Sárközi György: Angyalok harca

Zivatarok közt élek én is, mint a bércek keserű keselyűi,
Kik sötét odúikból parazsas szemmel kifigyelnek
       A zápor haragos dalaira,

Zivatarok közt élek én is, de nem az ég sűrű sírása
Zokog fülembe, – felhő lelkemből szakad egy végtelen, féktelen eső
       És zúdul testem rossz falaira,

Felhő lelkemből szakad egy végtelen eső és mossa, súrolja
Testem csupa sár medrét, fehér vizével öntözi, oltja
       Kéktüzű, hánytorgó mocsarát,

Öntözi, oltja, de a rossz szaporább, mint szakadó eső cseppje
S hiába árad a jó vize, föltartja fejét özönéből
       A győzhetetlen, a bűn Ararát.

Két ragyogó angyal birkózik itt benn, e komor zuhogásban,
Csapkodva harcos szárnnyal, az egyik csillag-fehéren
       Fénylik, a mások pokol-feketén,

Két ragyogó angyal birkózik értem s nem vagyok egyiké sem,
Mert nem győzött még a menny angyala és diadalzenére
       Nem hangolnak még a pokol fenekén,

Nem vagyok egyiké sem, de felhő-lelkemből szakad a végtelen eső
S zuhogó zenéje szép himnuszokkal buzdítja birokra,
       Buzdítja zúgva az ég követét,

Ó, lánghúrú zápor, kioltod-e a rossz lidérceit valahára,
Hisz ahol te lobogsz, sötét mélyekben, mint ezer parazsas szem,
       Ott soha sincsen éji sötét.