Világ Világa,
Szerelem Kápolna-virága,
nekem
Édes Egyetlenem,
Hazám,
Te Drága!
Kérdezd Illés kocsisomat,
honnan mennydörög e fogat,
mért is tértem meg-vissza hozzád,
mind kiforgatva sírodat:
Magyarország!
Én,
a te fényed,
napkeleti vőlegényed,
Németújvár, Győr feldúlva,
Minden kincsük’ elragadták
Német urak, – a rabló faj!
Sváb lovagok, – a haramiák!
Iván, a Németújvári,
Ajkát rágja vad dühébe’,
Iván, a Németújvári
Esküszik, hogy fizet érte.
Ing-leng tolla a sisaknak,
Kihívásra az a jel.
Vérszínű az Iván tolla,
Apródjával küldi el:
„Nosza, Hermann, nosza Berchtold
S ti megannyi németek!
Álljatok ki nyílt mezőre,
Ott vívok meg véletek!”
Nagyméltóságú megyéspüspök úr, tisztelendő papság, kedves helybeli és zarándok magyarjaim!
Az itteni Fatimáról a portugál Fatimára száll az én gondolatom a veletek való találkozáskor. Két esztendővel ezelőtt, október közepén a portugál püspöki karnak hivatalos meghíváséra, a jelenések 55. évfordulójának a megünneplésére megjelentem én ott Fatimában. Mit találtam én ott magyar vonalon? Találkoztam ott a központban egy magyar szerzetesatyával, akinek fontos gondja van a fatimai jelenéseknek időről-időre való megünneplésében, annak előkészítésében. Találtam ott magyar keresztutat, magyar építészmérnök tervezte, aki a 14 állomás után felépítette a magyar Kálváriát annak emlékezetére, hogy a magyar keresztúton, a Kálvárián a mi Urunk Jézust megfeszítették.
Lefoszlottak rólunk az Isten színei,
amikkel befestette az anyagot,
és élünk, mint akiknek az élet nem követelés,
minden káprázat messze elhagyott.
Elnézem a múltat, színeknek temetőjét,
akivel belőlünk soka halt meg: Ábelt,
sajnálom a tervetlen, csodanélküli mát
s megsimogatom az utolsó szent mesét: Bábelt.
Félősen, térdelve mormolunk imát,
megreszkettet egy villám nyugtalan éjen,
de hova lettek a színek?
Maradj örök értékünk, drága Isten.
Kétségeinkből támadj újra fel,
hevítsd lelkünk a megfeszített hitben,
mert jaj! a testnek egyre hűlni kell,
mert tenmagad sem válthatod fehérre,
ha hontalanná válik itt e szó,
fohászunk mindhiába tör az égre,
alatta fájdalmunk mindenható.
Jönnek, tűnnek korok és forradalmak,
ember kiált, elvérzik, avagy hallgat,
sorsa vétkes, míg bölcsője hamis;
Te mindenütt vagy, most sem lehetsz máshol,
hát mentsd e tájat, mentsd a pusztulástól,
hát ments meg vele, ments meg minket is!
Nagyasszonyunk hazánk reménye
tekints a déli féltekére
bős nemzeted csekély paránya
ítélve örök árvaságra
zokogva esd
Hozzád teszem le ügyemet,
perelj, Uram, a perlőimmal!
Intézd el, tégy, amit lehet,
Te tudod: ezt hogyan kell, mint kell.
A Törvényt én nem ismerem
s jogot veszít, jaj, a tudatlan –
Ó Ügyvédem, ó Istenem!
jogot tanultam s félbehagytam.
Itt állok most nap-nap után
kereszttüzében csalerőknek
s veszve, csak forgódom bután –
jöjj hát s ügyészeimet győzd meg!
A kisvasutat befútta a hó –
Szánon jött a havasról valaki.
Éjjel, havon és holdvilágon át.
Fagy megkímélte, farkas elkerülte,
Fenyők kísérték: Isten katonái.
A rengeteg mint gyermekét ringatta:
Lélekringató fehér rengeteg.
Megérkezett frissen, vidáman.
A telefonban úgy csendült a hangja,
Mintha sziklák közt szabad szél kacag –
Azt mondja: százszor szebbek odafenn
És óriás nagyok
És zölden, zölden,
Zölden ragyognak a csillagok!
Prétor Károlynak
Hogy ragyognak levetett rongyaid a holdsütésben!
Koponyádon csillagok töviskoszorúja, és hallod, ahogy
el-elpattan, zéróvá zörren halántékodon a hajszál.
Göndörebb vagy már a görbe tereknél is, göndörebb.
Három világtáj hatalmaival pörögsz az emberiségért,
és villámlanak körben az egek minden szavadra.
Dicsértessék hát a te neved, lakótelepi Jézus!
Nyílzápor, kopja, kard, acéleső –
Kivettük dúsan mindenből a részünk!
Egyetlen, késő hunsziget, – kicsiny
Népem – ugye azért mégis megéltünk?!
Sorsunk kiritkult, zászlónk rongy ugyan;
Az éjünk is süket s a nappalunk vak –
Sebaj! – csakhogy meg tudtuk tartani
Ezer poklon keresztül is magunkat!
Az Úr valamit akarhat velünk,
Hogy néprostáján át nem ejtett közbe.
E szent kegy szent hitét a csüggedés
– Vigyázzunk hát – tovább se törje össze!
A tájon örök mélabú lebeg,
s Bükk felett terhes, nagy fellegek,
estére majd vihart szülnek ők,
a méla tájra szürke szemfedőt.
Paraszt kapál a répa rőt tövén,
sovány paraszt, a föld pedig kövér.
Magyar sors ez, örök és szomorú,
minden homlokon gondból koszorú.
A nádas szélén gólya kelepel,
olyan a nád, mint sötét-zöld lepel;
a rossz úton ökrös-szekér zörög,
búsak az ökrök, itt minden bú örök.
Én bús utam, halál alléja,
Mióta futlak már lihegve.
Anyám keze hogy eleresztett
S betévedtem a rengetegbe.
Hűs tisztások hűvös lugasa
Pihenőt ád minden bitangnak.
Gyümölcsös ágak messze intnek
S, ha szaladok, velem szaladnak.
Hol a kert, melyben énreám vár
Pihenő pázsit, tiszta hajlék;
Hol az asszonyom édes melle,
Ahol fáradtan meghálhatnék.
Kóbor ebek bokámba marnak,
Elűz gazdám, a gazdag élet.
Én bús uram, halál alléja,
Csak látnám, látnám már a véged.
ki van jelölve helyem itt
ki van jelölve a tiéd
persze persze folytonos halál
persze persze folytonos újjászületés
elkopnak a mítoszok
elfogynak a borok
lesántul a ló
valahol túl a szemhatáron
nem egyenes
ellipszis pályán esik a golyó
Ennek ruhája szürke – azé barna,
Ez húsz éves – az, túl a nyolcvanon.
Annak fejét már téli hó takarja –
Ennek szemében égő tűz vagyon.
Hatvanhat éve indult az csatába –
Ez hat hónapja csak, hogy bennmaradt –
Amannak Vácnál elveszett a lába –
Ez félkezét hagyá Grodek alatt.
Különbség sok van köztük, abban-ebben,
De mennyi köztük a közös vonás:
Magyarok és honvédek mind a ketten,
Vitézsége mindkettőnek csodás.
S mi megtanít küzdeni és remélni,
Közös közöttük érzés, gondolat:
Szabad honi földön lehet csak élni,
S nyugodni is csak honi hant alatt!
Egy ország van a lelkünk mélyén,
más országokkal nem határos.
Úgy épült fel a szívünk vérén
sok könny-falu, sok bánat-város.
Egy ország van a lelkünk mélyén,
úgy építgetjük napról-napra.
Csalódás-házak gond-falakból,
keserűség a tető rajta.
Véren vett ország ez az ország,
önnön vérünket adjuk érte,
s addig fog bennünk egyre nőni,
amíg telik még könnyre, vérre.
1972. szeptember 17.
Kedves Híveim!
Összegyűltünk Máriacellben, ezen az immár 600 éves magyar zarándokhelyen a kegyoltárnál, hogy kitárjuk szívünket-lelkünket és – gazdagodva a kegyelemmel és elmerülve Máriacell értékében – folytassuk tovább életünket.
Voltaképpen Máriacellnek, mint búcsújáróhelynek a magyarok számára 1038. augusztus 15-ike az alap. Szent István királyunk, a legnagyobb magyar – Széchenyi István lehetett a 19. század legnagyobb magyarja még ellenfelének az ajkán is, de az egész magyar történelemnek legnagyobb alakja mégis Szent István – véghezvitte az ő történelmi és egyházi nagy érdemét meg tetteit és haldokolva összehívta az országnak az akkori vezérkarát.
S mikor völgyünkre tört az áradat
s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,
egyetlenegy kőszikla megmaradt,
egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.
Gondviselő édesapám
Öt és fél évig volt csupán.
Sorsom gazdátlan nem maradt:
Mert Reád bízta gondomat.
Kisöcsém is hajnalkorán
Rebbent átal e föld porán,
S Te lettél, kis Jézus, nekem
Öcsém, pajtásom, gyermekem.
Bátyám, a hű Isten-cseléd,
Ő is korán elment Eléd,
Helyette úgy lettem kezes
Hozzád Uram, hogy elvezess.
Életem tavaszát, nyarát
Kísérte egy-két jóbarát,
De kora ősz kell-é nekik?
A szomorút nem szeretik.
Azért lelkem csak rád teszem,
Krisztus, Te légy a kedvesem,
Te légy a társ, a hű barát,
Az egytestvér, az egy-család.
Minden helyett légy mindenem.
Mindenki elhagyhat. Te nem.
Uram, remegve és
csodálkozó alázattal,
mint aki meg nem érdemelt
nagy jutalmat kapott,
úgy fogadom Tőled
én a mindennapot, –
csaták halottai
között az életet
és hajléktalanok
ezreitől távol,
fejem fölött a régi fedelet,
reggeliző
asztalomon
a Miatyánknak kenyerét
és vakok éjétől
szabadultan,
arcomnak két látó szemét,
épségben maradt lábaim
nyomán a lépteket –
s pillanatok
békéjét a kuszán
leomló évek romjai felett.
Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.
Szörnyű éj volt: a megőrült csillagok mind vért röhögtek,
vad vigyorral vért köpött a máskor lányos, szűzi hold.
És az Ember: sárkány-magból sarjadt fattya véres rögnek
elfeledte, hogy az arca régen Krisztus arca volt.
Álmodott vad háborút és vér csurgott le testén, lelkén
s népek közt és szívek közt a szivárványhíd leszakadt…
Jaj, mocsár van, förtelem van és mindég a lelkek telkén,
Sátán gubbaszt éltünk fáján s mind levágja ami jóság bimbósodva kifakad.
