Bolyongások

Balla Ignác: Új Attilák

– Klasing Gusztáv sorhajóhadnagynak –

Most gyúl ki a hajnali nap csókjától
Aranyló tűzben a felhőtaraj.

Foszladozik a lebegő ködfátyol
S riadtan rebben szerte ott távol
Az éjszínű gondolatraj.
Vízgyöngyös evezőjük fekete ében.
S tűzrózsák ringanak, mint lángkoszorú,
A lagúna zöld, bús, renyhe vizében.

Ott messze az égen, búgva, keringve,
Zúgva repül a csodamadár.
Szíve acél és szárnya se rebben,
Mint száguld örvénylő szelekben
S harsog alatta robogva az ár.
Jön, jön az égen, szárnya kitárva,
Hóteste ragyog a nap sugarába,
Száll gépmadarad büszkén, egyedül.

Juhász Gyula: Magyar áfium

Elfekszem néha kéjes kényelemmel
Ős ázsiai honvágy szőnyegén,
Mély szomorúság áfiuma renget,
Ráhímezem párnámra: Nincs remény.

A házi áldásom fáradt lemondás,
A köldökömet nézem bűvölőn,
Míg gongütés közt kallódnak az órák
S a bú dohányát árván füstölöm.

Eszembe jutsz vén ősöm, Gyula táltos,
Fehér lovak szügyébe kést döfő.
Én a magam szívét tépem s az álmos
Ködök közt várom: lesz-e itt jövő?

1921

Móra László: Ünnepi ének

Eötvös József emlékére

Magyar ugarra új szántóvetőnek
Rendelt a sors, – az Égből hullott sorsom.
Bár nekiütöm lábam egy-egy kőnek,
Vagy Megváltónknak jaj-keresztjét hordom,
Amelyen könny és vércsepp olvad össze
– A fényt az árnnyal szüntelen fürösztve, –
Nem csüggedek, és lázadásom sincsen,
Mert tanítónak választott az Isten!

Az egy szívemet osztom száz darabra,
S az egy lelkemmel cirógatok ezret.
Melléjük ülök a kopottas padba,
S mondjuk a mesét, vagy az egyszeregyet…
Ha kis kezük a tenyerembe mélyed,
És együtt szántjuk az irkalapot,
Élet Királya, hálát adok Néked,
Hogy szebb holnapért szántogathatok!

Nagy Zoltán Mihály: Magyar ének

– rabságos időket idéző kesergő ének –

Mivé lett szívünknek mennydörgő ritmusa templomi zúgása
Megrepedt harangok hörgése csordulhat az tájra
Nincs azki hallaná nincs azki láthatná sóhajunknak röptét
Szabadítónk szemét óriás-kezek békötötték
Bizony békötötték selymes szép színekkel
Várhatunk itt immár telve rettenettel
Ritkulnak soraink kidűlt már ezernyi jó vitéz
Van azkit búbánat van azkit bűnös kéj megigéz
Lészen az mi sorsunk szemeknek csillagos hullása
Bitorolt réteken sírunkat pogánynép megássa.

Pírban, perben. Kárpáti Kiadó, Ungvár. 1990.

Sinka István: Biztató balsors idején

Hiába szólnék népemnek:
míg az idő itt átrohan,
a balsorsok el is éghetnek.
Csínynek venné, szavam tréfának,
elnevezne áspis nyelvűnek,
kígyónak, kinek nagy sziszegése van.

Szegénynek, neki hihetetlen,
az, amit én előre látok:
sorsa most lehet bús, kietlen,
de nagy sors mégis. Higgyen nekem:
elmúlnak az idegen évek
s jönnek majd a lombos év-óriások.

1953

Prohászka Ottokár: Jöjjetek hozzám…

«Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradtak s terhelve vagytok, s én megnyugtatlak titeket.» [Máté 11 , 28]

a) Jézus jóságos, erős lelke árad ki e szavakban; e szívbeli jóságon áttetszik az a lélek, ki napját fölkelti igazak s gonoszak fölött s esőt ad bűnösnek és szentnek. Ez a nagystílű szeretet, melyet a kislelkű emberi igazság vagy gonoszság nem tud lehűteni; elébe áll mindnyájunknak, akár bűnösök, akár igazak legyenek, s mondja: fáradtak s terheltek mindnyájan vagytok, jöjjetek hozzám, én segítek rajtatok. Igazán jó s nagy hatalom ez a lelki jóság; vonz, lebilincsel, egyesít. Hivatása mindnyájunkat magához vonzani s egymás közt is egyesíteni. Aki jó, az nem marad egymaga; csatlakoznak hozzá s lelkéből valami friss, üde, erőteljes vonzás indul ki; olyan, mint a hegyi patak, nem fárad ki, ereje ki nem fogy. – Ezt a lelkületet tanuljuk Jézustól. Az antik kultúrának ideálja a finom, sokoldalú műveltség volt, a kereszténység ideálja a részvét, mely emel; az erő, mely az alacsonyakhoz, szenvedőkhöz, elnyomottakhoz fordul. sokan vannak ilyenek; ezeket emelni kell. – Jézus mindnyájunkat segít; ő erőt s lelket sugárzott; tanítványai az ő nyomaiban, mint az erősek nemzedéke járjanak, mely szintén segít, emel s boldogít.

b) «Mindnyájan»; mily nagy szó, mindnyájunk igényeit kielégíteni! Kivált azt az igényt, a «szív terhét» levenni. E terhek gravitációinak központja Jézus szíve, s aki a terhet érzi, azt már az Atya vonzza, az keres enyhülést s megtalálja Jézusban, de csakis benne. a naprendszerek gravitációinak központja érdekes pont lehet, mert a lét fizikai központja: íme a világok terhének központja Jézus! Ő viszi a terhet, «elviszi a világ bűnét». E teher összezúz, ha nem hárítom át rá. Vérében megenyhülök.

c) Mily bizalmat ébreszt ez a hívő kivált halálunkban! Hová menjek, Uram, mikor a világból kiszakadok, mikor fejem lehanyatlik szertő karokba, – de az már nem én vagyok, – mikor idegenné lesz ez az egész világ engem? Jöjj hozzám, jöjj – mondod – s én megenyhítlek… véglegesen, győzelmesen. Veni, coronaberis! Ez aztán meghívó; boldog, ki komolyan rászolgált!

Csengey Dénes: Az új nemzeti szövetség pillanata

A világban szétszóródott népeket választás elé állítja a történelem. Vagy kialakítanak egy gazdag és árnyalt nemzeti életstratégiát, létrehozzák egy országhatáron keresztülindázó kötődés eleven szövetét, egy kontinenseket behálózó nemzeti összjáték, érdekközösség, együttműködés és szolidaritás kereteit, vagy pedig felmorzsolódnak és eltűnnek, alámerülnek a história nehezen hajózható óceánjában. A huszadik század üledékei között különösen sok gyászos leletre bukkanhatnak majd a jövő búvárnaszádjai: szaporán merülnek és merülnek alá egymás után a megroppant ki nemzetek roncsai. De ellenpélda is van. Támadó él és vádaskodás nélkül, ugyanakkor az irigység határozott árnyalatával említhetjük az angolszász, az arab, a zsidó népek kitűnően működő világhálózatait. Ezek léte nem botránykő, nem átkozódások és fenekedések célpontja. Tény és tanulnivaló.

Ha a magyarság úgy dönt, hogy nem kíván a huszadik század mélytengeri roncsai közé ereszkedni, ez a döntés nem szorul értelmezésre, nem kíván tőlünk sem mentséget, sem magyarázatot. De igenis megkívánja helyzetünk átgondolását, erőink felmérését és célirányos csoportosítását.

A történelmi logika is úgy diktálja, de az ember elemi esztétikai érzéke is megkívánja, hogy a szétszóródott népek anyaországa sugározza a megtartó és összekötő erőt, kezdeményezze az összehangolt történelmi taktika, a gazdasági együttműködés,m a politikai munkamegosztás és a kultúra egybefüggő nemzeti áramainak kialakítását. A magyarság körében azonban mind mostanáig nem így alakult az anyaország és a nemzeti kisebbségek, az anyaország és a nyugati emigráció viszonya. Magyarországon egy hosszú korszakon keresztül szellemi és politikai csempészáru volt a nemzeti érzés, a demokratikus eltökéltség és az éles pengével eleven testbe vágott határvonalak fölött áttekintő szolidaritás. Maroknyi értelmiségi szabadcsapatok bujdokoltak a csempészáruval a jól megszervezett szellemi táborcsendőrség járőröző alakulatai között. Ilyen körülmények között pedig az anyaország nem táplálhatta és nem támogathatta a kisebbségeket és az emigrációt.

Áprily Lajos: Útravaló

A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.

Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.

Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.

Kiválasztok pár útamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.

S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.

Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.

S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.

Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor… nem merem … ezt sem merem.

S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.

A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.

Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet.

S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,
ne ítéld meg nagyon szigorúan.

Bartalis János: Isten elébe letenni

Februárvég –
valami lehetetlenség
történik mindjárt.
Duzzad a rügy,
az ágak az égbe markolásznak.
Minden lángol, feszül.
Ó, hogy akarnék
én is, én is
valami lehetetlenség lenni,
kitágulni, megtisztulni.

Ha Január-rém megy és Február-kedves jön,
a földről a téli szenny eltűn,
bűn és mocsok –
én az erdőhátról hóvirágot hozok.
A zord árkokból dűl a szent tavasz-szag –
Ó, hogy akarnék
én is, én is
valami új lenni,
újjá válni, megszületni.
Ha jönnek napvilágos ébredések.
Reggel ágyamból kikelek,
ragyog a kert.
A lég tiszta azúr.

A fénylő fán kis madárka szól
s kalóz tavaszi szél suhint frissen, csípve
a fák közt és új lázakat szór –
Ó, hogy akarnék én is akkor
valami szép, ifjú, tiszta lázban égni,
föltámadni, felfrissülni,
megízlelni és megmutatni,
megteremteni és megalkotni,
a legigazabbat, a legélőbbet,
a legnagyobbat, a legeslegszebbet.

És Isten lébe letenni,
és világ elébe letenni
és szívem elébe letenni
és térdepelni és imádkozni
és imádkozni és leborulni.

Berda József: Úrfelmutatás

Az orgona elnémul s
csupa-zúgás lelkünk
térdet parancsol a
kereszthalál megújulása
előtt... Csönd, csönd, most
érkezik fölénk a titok;
pillanat csak,
még egy pillanat, s már
itt van, szétárad
a templomi csöndben.

Pilinszky János: Az ember itt

Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
ezért-azért; egyszóval mindenért.

Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen.

Reményik Sándor: Isten

Uram, olyan egyforma minden szolgád
És oly egyforma minden templomod,
S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
Keresztet tűznek-e vagy csillagot.

Uram, én békén hagylak az imámmal,
De Te se kívánj a szívemtől semmit,
Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
Mosta le rólam a Te törvényeid.

Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
Olyan igaz, hogy én formállak Téged
És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.

Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
Uram, lesz még találkozásom Véled.

Berzsenyi Dániel: A magyar

Századokig küzdött ösi szent törvényei mellett,
Századokig nyugszik szép diadalma után.
Nagy volt a harcban, de nyugalma se rontja le lelkét,
Mert a természet önt bele férfierőt.

1824 körül

Berde Mária: Fehér ének

Fehér lovam gyerünk,
Fehér öröm velünk!
Hadd táncolunk, hadd nyargalunk:
Megérkezett fehér nyarunk,
Fehér szél küld fehér zenét,
Fehér rügy nyitja halk szemét,
Fehér felhők szitája reng,
Fehér csillaghullás kereng,
S a millió fehérnyi szikra:
Égágyékából cikázó ikra.

Csuka Zoltán: Könyörgés bölcs halálért

Adj Uram bölcs halált,
mint aki rátalált
léte értelmére.

S könnyedén felsóhajt
feledve gondot, bajt:
indulhatunk. Végre.

Juhász Gyula: Mindenkinek

Ó emberek, szeretni kell a földet
S szeretni kell borút és bánatot,
Örülni kell derűnek és esőnek
S dalolni kell, ha minden elhagyott.

Örülni kell a gazdag hervadásnak,
Dalolni kell a téli sírokon,
Szeretni kell a csillagot s az árnyat
És tudni kell, hogy gyöngy és könny rokon!

Ezt hirdeti ma nektek egy magányos,
Bánatos ember, aki messze ment,
Ki mosolyogni tud már bánatához
S vágynak, reménynek rég békét izent.

Malom Lujza: Hattyúdal

Fel a róna mélyeiből,
Fel a hegyre vágyom én;
A szabadság ott lakozik
Bércek havas tetején.

El, e zajos néptömegből,
Rengetegbe vágyom én,
Hol minden fa néma barát, –
Lelkem éled zöld színén.

Le a kínok világábul
Csöndes sírba vágyom én,
Hol fölöttem rózsák nyílnak
Nyugodjam a csend ölén.

S onnan újra fel – magasra,
Dicső mennybe vágyom én,
Mert a mennyet itt a földön
Soha föl nem lelhetém!

1847

Lászlóffy Aladár: Örmény rekviem

A zsoltár szavaival mondom: „Nappal kiáltok, éjjelente előtted vagyok…”

Ó, hogyha Egervár, Masszada vagy Muszadag védőinek lett volna egy kalasnyikovja! Ezt a kort annyi mindenért, a szívfacsarásért főleg, nevezem keserű szófacsarással KALASNYIKOR-nak. Túl nagy szerepe volt és van szellemi és fizikai létünk szép hosszú képregényében a handzsárnak, a vasmaroknak, a húzdmegereszdmegnek, a fellélegzésnek és a keserű csalódásnak ahhoz, hogy megbocsátók lehessünk. Nem tanácsos kenyérrel dobni vissza, de aki kézigránáttal dob vissza, az maga sem különbözik már – sérelmek ide, sérelmek oda – a megvádolható agresszív féltől. De a másik arcomat sincsen kedvem odatartani, mert szépen, okosan, türelmesen végigolvastam, elolvastam a kódexlapok másik oldalát is. Úgy tűnik, éppen a VAE VICTIS-nek, a JAJ A LEGYŐZÖTTEK korának végét jelzik ezek a számvetések mindenütt, mindenkivel! Éppen ez mutatja, hogy volt, hogy van kiút. Mi, ma élők, túlélők, de magyarként, lengyelként, írként, lettként ébredők – egy kiút eredményei és bizonyítékai vagyunk. Mivel eleve és mindig a határon, emberi létünk annyi száz határán történik meg, a másság nevében, a tragédia.

Prohászka Ottokár: Jézus a jó pásztor

«Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres pedig és aki nem pásztor, kinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jőni és elhagyván a juhokat, elfut, és a farkas elragadozza és elszéleszti azokat.» (Jn. 10 , 11.)

a) A jó pásztor kedvelt képe a kinyilatkoztatásnak. Ezer év óta utalnak rá az Isten gondolatai. Dávid pásztor volt; erős, bátor pásztor, ki a medvét s az oroszlánt üldözőbe vette, s megvívott velük; megjárta a «rablók völgyét», a «ragadozó madarak völgyét»; éjjel pásztortüzek mellett virrasztott s távol tartotta a tigrist, a sakált, a hiénát. Ezechiel megígéri a legjobb pásztort, ki nem lesz olyan, mint Izrael népének lelkipásztorai, a szívtelen pásztorok, hanem aki «az erőtlent megerősíti, a beteget meggyógyítja, a megtöröttet bekötözi»; aki a pusztát járja s nem fél, buzgalma s szeretete viszi. – Jézus erős, bátor, küzdelmes lelkű pásztor; az apostolnak ilyen lélek kell; járni, kérni, keresni, nem félni. Mindnyájan oszthatjuk ez érzéseket, hisz «királyi papság» vagyunk; mindnyájan menthetünk lelkeket, – óvhatjuk a bűntől – kérhetjük, hogy térjenek Jézushoz, – imádkozhatunk értük!