Derzsi Sándor: A kezdet balladája

Dalt penget egy fellázadt óriás angyal,
Dalt, mely a Kezdettől a Végig ér,
Minden sora száz éjjel és száz nappal,
Hárfáján száz húr: száz csillagfüzér.

Rászólt a Földre, egy parányi pontra:
Költő, halld meg dalom és írd meg azt,
És a költőt viharzó mámorokba
Ringatta a megáldott pillanat,

Amíg lelkébe villámlott dörögve
Az óriás angyal éneke ----
S betűket, verssorokat tűzdelt össze,
De gyönge, gyarló volt emberkeze,

Parányi volt a papírja, a tolla
És elenyészők voltak percei.
Ne bántsátok, amért e dalt botolva,
Ügyetlen verseléssel zengeti.

Még így is beleborzong énekébe,
Mithogyha szívetekből hangzana
A költő angyal hárfapengetése,
Örök költészet örök jajszava.

Jajszót sikoltok, melyben összegyűlnek
Az összes jajszók s vádlón kérdenek:
Mért alkottál, ha tudtad, hogy a műved
Tehozzád mérhető úgysem lehet?

Határokat mért szabtál, ha közöttük
A végtelen tökély el úgyse fér?
Uralkodhatsz-e békésen fölöttük,
Míg könny hull, kín hörög és foly a vér?

Meg nem mentődhetsz e sikoltó verstől,
Bár tűz hamvassza, vagy temesse rög,
E versnek lelke van, mely sírba nem dől,
Időtlen él a pusztulás fölött.

Száguldva folyó fénynél szabadabban
Betölti az öröklét perceit,
S harmóniádba elcsitítatlan,
Mindent túl-síró fájdalmat vegyít.

És szüntelenül ostromolja szíved
Szánalmat esdeklőn, keservesen:
Ha jó vagy, tégy megint olyanná mindent,
Mint akkor volt, míg nem mondtad: Legyen.

Mozdítsd kezed halálesődet hintve!
Vagy már Te is meghaltál, Istenem?
Hisz nincs halott a sír mélyében, mint Te,
Olyan hideg, olyan érzéstelen.

Kezdetben egymagadban voltál minden,
És benned végtelen nyugvott a lét,
Nem volt határ, mely végső búcsút intsen
Örömnek, hogy búbánat tépje szét,

Szabadságnak, hogy rabság törje létét,
A szépségnek, hogy rútság váltsa fel,
Jóságnak, hogy gazságban lelje végét,
Igazságnak, hogy tévtan űzze el.

Szeplőtelen volt a lét ezer csodája:
A könnynek csak a csillogása volt,
A versnek csak szépséges szárnyalása,
Nem sír, nem fájt, csak végtelen dalolt.

De Téged minden mámorában ringva
Az ős költés kezdettől nem hagyott,
Formák képződtek álmodásaidba
És ívek, színek, rímek, ritmusok.

Test, mellyel a teljességért csatázik
Az önmagára ébresztett levés
A nincs ellen, s zajos harctérré válik
A létté s nemlétté oszlott egész.

A költő érti teremtésed átkát,
Míg szépség mámorlelke ihleti,
S hogy létre keltse, szíve ritmusán át,
Véges szavak testébe leheli.

Mert minden létezéshez forma, test kell,
Melyen kívül nemlét marad csupán,
S hiába sír a vers és sír az ember
Az elveszített végtelen után.

Költők, sámánok, táltosok igéje
Nem váltja meg a nemléttől soha,
De zeng a folytonosság harczenéje,
Folyik a szenvedés piros bora.

Te tudtad mindezt, de az ihletősnek
Vak gyújtó tébolya határtalan,
S forgó tüzekben égett ki belőled
A lét, az élet, minden, ami van.

Valódul a nincs s a halál maradt csak,
Mely végtelen, de mégsem az egész,
Nemlévő mása lettél önmagadnak,
Akár a törvény, mit nem írt le kéz.

Hideg törvény, mely konokul vigyázza
A fájdalmat sikoltó változást,
A tökélyért vívott harc ritmusára
Keringő virulást és pusztulást.

E jajgató tánctól megrészegülten
Téged dicsérnek balga angyalok,
Mert szép vagy így is, holttá merevülten,
Mint a körülrajongott szőke Hold,

Kit költő sohasem igézhet,
Mert sorsa a halál győzelme lett:
Örök törvény – süket, vak, néma Végzet
A változó véges világ felett.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo