meglátszik ott képe friss tükrében,
Mintha keresztet vetne magára
A gyors vándor, a patak, futtába.
Lemegy a nap, minden lét jelképe,
És azt mondja: mindennek lesz vége;
De lemenő, elhaló sugára
A kereszten ragyog utoljára.
Szőlő-lugasom paradicsomában
Fekszem füveim fűszeres derekalján
És szürcsölöm a csendet.
Barbár mennydörgés dörömböli végig a völgyet:
A lőgyakorlat.
- Háborútól ments meg, Uram, minket!
Új csend. Ide hallik a messzi mezőről
Cséplőgép zakatolása.
- Add meg mindennapi kenyerünket!
Csend újra megint. Csak a lomb közt zümmög a szellő.
Fújj, fújj, fura szél, fiatal szél, pünkösdnapi szél,
Frissítsd meg lomha szívünket.
1955
Kábult ország, esett ország,
te, rablóknak szabad préda,
sirasd magad: miért is vagy
szolgalelkek ivadéka?!
Bilincstűrő, bilincsváró
voltál tegnap s vagy te ma is,
esküdtél a sötét éjre,
s minden másra, ami hamis.
Nem láttad a magad útját,
úgy gubbadtál hallgatagon.
Csak a jászol kellett néked,
hogy légy mindig boldog barom.
Minden jó volt, ahogyan volt
s nem kellett már egyéb néked:
csak a mázsás szónoklatok
s legyen borod, eleséged.
Leányaid? asszonyaid?
csúffá tették vén hírneved,
így lett bordélyház az ország,
mely ezer évig vétkezett.
S a pipogyák férfihada? Csak
szavában vala bátor.
Nem, voltak ők húsból-vérből,
inkább voltak korhadt fából.
Intő példa sem segít már:
úgy tűnsz el a forgószélben,
mint ősszel a légy, mint távol
a lebukó nap az égen.
Bajunk az ő baja mellett eltörpült.
Szinte elájult a pokoli hírtől:
fiát agyonlőtték! Halott-sápadt volt;
fényét vesztett, öreg szemében könny ült.
Körötte álltunk. Megkövülten néztünk
meghajlott alakjára: hőseinkből
csak néhányan maradtak. Aki harcolt,
vagy elesett, vagy a semmibe szédült,
mert lefogták, megkínozták, és végül
megölték. Erőszakos, gyors halállal
halt meg. Mai napig senki sem tudja,
hol porlad. Holtteste minden nyom nélkül
enyészett el hevenyészett sírjában;
semmi szükség későbbi szemtanúkra.
Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.
Mindig beszél.
Mindig lobog.
Mindig lázas.
Mindig önkívületben van
az utca fölött,
föllengő magasan
egész az égben
s hirdet valamit
rajongva.
Ha már megszokták és rá se figyelnek,
ha alszanak is,
éjjel és nappal,
úgyhogy egészen lesoványodott,
s áll, mint egy vézna, apostoli szónok
a háztető ormán,
egyedül,
birkózva a csönddel és a viharral,
haszontalanul és egyre fönségesebben,
lobog,
beszél.
Lelkem, te is, te is -
ne bot és vászon -
légy zászló.
1925
Itt a földön magyar legyen
Az élet,
Magyar a szív, magyar a szó,
Az ének.
S kell, hogy kemény, izmos legyen
Itt a kar,
Mert ki magyar, gyáván halni
Nem akar!
Itt e földön a szív egyért
Dobogjon!
És a lélek, mint a máglya
Lobogjon!
Világítsa be egünket
A lángja, -
Hirdesse, hogy virrad szép nap
Hazánkra.
1940
Olyan mindegy: hogy’ hívják őket
Mióta élnek: Pál, vagy János,
Egyforma mind, ők nem éreznek
Rokonságot a nagy világhoz.
Mint a búzájuk a határban,
Amely az ősi földön termett,
Mint a hajtás az erdő mélyén,
A falujoknak megszületnek.
Gyermekostor ott pattog vígan
Kicsiny kezükben utca-hosszat
S a kalapjuknál legénysorban
Víg bokréták ott nyiladoznak.
Rádőlnek az ekeszarvára
S a barázdába mennek, mennek,
A földjük hosszát mindig mérik,
De a világra nem figyelnek.
Ha örömük van, eldalolják
S elszáll vele pacsirta szárnya,
Ha bánatuk van, borús arccal
Beleszántják a barázdába.
És lassan, lassan mindig hullnak
Az élet munkás nagy sodrából
S minden örömük azután már
Egy pipa dohány, egy pohár bor.
Aztán hajuk nagyon fehér lesz
S nagyon sok lesz arcuk redője
S észrevétlen aludni mennek
Az akáclombos temetőbe.
1924
