Prohászka Ottokár: A bűnbocsánat szentsége I.

I. A Messiás bűnbocsátó hatalmat hozott s hagyott maga után

A BÁNAT a vallások elmaradhatatlan motívuma s az erkölcsiségnek gyöngeségünkben és botlásainkban ésszerű, rendfenntartó, javító, vigasztaló erénye! A bánat a kinyilatkoztatás rendjében, abból a pedagógiából, hol Isten lett az ember tanítója, abból a világra szóló ökonobiából, melyet a természet megrendült alapjain az Isten újra szervezett, ki nem maradhatott. Sőt amit az ember máshol hiába keresett, itt meglelte: talált bocsánatot. A hamvas bánat, mely végigkísért a földön s inkább ijeszt, mint békéltet, a természetfölötti rendben nyer ésszerűséget; mert tudja, hogy amit bán, az bűn, bánata által megszűnik; egyedül a kinyilatkoztatás bánatán rezg a kiengesztelés sugara! Máshol az ész bíztat és késztet a bánatra, de nem nyújt közvetlen bizonyságot a bocsánatról; fölveri a bánat csendjét a kétség: hátha nem bocsát meg az Isten? hátha vétkeim már meghaladták türelmének mértékét s azon túl fejem fölött haragos, ólmos az ég?
Csak a kinyilatkoztatás fonalán emelkedtünk ki ez ijesztő izgalmakból; megtudtuk, hogy a bűnbocsánat készen áll számunkra. Vannak-e emberi nyomort jellemzőbb s dúlt kebleket nyugtatóbb szavak, mint a próféta szavai? «Te tehát ember fia mondd Izrael házának: Így szólottatok, mondván: A mi gonoszságaink és bűneink rajtunk vannak, és mi azokban elepedünk: hogyan élhessünk tehát? Mondd nekik: Élek én! úgymond az Úristen, nem akarom az istentelen halálát, hanem hogy megtérjen az istentelen az ő útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg a ti igen gonosz utaitokról. Miért halnátok meg Izrael háza?» (Ez. 33, 11. 12) «Ha pedig az istentelen bűnbánatot tart minden bűneiről… élvén él és nem hal meg.» «Vajon akarom-e az istentelen halálát? – úgymond az Úristen, és nem inkább, hogy megtérjen útjairól és éljen?» (Ez. 18, 21–23)
Íme megtudjuk, hogy a sértett Isten vágyódik utánunk, hogy sajnálkozik rajtunk, hogy a bűnt terhünknek nézi, amelytől fel akar szabadítani. Hogy mi ez a vágy annak a végtelen Istennek lényében, azt nem tudjuk; hogy az Isten vágya mily alakban fog áldólag elénk lépni, el nem gondolhatjuk, ha csak ugyanaz a kinyilatkoztatás a bűnbocsánatot magát nem állította volna vigasztaló valóságban szemeink elé. Azon vesszük észre magunkat, hogy a Megváltó, – az Isten irgalmának megtestesülése, – a bűn miatt jön. Bámulva csodáljuk e kifejtést. Az ember az ő bánkódó vallásával, mely a bűntől szabadulást keres, s az Isten az ő Messiásával, kit a bűn miatt ad nekünk, találkoznak. Az ószövetség evangelistájának szemében «Jehova szolgája» (Messiás) a «fájdalmak férfia», ki «betegségeinket viseli és fájdalmainkat hordozza», vagyis, aki azt az egész gyászos örökséget, azt a lelki és testi nyomorúságot, mely a bűnben s a bűnből rajtunk nyugszik, magára vette; «megsebesíttetett a mi gonoszságainkét, megroncsoltatott bűneinkért; a mi békességünkért van rajta a fenyíték és az ő kékségével gyógyulunk meg.» (Iz. 53.)
A bűnbocsátás a Messiás sugárfénye. Az egész ó-szövetségen át, a messiási fogalom előkészítésén és kifejlődésén végég, a bűnbocsátás egyike a legmélyebb eszméknek. Az első ígéret is, mely a Megváltóra irányítja az elesett és bűnhődő ember hitét, az «asszony ivadékát» mint a kígyó fejének megtörőjét említi, kinek jóvá kell tennie a kísértő által az emberen ejtett kárt, a bűnt. A pátriárkák ivadéka a népekre árasztandja áldását, hogy levegye azt az átkot, amely a népeken a bűn miatt sötétlik. A húsvéti bárányáldozat, Izraelt áldozatai általában, a jövendő Messiás reflexei, tükrözései; szemléltetik a módot is, amelyben a Messiás «Izraelt megváltja». Mert mivéle megváltás kell Izraelnek? Az áldozatok hirdetik: Izrael nem ismer más áldozatot, mint áldozatot a bűnért, s ha naponként meg is újítja áldozatát; de megújult bűne is; a bűn nem enyészik el ez áldozattól, hanem mélyebben s érzékenyebben veszi bele magát az öntudatba; maguk az áldozatok fokozzák a keserves tapasztalást, nyomósítják az ember tehetetlenségét. E megvilágításban azután jobban értette meg prófétáit s gyengédebben simult reményeiben hozzájuk. Az ő Messiása a «fájdalmak férfia», «aki megsebesíttetik gonoszságaiért», szenvedve, áldozatul hozva önmagát; «Megváltónkká» lesz, «mert az uralkodik rajtad, ki téged teremtett, seregek Ura az ő neve; és a te Megváltód Izrael szentje, az egész föld Istenének neveztetik». (Iz. 54, 5) Dániel, a vágyak és remények embere, tudja, hogy 62 évhét után megöletik a Krisztus, hogy halálával «véget érjen a bűn, eltöröltessék a gonoszság és eléhozassék az örök igazság». (9, 24)
E néhány vonás, melyet a Messiás alakján kiemeltünk, magyarázza azt a tényt, hogy az idők teljében Izrael a Messiást, mint Megváltót a bűntől üdvözli. Zakariás, a boldog apa, üdvözli fiát: «És te gyermek a Magasságbeli prófétájának fogsz hívatni, mert az Úr színe előtt jársz majd, hogy közöld népével az ő bűneik bocsánatát.» (Lk. 1, 76) Az angyal is eloszlatja József kétségét: «Fiat szül pedig, kit Jézusnak fogsz nevezni, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.» (Mt. 1, 21) Keresztelő Szt. János már ujjal mutat rá arra, «ki elveszi a világ bűneit».
Zsidó és pogány, az egyik a kinyilatkoztatás fényében, a másik az elferdített hagyomány s a ki nem elégített szív sejtelmeivel rámondják: ez kell nekünk, ezt vártuk. Bűnbocsánat, – ez a Messiás áldása és hatalma! Nincs oly szó, mely a Messiás erőteljes és vigaszos nyelvét jobban jellemezné, mint ez: «Bízzál fiam, megbocsájtatnak a te bűneid». (Mt. 9, 2) Ez isteni szózatba belerendül az inaszakadt; lelkében száll meg először az absolutio olajágával a galamb, azon inaszakadt lelkében, kiben az emberiség lelki és testi nyomorúsága jelképeztetik oly találóan, oly híven, hogy a Megváltó vele való találkozásában ismerte fel a pillanatot legnagyobb céljának kinyilatkoztatására s az ő lelkét választotta ki arra, hogy bánatának s nyomorának mélységében első fogja föl a vigasznak hatalmát, mely e szavaiból a világba árad. Emberi szóval, – tehát azokon a hangokon, melyekkel panaszkodunk és sírunk, melyekkel az Isten könyörületét ostromoljuk, – halljuk meg egyszersmind azt: megbocsáttatnak bűneid. Hogy pedig tudjátok, ne csak higgyétek, hanem tudjátok, hogy a bűnbocsánat hatalma már közétek szállt, hogy erkölcsi világtokban mint régi száműzött kegyelemmel teljesen megjelent; hogy tudjátok, hogy az ember fiának hatalma vagyon a földön a bűnök bocsánatára, mondá az inaszakadtnak: «Kelj fel, vedd ágyadat és menj». Az emberfia megbocsátja testvéreinek a bűnöket. Neki hatalma van rá; meberi akarattal, emberi szánalommal, emberi szóval közli velük a bűnbocsánat kegyelmét.
Boldog bűnösök, bennetek megnyugvást talált a világon reszkető nyugtalanság! Mi kell nektek más, mint a Magdolnához intézett szó: menj és ne vétkezzél! Bűneid meg vannak bocsátva, a pokoltól megszabadultál, adósságod törlesztve van…! De az emberfia testvérünk nekünk is; az emberi természet valamennyi viselője rá van utalva; hatalma a földön a bűnök bocsánatára örök. Ő Megváltóul adatott a raboknak és gyengéknek; a gyengéknek az igazságban, mint tanító; a gyengéknek a jóban, mint bűntörlesztő, áldozó; a gyengéknek az elszigeteltségben és visszavonásban, mint vezér, parancsoló, király! Ez a hármas tekintély folyik össze Krisztusban; ezt a hármas tekintélyt hagyta az «Isten házában», az «Isten községében», az «Isten élő templomában», melyben már nem Izrael népe lakik, hanem minden nép és nemzet. Ezt az «Isten házát» Egyháznak hívjuk; ennek a nagy testnek Isten a lelke s Krisztus a feje s ezen boldog közösség óta a fej s a tagok közt – van nekünk bűnbocsánatunk.
Istennek úgy tetszett, hogy a bűnbocsátást egy szentséghez kösse. E rendeletben befejezését nyerte az Isten irgalmas terve a bűnbocsátásra nézve s épp úgy kielégítést nyert a kétkedő ember bizonytalansága. Az «emberfiának» folyton kell bűneinket bocsátania; mi mindnyájan akarjuk «hatalmát» érezni, mindnyájan akarjuk hallani: bízzál fiam… Íme ez a kiirthatatlan s következetes vágyódás ugyanaz, mely hajdan csak bocsánatot keresett; most, miután a bocsánat Krisztus szavaiban hangzik: ezt a Krisztust keresi. Az egyház szentségei a mindig élő Krisztusnak velünk való közlekedése. Ha Krisztus nekünk minden, ha Krisztusnak van hatalma újjászületni, átalakítani, táplálni az embert; ha Krisztusnak van hatalma a földön megbocsátani a bűnt: a hívő lélek az ész és a szív logikájával keresi ezen áldó hatalomnak közvetlenségét: keresi Krisztus bűnbocsátó tevékenységét. E krisztusi tevékenység a szentségekben nyilvánul. A szentségek a Krisztus helyettesítéséről szóló katolikus tanításnak gyönyörű alkalmazásai. Krisztus organumokat állít fel, amelyekben s amelyek által végzi azt, amit hajdan ő maga végzett. Az apostolok s az apostoli hivatal különféle hordozói, mind Krisztus helyettesei, kik Krisztus helyett keresztelnek, Krisztus helyett bűnt bocsátanak, Krisztus helyett tanítanak; a hivatal csak árny, a substantia a Krisztus; a helyettes ember aktusa csak árny, a substantia Krisztus cselekedete; az ember szava csak burok, a benne rejlő igazság a Krisztus tana. «Krisztus helyett járunk el követségben, úgy mint az Isten intvén mi általunk.» (2 Kor. 5, 20) Krisztus mi általunk; ez a szentség fogalma: Krisztus mi általunk bocsátja meg a bűnt… ez a penitenciatartás szentsége!
Mily mélyreható félreértése a kereszténységnek a tagadás, amely a szentségek s nevezetesen a penitenciatartás szentsége ellen is irányul. Megszakítja a szentség – azt mondják – az összeköttetést, a boldogító emberi viszonyt Krisztus és a lélek közt; Krisztus és a lélek közé idegen, lanyhító tényezőt csúsztat be. De ha nem félünk attól, hogy Krisztust Isten s ember közt közbenjáróul elfogadjuk, ha ellenkezést nem találunk abban, hogy az Isten az emberi természetet magára vette s hogy e hozzánk való hasonulásban, ez emberi testben, ez emberi gondolatokban, szavakban az általunk meg nem közelíthető Istennek leereszkedését s velünk való összeköttetését eszközölte: miért ne ismernők el ésszerűnek és szívszerűnek, sőt az ész s a szív követelményének azt, hogy ez a Krisztus mindazon pontokon, melyeken életünk legfőbb érekei felemeltetést és megdicsőülést várnak, melyeken isteni közbelépésre számítunk, maga tegyen, maga áldjon, maga nyugtasson?! Ezt a szentségek által teszi. Katolikus kereszténység, tied a győzelem, te megértetted az embert, te megértetted Krisztust! Az ember kívánta az Istent testvérének… ez a megtestesülés, ez a Krisztus; az ember kívánt Krisztussal emberi viszonyban lenni, vele emberileg közlekedni, emberi szavai által oktattatni, emberi szavai által szívét megnyugtatni s te benne megtalálod ezt is! Te a Krisztus tekintélyével tanítasz, Krisztus helyett keresztelsz… Krisztus helyett oldozasz, Krisztus helyett fenyítsz. Te nem szakítottad szét az embert; te a kereszténységet nem láthatatlan hitbe, száraz, vigasztalan, erőtlen absztrakciókba öltöztetted; kezeidben van az igazság, nem mint angyali, hanem mint emberi; egyszóval mint istenemberi; az ember- és Isten fia.
Engedjünk e belátásnak, fénye meglepő! Krisztushoz is sereglettek emberek, szegény bűnös, terhelt emberek; emberek, kiknek a szégyen volt keresetük, kik a gyalázat pályáján haladtak; azok leborultak előtte, sírtak előtte, nyomorúságuk öntudata vagy nyilvános gyalázatuk vádolta őket s Krisztus hozzájuk fordul, vigasztalja őket, megbocsát nekik. Hol van az igaz kereszténység? Nem lesz-e ott, ahol ugyanezt teszik azok, kik «Krisztus helyett járnak követségben?»
Az Úr Jézus világosan így rendelkezett s ezt akarta. A legmélyebb pszichológiával van ez megírva szent János evangéliumában: «Békesség nektek. Amint engem küldött az Atya, én is küldelek titeket. Ezeket mondván, reájok lehele és mondá nekik: Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik; és akiknek megtartjátok, meg lesznek tartva». (20, 21–23) Gyönyörködjünk e szavak vigaszos igazságában!
E szavak föllebbentik az egyház organizmusának alapgondolatát. Krisztus, a világ üdvössége, az üdvözítő hatalmat, az üdvözítő munkát, mint az áldás folyamát mutatja be nekünk, mely az Atyából kiindulva a Fiúba áramlik s a Fiúból az apostolokba. A munkát, az Istenfia művét ismerjük; ez az a messiási mű: a bűn eltörlése. E mű, e cél kizár egyszersmind minden kétséget a «bűnök» értelme iránt. Vajon büntetést ért-e Krisztus, vagy áldozatot a bűnért? áldozatot bizonyára nem, mert áldozatot oldozni vagy kötözni nem szokás; de büntetést sem ért Krisztus kizárólag; mert Krisztus bűnt jött törülni, ezt bizonyítja a Messiás fogalma; ezt bizonyítja az új-szövetség lényege, mely nem a külső megigazulást vette célba, mint a zsidó törvény, hanem a belsőt; mert ott tátong a seb, melyre írt nem talált a szív a képekben, az állat-áldozatokban és mosakodásban; ezt bizonyítja végül a büntetésnek és bűnnek összefüggése, mert örök büntetést engedni s a bűnt el nem engedni, ez lehetetlen. Az Isten barátjává lenni s tőle elválasztottnak, elátkozottnak lenni, szintén ellentmondásba vezet. Aki büntetést tud megbocsátani, az tud bűnt is elengedni; ha tehát Krisztus hatalmat ad a bűnbocsánatra, valóban a bűn alatt magát a lélek foltját, az Isten-sérelmet érti. Ez az a páratlan hatalom, mely az emberfia hatalma, amelyet nem adhatott néki a világ; hanem Ő hozta a világra! – ezt adta neki az Atya. Krisztus ezt hordozza! Most pedig ráruházza apostolaira a Lélek által; szíve melegét, szeretetét, az ő lelkét közli velök; azt a Lelket, mely által élünk, melyből újjászületünk; amelyet a lelkileg holtakra úgy áraszt, mint ahogy Ezekiel látomásában Isten árasztja lelkét a száraz csontokra s a holtak élni kezdenek! Az apostolok elevenítőink azon szavak erejében: akiknek megbocsátjátok bűneiket, meg lesznek bocsátva. Íme Krisztus s az apostolok egy művön, egy célra dolgoznak ugyanazon hatalom erejében!
Tehát létezik hatalom, tekintély, küldetés, mely az embereket boldogítani fogja; a küldetés és hatalom felülről. Krisztus küldetik az Atyától azzal a hatalommal felruházva, amely az embereket megszentelje és megigazultakká tegye, mely bűneiket megbocsássa s őket az üdv útján vezesse és gondozza; Krisztus pedig küldi tanítványait ugyanazon hatalommal, ugyanazon munkára, ugyanazon célra. Amint engem küldött… az Atya: úgy küldlek én is titeket! Tehát az Isten erejével eszközlött áldás csak a valódi küldöttől jön; Krisztusban van e hatalom és áldás, mert ő az Atya «apostola»; a Fiú apostolai, vagyis küldöttei pedig bírják ezt a hatalmat és áldást, mert Krisztus közli velük. E küldetésen alapul az egyházi hivatal. Az egyházi hivatal valóságos hatalom; minden népakarattól független. E küldetés s e hatalom erejében intézi az «egyházi hivatal» s az «egyházi szolgálat» Krisztus községét. A megtértek nem avégre léptek az egyházba, hogy ott parancsolgassanak, hanem hogy engedelmeskedjenek. Nagy nyomatékkal adták értésökre, hogy ők tagjai lesznek a testnek; eszerint tudták, hogy nekik, mint tagoknak, már a dolog természeténél fogva szükségképpen kötelmökké vált az egyházi test felsőbb szerveitől eredő ösztönzéseknek engedelmeskedni. A küldöttek hatalmuk öntudatában voltak. Szent Pál, Péter, János az ő leveleikben nagy nyomatékkal emelik ki az apostoli méltóságot és hatalmat, melynek a hívektől, bár mérsékelten s nagy elnézéssel, föltétlen meghódolást követelnek. Ők bírták s gyakorolták a hatalmat átadták maguk után másoknak. Miként az Úr mondá apostolainak: «Nem ti választottatok engem, hanem én titeket», úgy mondták azt az egyház tisztviselői a községeknek: Mi vagyunk, kik mint Jézus követei és eszközei titeket tanítottunk, megtérítettünk, megkereszteltünk, ragaszkodjatok hozzánk, mert nekünk mondá Krisztus: «Bizony mondom nektek, amiket megkötöztök a földön, meg lesznek kötve a mennyben is; és amiket föloldoztok a földön, fel lesznek oldozva mennyben is» (Mt. 18, 18) S e hatalmat részletezte és meghatározta: «Akiknek megbocsátjátok bűneiket…» Az apostolok Krisztus egyházában, az Isten házában «Krisztus szolgái és Isten titkainak sáfárai gyanánt» álltak. A többinek mindenek hozzájuk kellett csatlakozni; a hívek «Isten titkainak sáfáraiul» magukat sohasem tekinthették; mert nem rendeltettek Krisztustól; s ennek következtében mindig alárendeltségben maradtak. Az ősegyház lelke az apostolok «hivatala» s az általuk behelyezett szilárd, emberi önkénytől ment «szolgálat», mely azáltal létesült, hogy az apostolok átruházták teljhatalmukat másokra, mint szent Pál Timotheusra és Titusra, kiknek feladatuk volt, hogy tanítsanak és őrködjenek a tanítás tisztasága fölött, tegyenek elöljárókká és presbiterekké ismét másokat, és a Krisztustól hallott tannak derék és alkalmas férfiak által való terjesztéséről gondoskodjanak: ez mind a Szentlélek erejében történik; mert szent Pál mondja a Miletbe hívott ephesusi elöljáróknak: «Vigyázzatok a nyájra,… melyen titeket a Szentlélek püspökökké tett az Isten egyházának kormányzására, melyet maga vérével szerzett.» (Ap. csel. 20, 28) Aki e hivataltól elszakadt, mást tanított, vagy fellázadt: az mind, épp ezáltal az egyházon kívül volt.
Hatalom… ismétlem, ez a döntő szó! Az apostoli egyházban voltak hivatalok, szolgálatok, hatalmak; – az apostoli egyházban e hivatalok és szolgálatok kötöttek, oldoztak; szóval az apostoli egyház bírt kötő és oldó hatalommal Krisztus helyett és Krisztus nevében, s ha ezt elfogadjuk, nincs nehézségünk a bűnbocsátó hatalom elfogadásában. A Szentírás pedig világosan említi a kötést és oldást; két helyen mondja Péternek Krisztus, hogy oldhat, köthet, mint akinél van az «ország hatalma». S az egész apostoli kollégiumnak, melyben Péter is volt, ugyancsak hatalmat ad «bármit» oldani és kötni. A régi egyház szervezete szolgáltatja nekünk e szavak legvilágosabb kommentárját, s a filológiai soványságok, melyeket arra nézve felhoznak a protestánsok, hogy «kötni és oldani» kitétel nem jelent valóságos jogot-, törvényt-, büntetést-szabó, kormányzó hatalmat, a századok életével szemben csak gyönge döngicsélésekül tűnnek fel. De a filológia is hangosan bizonyítja, hogy a zsidó nyelvszokás a legrégibb rabbiknál átlag, midőn parancsról, tilalomról, törvényhozásról vagy kormányról s törvényeltörlésről van szó, ez igéket használja; – a görög szentírásban csak két helyen jelentenek annyit, mint megengedni, megtiltani, parancsolni… máshol mindenütt hatalmat jelentenek; e jelentést a profán «graccitas» is fönntartja s szemetszúró példa rá Isis királynénak szicíliai Diodor által említett sírirata: «Én vagyok ez ország királynéja, Isis… amit én megkötök, azt föl nem oldja senki.» Ez Isis királynői hatalma! Különben eltekintve a «kötni és oldani» általános s elvontan vett jelentésétől, ez a kifejezés «bűn oldani» sohase jelent mást, mint bűnt bocsátani, akár a szent, akár a profán írásban.
Krisztus szava s az imént adott magyarázat e hatalmat isteninek nyilvánítja. A farizeusok nehézsége, hogy kicsoda bocsáthatja meg a bűnt, hacsak nem az Isten, a legkezdetlegesebb jogi fogalmak következménye. Természetes, hogy az apostolok e hatalmat attól nyerik, akié, t. i. Istentől. Ember nem bocsáthatja meg az Isten sérelmét… mindenesetre nem, a maga merő jószántából és kedvéből; de hiszen a bűnbocsánat szavai Krisztus nevében, Krisztus helyet mondatnak, – a bűnbocsátás szavai «szentségi szavak.» Állítsuk párhuzamba e hatalmat más, Istentől nyert hatalommal! Holtakat feltámasztani, isteni hatalomnak műve. Mit tesz az az ember, akinek e hatalom jutott? Semmi mást, mint amit máskor tesz: akar! Így például: mi történik, mikor járni akar valaki? az akarat elhatározza magát s egy akarati működést létesít, mely determinálja a «járási hatalmat». S mi történik, ha a holtat feltámasztja a szent? Akaratában egy elhatározás kél: akar s ez akarat determinálja a holtakat feltámasztó erőt; de ez nincs benne; ez az Istené! Íme az Isten úgy rendelte, hogy e kegyelemmel kitüntetett ember akaratának megfeleljen az isteni erőnek e tette. Éppen így vagyunk a szentségekkel. Krisztus rendelte, hogy az ő nevében eszközölt cselekedetek s a helyette mondott szavak kíséretében működjék az isteni erő.
A bűnbocsátás fönséges hatalmában való hitet az egyház hagyománya, mindennapi élete, küzdelmei, fájdalmai, könnyei bizonyítják. Ugyanazon érvekkel élt, amelyekkel mi; hatalmát Krisztus szavaiból Péterhez: «neked adom a mennyország kulcsait…» (Mt. 16, 19) s a többi apostolokhoz intézett megbízásból (Mt. 18, 18) s Jánosnál oly világosan elénkbe adott verséből (Jn. 20, 21) bizonyította. Föllázadt ellene Montanus és Novatianus. A montanisták elismerték, hogy van az egyháznak bűnbocsátó hatalma, de tagadták, hogy ez a hatalom minden bűnre kiterjed; különböztettek ugyanis bűnök közt, amelyeket az egyház feloldozhat s olyanok közt, melyektől fel nem oldozhat. Az Istenhezutasították a bűnöst; elválasztották Krisztus egyházától; nem bírtak fölemelkedni a szeretet követeléséhez, mely az Isten tetteit és szavait az egyházban megtestesülve akarja látni. A sötét Tertullián, ki kezdetben az egyház misztériumát a bűnbocsátó hatalommal felruházva tisztelte, írja: «Ha azt gondolod, hogy még zárva van az ég, emlékezzél rá, hogy az Úr Péternek s általa az egyháznak hagyta a kulcsokat.» (Poenit. 10.) Később Zefirinus pápát így szólítja meg: «Mutasd ki, apostoli férfiú, a prófétai csodatetteket s akkor én is elismerem, hogy isteni hatalmad van s hogy méltán tulajdonítasz magadnak bűnbocsátó hatalmat.» (Pudic. 21.) Tertullián rosszul argumentál! Nem a prófétai csodatettek által, hanem a kulcsok hatalma által nyílik meg az ég. Novatián is az Istenhez utasította a bűnösöket; nem mondta, hogy ne bánják meg bűneiket s hogy ne vezekeljenek; de távol tartotta magát minden ítélettől; nem akart oldozni, de nem is akart kötni. A bűnösök magukra maradtak, néztek az égre, kiáltottak s nem kaptak feleletet. Nem érezték, hogy Krisztus testében vannak! Novatián és hívei pedig, a «tiszták», «χαϑαροί», beérték tisztaságukkal s meghagyták a tisztátlanokat mocskaikban.
De az egyház fel nem adta az apostoli gondolatot, hogy Krisztus helyett old és köt. Nem kötött velük békét azon magyarázattal, hogy hiszen a bűnbocsátás csak buzdítás, csak kijelentés, hogy az Isten megbocsát. Ha így értelmezi Krisztus szavait, akkor a paracletus Montanus, Prisca és Maximilla próféták, Novatián, az előkelő, tiszta, katharosz közösség, a szellem arisztokráciája, mind kezet fognak vele.
A régiek fogalma szerint az egyház Krisztus folytonos teste, az egyházban van a Krisztus; ő keresztel, ő old. Ha a szentségi tan még nem is volt kifejlesztve, de az egyházi öntudatban és életben, mint közvetlen gyakorlat folyton érvényesült. Az egyház oly közel áll Krisztushoz, hogy bizonyos cselekedeteket Krisztus általa végeztet; az egyház «miniszterialiter» kegyelmez és elítél; Krisztus teszi, de az egyház kezével. A különböztetés Krisztus és az egyház közt sohasem szakítja meg ezt a belső összefüggést; tartsuk ezt jól szem előtt; a szent atyák, midőn valamit az oldó és kötő hatalomban csakis Istennek tulajdonítanak, ez soha nincs az egyház kizárásával mondva, mert az egyházzal Krisztus old és köt: amiket megkötöztök a földön, meg lesznek kötve a mennyben.
A keresztség és penitencia közt való különböztetés, ez a nagy előszeretettel fejtegetett párhuzam bizonyára szemeink elé állítja azt is, hogy a bűnbocsátó hatalom nem volt azonos a keresztséggel. Az eretnekek kislelkűsége sohasem szállt oly mélyre, hogy a keresztség erejét is tehetetlennek tartsa bármily nagy bűnökkel szemben. Nem, a keresztség minden bűnt törül még a kétkedő ember szemében is. Kétkedésük csak ott kezdett kísérteni, ahol a keresztség után kezdődik a bűn, s ahol az elesett kereszténynek bíztatásul rámutat az egyház a kulcsok szimbólumára, a hatalomra, mely old és köt, melynél fogva, akiknek megbocsátja bűneiket, meg lesznek bocsátva s akiknek megtartja, meg lesznek tartva… E szavak hallatára a benyomás közvetlensége kizárja a lehetőségnek még árnyékát is, hogy Krisztus itt a keresztelést érti. Ki zavarhatja össze a keresztséget oldással és kötéssel? Kicsoda a mosás szertartását erkölcsi kötelékek hogy érvényes megszüntetésével, vagy megerősítésével? Itt hatalomról van szó, melynek két különálló aktusa van, mely gyakoroltatik akkor is, ha old, akkor is, ha köt. Senki sem gyakorolhatja a természetfölötti, kötési hatalmat, mikor nem keresztel; a keresztelési hatalomnak nincs két aktusa: keresztelni és nem keresztelni; de igenis, aki nem oldja föl a bűnöst, hanem megköti, az természetfölötti, krisztusi ténykedést végez. – Azonkívül méltán kérdezzük: miért korlátozzuk Krisztus szavait így: «Amely pogányoknak megbocsátjátok bűneiket, t. i. a keresztség által, meg lesznek bocsátva?» Ha Krisztus, mint azt e magyarázók megengedik, igazán bűnbocsátó hatalomról beszél s ha e hatalmat sehogy sem korlátozza, sem a személyeket illetőleg, mert azt mondja «akiknek», sem a bűnöket illetőleg: miért korlátoznók akkor mi ekképp, hogy csak a pogányokat érti? S miért csak a pogányokat s miért nem a keresztényeket? Vagy talán ez utóbbiak hátrányosabb helyzetben legyenek? Valóban különös! Krisztus az egyháznak annyi kegyelemszert, annyi eszközt adott a hívek üdvének előmozdítására s a bűnnel szemben, mely már a kebelében lévő lelket nyomja: üres kézzel áll az egyház?! Nem segíthet nyomorultjain; gyógyszerei az idegeneknek szolgálnak; gyermekeivel szemben vigasztalan s tehetetlen?! Ha pedig az egyháznak valóban van hatalma Krisztustól arra a célra, melynek Krisztus szolgált; ha az egyháznak valóban kell folytatnia Krisztus művét, mely a bűn rontása: akkor e hatalmat a keresztelésre szorítani nem lehet; e hatalom sokkal tágasabb, általánosabb, közvetlenebb leS ezt a bűnbocsátó hatalmat átruházta másokra, úgyhogy ez áldásthozó hatalommal szemben áll minden bűnös szív – nem kell a Messiás korába visszavágyódnia! – egész a világ végéig.