Jakab Ödön: A magyar paraszt

Mikor künn bolyongok a nyári határon
S a magyar parasztot ott izzadni látom,
Amint kaszát forgat, vagy a markot hajtja:
Úgy el tudok mindig gyönyörködni rajta.

Rajta felejtkezve órákig elnézem,
Hogy a nehéz munka hogy ég a kezében!
Acél minden izma, a marka vas marok,
Erejénél csak a becsülete nagyobb!

Nézem, nézdegélem büszkén az én fajom,
S elborít valami édes nyugodalom:
Mely szent örökségül apáimra maradt,
Biztosnak érzem a földet talpam alatt!

Pedig az egész kép oly ártatlan szelíd,
Minő csak egy gyermek szűz álmától telik,
Mosolygó, lágy idill, a békesség maga,
Nincsen azon semmi, ami riasztana.

Erre is, arra is a sík mezőségen,
Fehér, kis csoportok mozognak serényen,
Mintha a mező az ég mezeje volna,
Bárányfelhőcskékkel tarkán berajzolva.

S tudom én jól, hogy a bárányfelhők nyája
Nincsen a világon senki ártalmára,
De azt is tudom ám, hogy bárányfelhőnek
Nem marad örökké a bárányfelhő meg!

Csak mozduljanak a viharjelző szelek,
S a gyülekezésre egyet füttyentsenek:
Mint juhászfüttyre a szétbitangolt nyájak,
Azok a felhők mind összeszaladgálnak.

S innen-onnan ha mind tömegbe verődött,
Akkor nézzétek meg, hogy mi lett belőlök!
Többé nem a régi sok kis felhődarab,
De sötét borzalom és villámló harag!

Háborgó kedvének, mely világot rémít,
Reszketve hódol meg minden, ami él itt,
S mint ura előtt a hunyászkodó cseléd,
Néma alázattal hajtja meg a fejét!

Diadalmas útján ahol végig törtet,
Nehéz robajával megráz eget, földet,
Zengve-bongva, mint a végítélet vésze,
Harsogja parancsát szörnyű mennydörgése!