Reviczky Gyula: Intés

Siess élni, míg lehet, siess!
Mert ki tudja, holnap hogy mi lesz.
Hány van, a ki víg legény ma...
Dal van ajkán.
S holnap aztán
Szíve nem ver, hideg ajka néma.

Nem sokallja ezt az életet,
Csak az árva, ki nem élvezett.
A ki, bárha tudta, látta,
Hogy a végczél
Harcz a létér':
Gyönge volt a szívtelen tusára.
Csalódásban élni, óh, beh más!
Ha eléd áll a való, e váz:
Adj hálát a könnyű vérnek.
Az igazság
Komoly arczát
Nem látják meg, csak a bús kedélyek.

Ha elöntesz egy pohár italt,
Ha elfojtasz egy szerelmi dalt,
Ha egy ajkat csókolatlan'
Hagysz el, ezzel
Többet vesztel,
Mint ha volnál mindenben tudatlan.

Wass Albert: Nagypénteki sirató

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk…
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.

Véreim! Véreim! Országutak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha nem lesz vége?

Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.

Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfánkat,
mindég kettőt, soh’se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s a miként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.

Prohászka Ottokár: Készület a Szentlélek eljövetelére

    «Maradjatok a városban…» (Lk. 24 , 49)

    a) Üljetek le… csendesedjetek le; legyen mélységes csend a lelketekben. Zaj és vásár az élet s a lélek e profán, lármás piacokra nem száll le; tehát csendet kérünk. Csendet a földies, nyugtalan, csapongó, magamagát gyötrő gondolatokba; csendet az örökös perpatvarba; a hazug, mert nem őszinte, e tettetéssel s álnoksággal s ugyanakkor gyávasággal telt nagyképű komédiába. Nem félni, nem aggódni, nem kapkodni, hanem összeszedni magát s ésszerűen s alázattal s bizalommal Istenhez járulni. Tömegesen, erőszakosan jár keresztül-kasul lelkeden a gondolat, szíveden az érzelem; szenvedsz ez örökös rendetlenségtől. «És mint a szülőasszonyé, úgy szenved ate szíved képzelgésben. Ha csak Istentől nem adatik a látomás, ne add azokra szívedet.» (Eccl. 34 , 6) Kérlek hát ülj le; nézz szívedbe s kérdezd: mi az, ami eltávolít a Lélektől? Mi zavarja békémet? Testi vagy, érzékiség, fegyelmezetlen, csélcsap kedély, hiú töprengés, bizalmatlan félelem? Ülj le s gondolkozzál s imádkozzál; «tégy szert jótanácsú szívre; semmi sincs hozzád annál hívebb». (Eccl. 37 , 17)

Csanád Béla: Zsoltár

Hová vetettél, Istenem,
mily cethal belsejébe?
Lobog a bűzhödt levegő,
az állat tűz epéje.

Töröld le csapzott homlokom,
rendelj, Uram, magadhoz.
Bár cethal-sorsot érdemel,
ki rosszat rosszra halmoz.

Még engedetlen a jövő
és nyugtalan reményem,
de aki mindent alkotott,
tudja, hogy Őt beszélem,

és szívem érte nyugtalan
e szörnyű émelygésben,
s mennék is már akárhová,
ahová küldetésem.

Szólíts paranccsal, Istenem!
Üvöltök, sírok érted.
Irgalmazz prófétádnak is,
s kegyelmezz Ninivének.

József Attila: Istenem

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varját,
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

Major Zala Lajos: Megmaradási ima

Hegyet hágék lőtőt lépek
lejtőn allék
perceim lejtőjén
tüdőmmel
kapaszkodnék
születésem első lélegzésébe
sorsom kápolnájának lét-kilincsébe
az irgalmasság nyílását
keresve
a Látás gyötrő aranyait
Lét-Világ kondulását
a visszhang szerénységében
szívemből
agyamba
az Elviselhetőség harangjait
fényütőik rezgését
lelkem kételyeiben
hogy
ha nem is hiszem
de erezzem
napról napra
az élet örökkévalóságát
cselekedeteim
remény-káprázatában
ámen

Nagy Méda: Mária

Engedd meg, hogy eléd tegyem hitem,
én, a rohanó patak árjának parányi kavicsa,
akit a szárnyas idő könyörtelen malma megőröl
és szétszór a messzi, szabad szeleknek…
én vallom, hogy egyetlen porszemem
szikrázó gyémántköveknél százszor többet ér,
ha rólad mintázom meg életem
és keresztem halk alázattal viszem,
mint Te vitted egykor sebzett szívvel,
de tiszta homlokkal egész a halálig:
asszonyok asszonya: Mária!

1934

Takáts Gyula: Ott vagy

A kétlábúak ellen
egy angyal szárnya tart?
Ott vagy minden elemben
és túl is csak Te vagy a part…

Berda József: Sóhajról sóhajra

I.
Mint egy állat... - úgy múlni ki csendben
ebben a finom polgári rendben;
ezt szeretném én már minél hamarabb
megérni a buta csillagok alatt.

II.
Elég volt a könyörgés, koldulás
ott, hol a vén Ég embert nem ruház,

s csupán hitet, vagy sok malasztot ád,
de nem a bő bukszák csengő aranyát.

III.
Fákról-madarakról gondoskodik Isten,
embernek kenyere, se hajléka nincsen.

Ki köt az ördöggel okos szövetséget,
csak az nyeri el az örök üdvösséget?!

IV.
Másé a pénz; másra mosolyog a nemzet.
Téged az apád csak kuli-sorsra nemzett.

Egyhangú élet, s rossz kocsis-koszt vár rád...
Ki szeretne téged, kutyasorsú árvát?

V.
Hallgass hát kutya: hallgatni aranya;
legyen boldog, kinek rossz sora van.

Motyogj hálát és várj, akármi jön...
Dög vagy már, kinek a koldus se köszön.

Joós Ferenc: Tanyai ember élete

Hajrá! Birkózik az élettel a tanyai ember,
verekszik a földdel, hogy fizessen kenyéradó szemmel,
tülekszik a gonddal, marakszik a bajjal,
és tengődik istenadta száraz kenyérhajjal.

Hajrá! Új hajszára hajszolja a jószág,
de tenni kell szünetlen, mert sok az adósság!
A robinzoni tanyai magányba
így él a magyar bús egymagába.

Hajrá! Mindegy, ha vasárnap, ha ünnep, itten
soha sincs megállás, pihenés sincsen,
csak mindig munka vérző tíz körömmel,
kevés étellel, kevés örömmel!

Hajrá! Kicsinek, nagynak, férfinak, nőnek.
A kis robinzonok is iga alatt nőnek.
Az álom beletörik homályos szemükbe,
oly korán a jószágőrző ostor a kezükbe.

Hajrá! Reggeltől napestig.
Gúnyája foszlik, bőre is kifeslik.
Mégse csügged, mégis hisz a tanya hős parasztja,
munkától, imától semmise riasztja!

Hajrá! Kiveri homlokát a veríték.
Tarisznyán várja a sovány teríték.
Keblére ejtett kalappal most messze néz
s érzi, hogy hűs szellő képiben
végigsimít rajt az égi kéz!

1935

Matók Leó: Előre hát bajtársak

Előre hát bajtársak!
Induljunk meg vidáman, énekelve.
A jelszó egy maradt:
Magyar hazánk áldott, forró szerelme.

A zászló megy elől.
Táncolnak selymén titkos égi fények.
Most fittyet hányunk arra,
Amit intőn suttognak ránk a vének.

S ha ránkszakad az ég is
És utunk állja százezernyi gazság,
Mi hazatérünk mégis,
És győzni fog az egy, örök igazság.
Felkelt dühünkkel dacolni ki merne?
Előre hát bajtársak – induljunk meg vidáman – énekelve.

Azért, mert néhány őrült
Most vérpirosnak látja a világot,
Mi megőriztünk tisztán
A szívünkben egy kis – fehér virágot.

A jelszó egy maradt:
Magyar hazánk áldott, forró szerelme.
Előre hát, bajtársak –
Induljunk meg – elszántan – énekelve…

Hamm, 1945. október 3-án

Pilinszky János: Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Sinka István: Síromból kiáltó

Kik voltak apáim?
Szomorú emberek?
Utánuk a sírba
én is csak úgy megyek?

Hiába temet el
engemet az ásó,
akkor is az leszek,
síromból kiáltó.

1950

Bartha Miklós: Kazár földön

Az uradalom c. fejezet

    Vonatunk elhaladt Munkácsvár alatt a Latorca völgyébe. Fényes emlékek, sötét emlékek kelnek, ébrednek, váltakoznak a robogó kerekek forgó sietségével

    Munkács fellegváros részében Zrínyi Ilona ablakát keresi szemünk. Látni véljük a bástyát, melynek boltívét bezúzta a Montecucculi bombája. A bástyához bizalmasan tapad a Báthory-kápolna, mint fecskefészek az ereszhez.

    Hormayr e várban szenvedett fogságot; Kazinczy is. A Bach-korszak rablógyilkosok számára rendezte be Rákóczy várát.

    Mégis csak csúf mesterség osztráknak lenni.

    Most üres a vár. Egy kedves öreg úr mutogatja a rabcellákat, a dolgozó termeket, a fogházfelügyelő lakását, a mosókamrát. Aztán felvisz a fellegvárba. Hangja komollyá, mélabússá lesz.

Prohászka Ottokár: Lemondás nélkül nincs lelkiség

    «Akkor felelvén Péter, mondá neki: Íme, mi mindent elhagytunk és téged követtünk, mi lesz hát velünk?» (Máté 19 , 17)

    a) «Mindent elhagytunk» – mondja Péter – halászkunyhót, hálót, sajkát, mindent. Nem gazdagságot, állást, rangot, de azt, ami szabadságunkban, hozzád való közeledésünkben, veled való egyesülésünkben akadályozhatott volna. Mi lesz tehát velünk? Királyok lesztek és világot ítéltek! Mindenről lemondani, nagy tett; aki ezt megteszi, megdicsőül, megítéli s megszégyeníti a röghöz, ingerekhez, élvezetekhez tapadt világot. – Le kell mondanom 1. mindarról, ami bűnre visz és csábít; 2. az önmegtagadást azzal a szándékkel kell gyakorolnom, hogy az a lelkiséget, a szabadságot, az Istenhez való közeledést mozdítsa elő bennem. Az önmegtagadás fokain közeledünk Istenhez;ezek a mi királyi székünknek lépcsői. Menjünk bízvást föl rajtuk.

Ady Endre: Az Isten balján

Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.

Az Isten könyörületes,
Sokáig látatlan és néma,
Csak a szívünkbe ver bele
Mázsás harangnyelvekkel néha.

Az Isten nem jön ám felénk,
Hogy bajainkban segítsen:
Az Isten: az Én és a kín,
A terv s a csók, minden az Isten.

Dömötör Ilona: Amint Te akarod

Ha le kell hullanom,
Zajtalan hulljak, mint fonnyadt szirom.
Oly szépen tűnjek el,
Mint, ha alkonyba úszó ladikon
Valaki búcsúzódalt énekel,
S ha élnem kell tovább,
Mint repkényinda, tűrjem csöndesen
Zivatarok villámos ostromát.
Bárhogy tépdessen a goromba lét,
Dönthetetlen vár, boldog Istenem,
Örök gyökérrel fogódzzam beléd.

1939

Falu Tamás: Egyszerű imádság

Istenem, adj boldog szegénységet,
Ne adj kincset, melynek súlya éget.
Ne káprázzak aranytól, ezüsttől,
Adj kis kunyhót, amely békét füstöl.

Udvaromnak legyen galambdúca,
Legyen messze a lármázó ucca.
Adj ablakot, amely messze nézzen
És láthatárt, melybe átenyésszem.

A kocsimon legyen erős féder,
A szívemen pontos barométer,
Hogy ha utam kezd már behavazni,
Tudjak szépen, csöndben elutazni.

1926

Sárközi György: Az ismeretlen világ

Ha a kezem kinyújtom, valaki megfogja, úgy érzem,
Ha fölvetem fejem, ezernyi csillag kezd remegni a térben.

Éjszaka gyors földalatti fejszéket hallok zuhanni,
Virradván láthatatlan fényt sejtek tovasuhanni.

S mintha itt benn titkonrágó egerek odva lenne,
Valami múlhatatlan fájdalom hajlik szívemre:

Mit ér az erdőn bolyongni, hisz lombjában szunnyad az ősz is?
Mező virágáért lehajolni, hisz a mező temető is?

Tükrös szemedbe nézni, mely egykor vak porrá zúzódik?
Ismerni e pille-létet, mely a nem-létbe visszagubózik?

Az örök fátylak zavarába, világtalan szem, sose látok, –
Ó, Uram, hová rejtetted előlem a világot?

Szulik József: Jézus szíve

Óh Jézus szíve! hol vegyek szavat,
Hogy énnekem hozzád méltó legyen?
Bár keblem oly lángérzéstől dagad,
Méltó soh’ sem lesz hozzád zengzetem.
Az angyaloknak vagy te öröme,
A menny tőled száz napnál fényesebb,
S ezer csillagnál tündöklőbben ég,
Melyet mi érettünk viselsz, a seb.

Két ezred éve hordod e sebet,
És még ma sem gyógyult be teljesen.
Kiontottad miattunk véredet…
S bár ámulunk csodás szerelmeden:
Tanulni tőled még sem akarunk;
Szívünk hideg, nincs benne szeretet;
Alázatosak, mint te, nem vagyunk,
És nem követjük szelídségedet.

Még omlik egyre véred harmata,
Mert bűneink megújítják sebed.
Mindegyre hangzik ajkaid szava,
Híván a búval terhelt lelkeket.
Te csak nyugalmat és üdvet kínálsz –
És bárha ezt csupán te adhatod:
Közöttünk vajmi keveset találsz,
Kik elfogadják hívó szózatod.