Mentes Mihály: Krisztus és a gyermek

Itt járt a földön. Könnyes volt szeme.
Keze gyógyított. Szíve haza vágyott.
Keresni jött a tékozló fiút,
S a gyermek lelkében a mennyországot.

Sok volt a könny, mert keserves az út,
Lábát a kő, Szívét a bűn sebezte,
Ment sírva az eltévedt juh után,
A gyermekek közt pihent csak meg este.

A sötét bűn félt és irigykedett –
S mikor egyszer a gyermekek keresték,
Jaj, ott találták fönn a Golgotán
A Gyermekek Barátjának keresztjét.

Pirosan hullt a vére. Bűnösök
Fehérek lettek, hogy szomjasan itták.
Keresztülnéztek gyöngykristályain
S Égbe láttak a gyermekek, a tiszták.

Dalolt a rét, daloltak a szívek,
Piros fényében az élet is szebb lett –
Aztán nem kellett a Keresztje sem,
A vére sem, mennyországa sem kellett.

Mintha a földről szállna ég felé
Krisztus keresztje. Jaj, már csak a lába
Vérzik reánk. Ha az is eltűnik,
Beleveszünk az örök éjszakába.

Ó jöjjetek hát, tiszta gyermekek:
Föléritek még csókkal és virággal
És visszajön tán újra miközénk,
Ha sok-sok édes, gagyogó imát hall.

De jaj, hol vannak már a gyermekek,
Az áldott Krisztus sok barátja hol van?
Megnőttek s rosszak lettek mind talán
S nem születnek új gyermekek e korban?

Az áldott Krisztus hogy szeressen itt
A földön, hol, jaj, elfogy már a gyermek? –
Ó jer, Egyetlen, utolsó fiú,
Erősen tartsd a lábát, jól öleld meg.

Csak egy kicsit tartsd, amíg tele lesz
Gyermekkel a ház, az utca, a rét is
S az áldott Krisztus, az élet, öröm
A keresztjével köztünk marad mégis.