Viharként szállnak madarak,
mint búgó, zengő nagy harag.
Gépszívük dobban, dübörög,
gépszavuk messze mennydörög.
Mint fényes, zúgó, szent csodák
úsznak a felhős égen át,
s felettük Isten mosolya
ringató, biztos nyoszolya.
Valakihez a farkas is
fohászkodik, mikor üvölt,
hogy ne legyen az ég s a föld
hozzá komisz.
Nem ölök, nem ez a szakom,
de ha hinnem kell valaha,
ki máshoz fohászkodhatom,
szörnyek ura,
szadisták és genocidák:
vérivók védnöke, ha nem
hozzád? Akié a világ:
a kegyelem!
Mint aki a kietlen sivatagban
Ijesztő lázálmokból fölriadtan
Körülnéz és a kegyetlen magány
Szíven üti: Ó jaj, a karaván
Elment; itt hagyta őt halálos lázban:
A templomban, e roppant néma házban
A szívem olyan ijedten sikolt.
Visszhangozza százszor az égi bolt:
Segítség! Segítség! Segítség!
Mint aki iszonyú hajótörésből,
Mikor minden romot elnyelt már a tenger,
Egy árva deszkán ájult félelemmel
Fekszik s lassan remegő szemmel néz föl;
Csak a haragos hullámokat látja,
Egy szörny temető torkát tátja:
Fölsikolt s a vad hullámok tovább üvöltik
Az égre föl és el a messze földig:
Segítség! Segítség! Segítség!
Nálad vagyok örök Isten,
békességes vendégségben.
Ha kinyújtom két karomat,
elérem szent országodat.
Nem űznek itt az emberek,
megtalálom szerelmemet!
Földöntúli boldog hangon
néked dalol csengő lantom.
Szent Szerelmem, örök Való
nagy Természet, mindenható,
hozzám szólsz Te szél szavával,
engem takarsz éjszakáddal.
Uram, olyan egyforma minden szolgád
És oly egyforma minden templomod,
S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
Keresztet tűznek-e vagy csillagot.
Uram, én békén hagylak az imámmal,
De Te se kívánj szívemtől semmit,
Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
Mosta le rólam a Te törvényeid.
Föld! kinek határát az Isten őrzötte,
Hogy háború lángja csak nem is érhette,
Békességen a sok veszélyt távul nézte,
Szabadség, áldomás, bőség ékesítse:
Föld! kinek a jó Isten minden változástól,
Megmentett, fegyveres kéznek rontásától
Ki nyertes tábornak nem félsz haragjától,
Sem erőszakosnak rád rohanásától.
Mondd meg édes hazám! Istennek kegyelmét
Ismered-e vajon különös szerelmét,
Látván sok népeknek szörnyű veszedelmét,
Egyéb országoknak sűrűn vett sérelmét?
Ki a végzet bús útjára léptél
és elhagytad szülőotthonod,
míg szerencséd hálóját fonod
sejted-e, hogy hazát is cseréltél?
Nem búgja búsan falud harangja?
Nem érzed a rozmaring szagán?
Vagy aranyló szérűk asztagán
nem siratja a pacsirta hangja?
Csak fonod a hálót mohón, vakon
s lesed szerencséd arany halát.
Halál paripák futnak alád
és száguldoztok ködös utakon.
Ne hallgass, múzsa! Ne hallgass el!
Lángol a határ, az ágyúk torka bőg,
vércsemódra vijjog a gránát
s jajongnak erdők, földek és mezők.
Sír a lángvető, kattog a gép,
tótágast áll a világ botorul.
Csak a hősök szíve van helyén,
azokra kétség fátyla nem borul.
Ne hallgass, múzsa! Ne hallgass el!
Hisz fegyver vagy te is: dallam és derű.
Minden robajon át mosolyra bír szavad:
a hárfahangú aranyhegedű.
Kimondatott, kimondatott végtére,
A rég epedt, a hőn várt égi szó;
Eggyé lőn a magyar hazával Erdély,
Kimondatott a szent szó: unió!
Oh ne szakadj meg szív e pillanatban,
Midőn magyar s magyar közt kapcsolat van!
Vándor madár száll messze délre,
Most a hazáját hagyta el.
De mindhiába fény, virág ott!
Nem hódítják meg új világok
Szíve csak vissza-visszaver.
Hogy hagyhatnám el én hazámat,
Mikor a dal csak itt hevít?
Itt sújt az élet annyi terhe,
De szállok új erőre kelve,
Ha látom völgyét, bérceit.
Ha Némaságtok hasznosabb a szónál
Csukódjék össze némán ajkatok!
Ha Szó hatalma visz közelb a célhoz:
Hangos jajszókkal égig sírjatok!
Ha szeretet hint enyhülést a kínra,
Szeressetek forrón, amint lehet!
Ha gyűlölet hoz megváltást reátok
Akkor hajrá, csak gyűlölködjetek!
Vannak a nagypolitikának titokzatos jelenségei, melyeket mink a polgári eszünkkel semmiképpen sem tudunk megérteni. Például: hogyan hihették komoly államférfiak, aminők a párizsi békeszerzők voltak, hogy a lefegyverzett Németország fegyvertelen marad akkor is, ha erre már nem tudja senki sem kényszeríteni?
Vagy: hogyan gondolhatták a szóbanforgó államférfiak, hogy Ausztria, ha megfosztják ősi uralkodóházától és elválasztják a nem-német tartományoktól, melyeknek hatalmát és gazdagságát köszönhette, szóval: ha életképtelen néptorzót csinálnak belőle, nem fog előbb-utóbb a Németbirodalom vonzási körébe jutni?
És végül: miért hitték az urak, hogy Magyarország valaha is bele fog nyugodni ezeréves területének megcsonkításába és a magyarok millióinak elvesztésébe, mikor pedig már az iskolában tanulták, hogy az elmúlt száz esztendőben olaszok, franciák, németek, görögök, lengyelek, románok, szerbek és bolgárok föltették az egzisztenciájukat arra, hogy a fajtestvéreikkel egyesüljenek.
A 2010-ben bezárt szegedi Virág cukrászda keresi a herendi porcelán burkolatú kávéfőző gépét, hogy visszaállíthassa az eredeti állapotot. Nemrégiben osztottam meg a hírt a facebookon. De hogy jön ez ide? Elmesélem. Nagymamám, Szalkai Jusztina énekelni tanult a szegedi konzervatóriumban, s a „szegedi Gerbaud”-nak hívott cukrászdába randevúzott, kávézott az ő első szerelmével a színész Szilassy Lászlóval 1940-41-ben. Ma már tudjuk, hogy Szilassy nagy nőcsábász, kiderül Dominica Margittal kötött házasságának bontóperi dokumentumaiból. Sikeres, tehetős ember, még saját sportrepülője is volt! Nagymamám pedig szép nő volt 1939-ben, a vásárhelyi Sas étteremben tartott bálnak ő lett a bálkirálynője. Nagymamám apja, Szalkai Lajos tiltotta a kapcsolatot, amelyről már mindenki tudott, ő talán legutoljára.
A modernitásnak nevezett történelmi, gazdasági és kulturális korszak meghaladottságát és fenntarthatatlanságát a XX. század két világháborúja, a felszabadult gyarmatok társadalmainak elszegényedése, a kommunizmus térnyerése és az atombomba bevetése igazolta, mivel azok az álmok, melyeket az emberiség dédelgetett a gazdasági és társadalmi csodavárás kapcsán, nem jöttek el. A modernitás azonban nem múlt el, legalábbis abban az értelemben, ahogy egy történelmi korszakot lezárunk semmiképpen, hiszen nem követte olyan új berendezkedés, ami a társadalmak radikális átalakulásához vezetett volna, így „nincs értelme az „újkor végéről” beszélni, hanem csak a hajdan modern elavulásáról és egy újabb modernitással történő felváltásáról; valami másról, ami divatba jött.”(Spaemann, 1986).
Rómába mentek a szavak.
Kőtáblákon bukdácsol
ítéletünkre vérdíjjal megbérült,
hamis horizont,
elfoszlunk rendre,
akárha krómsikoly
körénkfüggönyödő süketszobában;
csak bőrré kifordult tüdő ízleli már
szívbénulásnyi időnk
fanyar illatait.
Lágy ágsusogás,
azután zuhogó vasak dübögése
vérfröccsenő rozsdán.
Hiába mentek
elkárhozni a szók, itt,
begyakorlott tapsrend igazul
hites mészárszéktudományhoz.
Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohasem
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
É sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit,
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság, s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –
Téged hiszünk nagy Isten,
Mindenható király!
Ki földön és az égen
Örökké vagy s valál,
Ki térben és időben
Megfoghatatlanul,
Múlt és jelen s jövendő
Áldásként átvonul.
Benned remélünk Isten!
Mert nyilatkoztatád,
Hogy úgy imádhatunk mint
Kegyes szelíd atyát,
Ki szent gondviseléssel
Fejünk felett virraszt,
Ki tévedőknek is nyújt
Szelíd, kegyes vigaszt.
Szavak, ti rossz gebék, lusták, szárnytalanok,
Korbáccsal ösztökél lelkem: siessetek.
Érzések, vágyaim, repülő gyors sasok,
Imámnak szárnyakul mily lassú követek!
Villanó gondolat, te is elcsavarogsz
S mire az Úrhoz érsz, hány hosszú pillanat.
Jöjj, ó te vidd imám s tapadj meg a szívén,
Áldott odaadás. Vigy egész magamat.
Hiszek a megváltóban
hiszek azokban akik vízre lépve lépkednek tovább
akik elé tépett ruháját vetkőzi a nép
akikről zsoltárokat zsongva zsonganak
hiszek szamaragoló királyaitokban
könyörületükben irgalmukban
hiszek a szavakba vésett ígéretben
hogy volt és lesz még másképp
e földön itt
hogy világmindenségek hiába sürögnek
mert intett a tiszta őszinte ítélet
Uram – mióta első este ez,
Hogy a kezem nem tördelem,
De összefonom áldott mozdulattal,
S az ölembe leengedem?
S úgy figyelem a másik mozdulást:
A harang lengő lebbenését,
Ahogyan hangra válni indul
Szinte-szinte súlytalanul
A kínzott érc-tömeg.
Remeg, remeg.
