Pakocs Károly: Krisztus forradalmárai

Nézzetek Róma felé: Messze-világló fáklya-keresztek.
Lángoló fők, lángoló szemek, lángoló kezek.
Ha kérdezitek: megmondom, kik ezek.
Krisztus a mennyi szőlőtő és ők a gerezdek.

Már megértek. Krisztus tüze bíborolta őket
bornak. Most a szenvedés sajtol belőlük tűz-italt,
hogy a várásban-szomorultak daloljanak újraégi dalt
a földnek s lángba-borítsanak fekete árnymezőket.

A bor s a tűz bíbor-forradalma szeretetben szentelt életük.
Nem feketén ásító üres szavak: nem néma holt-betűk
a tanítás, mit a keresztről tűz-ajakkal lekiáltanak
a világba, hanem tanúság vér-pecsét alatt.

Ők lázadók. Emberek között válaszfalat összerombolók,
patríciust plebejus mellé térdepeltetők.
Rabszolgát porból emberi trónra emeltek ők
s fűtöttek kevély cézár-kebelben nemes szív-kohót.

Ők törtek le hajdan puha cézári hüvelykujjakat,
hogy jelükre gladiátor-fejek porba ne hulljanak
véresen, hanem emeljen szolgafőket is magasztos öntudat,
mit mennyre-váró ember-agyaknak a halhatatlan lélek ad.

Ők törtek le emberszívekről rozsdálló zárakat,
hogy Isten-örömre magasra szálljanak a lelkek,
s a boldogságnak, miről valaha álmodni se mertek:
ajtót nyissanak, s betérjen szívükbe Isten-fényáradat.

Ők emeltek test-járom alatt vonagló lelkeket
fel a földről. Lélek-erőknek bűn-bilincs felett
ők adtak hatalmat s fogtak igába szenvedélyeket.
Halál-hanton ők szültek új világot s balga réveteg
emberszemeknek ők mutattak irányt, hajnalló éj-eget.

Nem marcona véreskezű hadfiak, sem dühöngő fúriák,
nem idegen jevakra éhes, életre-törő rabló-lovagok
serege ők: kiknek jövetére borzadásra sápadott
a védtelen s jajveszékelve menekült pusztába a világ:

szelíd-szemű, törékeny gyermekek; asszony (kibe retteg
a szív); kínbilincsben sápadó férfi-had
ők, kik az Úrért milliónyi jövő örök-üdve miatt
életet adtak, de életet embertől sose’ vettek.

Krisztus-módra tulajdon szívükből gyöngyöző tiszta vérrel
mostak alá börtön-falakat, itattak Istenre-szomjaslelkeket
s a halódásban is ragyogó kétszemük izzása verte meg
a sötétet. Tekintetüktől pusztába menekült az éjjel.

Isten lázadói! Őseim! Büszke reátok késő unokátok,
hogy önvéretekben szültetek újra bűn-fertőben
tespedő világot.
Büszke vagyok, hogy szívetekből sarjad ma is újra
a liliom s a pálma,
mintha ez a korhadó világ is földet megújító
véretekre várna…