Jakab Ödön: Könyörgés

Hatalmas Isten, édes Istenem,
Ki ur vagy égen, földön, mindenen,
Hajolj le hozzám és ne vesse meg
Irgalmad az én könyörgésemet!

Kincset eddig se kértem én, Uram!
Boldog valék én igy is, koldusán
És ezután se kérek kincset én :
Maradjak boldog és legyek szegény.

Jóságodat, mit annyit érezék,
Többre nem kérem, csupán egyre még:
Ha múlt az élet s eljön bús telem,
Tekints akkor is rám kegyelmesen!

Te, ki a nyárnak oly szép véget adsz,
Hogy a mezőkön sárguló haraszt
Észre sem veszi, miként múlik el
Szelíd halálban ott a többivel:

Nekem is add meg azt a szép, szelíd
Elmúlást majd, a vég ha közelit!
Nem is érezve, hogy valami fáj,
Aludjam úgy el, mint az őszi táj!

Aztán a sötét sírból egykoron
Hozd napvilágra még egyszer porom!
Eke szánt ki, vagy dúló viharok:
Mindegy nekem, csak ne maradjak ott!

Keringjek itt a földön czéltalan,,
Busan bujdossam szerte egymagám:
Csak érezhessem napod sugarát,
S hallhassam zengő madarak dalát!

De ha poromból már akkor egyéb
Nem lenne itt fenn, csak silány szemét,
Melyet mind az, kit útja arra hoz,
Rá se figyelve, durván megtapos:

Oh, úgy maradjak, édes Istenem,
Maradjak én úgy mindörökre lenn!
Ne lássak többé napot, kék eget,
Ne halljak többé madáréneket!

Büszke szivem lent, hol nagy álma foly,
Legyen felejtett por, de tiszta por,
S egy kis perczig se legyen itt e szép,
-Fényes világon — megvetett szemét!