Erdélyi József: Nyári rapszódia
1.
Én nem tudom, mire is mondják,
hogy a világ megváltozott? –
Elmúlt a tél s a tavasz éppen
olyan virágokat hozott,
mint ezelőtt; a kis pacsirta
épp úgy dalol, akár tavaly;
hát ha semmi sem változott,
mért változzon éppen a dal?
2.
Nem hótól már, hanem virágtól
fehérek az útszéli fák;
futó kocsink szelétől bókol,
köszöntget a cseresznyeág;
áll a fasor, mint lakodalmas,
fehérruhás leánysereg;
mit is susog? – Egyszerre tán hogy
Isten hozott, Isten veled.
3.
Csapodár fecske, csakhogy itt vagy;
nem kérdezem: a télen át
hol jártál, csakhogy visszajöttél,
örül szemem, hogy újra lát;
őt sem vallatnám ha itt lenne,
hol járt; könnyezne két szemem,
örömömben hogy újra látom.
Ilyen bolond a szerelem.
4.
Milyen közel van a szivárvány!
Itt szökken a domboldalon
s ott végződik azon a dombon,
valósággal tapasztalom.
Hogy a tengerből szí vizet
a fellegekbe, mese csak;
de így is szép, hazugság nélkül;
hétszerte szebb, mert igazabb.
5.
Kiűzte fészkéből a fecskét
az alacsonyröptű veréb,
most ő lakik benn, csiripolva
kidugja buksi, vad fejét.
Leverjem azt a fecskefészket?
Elűzzem azt a verebet? –
Kitudva minden igazamból,
szenvedek én is eleget.
6.
A fűszál is felállott ellenem,
a falevél is nyelvet ölt;
gúnyosan néz rám a virág is,
porral-sárral gyaláz a föld,
– Eredj világra! – így kiált rám
haragos kis lánygyermekem;
eredek is: magamat még ma, –
még ma világra kergetem.
7.
Hogy elszakadtam! Él apám, anyám,
élnek testvéreim hiánytalan,
nőm, gyermekem s így bolygok egyedül,
mintegy árván, özvegyen, magtalan;
magamhoz is már oly semmi közöm;
a föld színén oly idegen vagyok,
mint az északi fény, a délibáb,
mint a nap, hold és a csillagok.
8.
Ahogy a Vajdatemető homályos,
hűs erdeje nyári nappal kinyílik,
megállsz. Előtted van az egész Vértes;
sziklás gerince a távolba nyúlik,
bordáiról az uradalmi erdők
zuhognak a síkságra le,
s alattad a völgyben egy kis falu
száz apró zsindely, szalmafedele.
9.
Kétszáz év óta lakják ezt a völgyet,
egy talpalatnyi föld sem az övék;
minden a grófé, az erdők, a szántók,
ameddig szem lát, az egész vidék;
eladhatják a házakat s mehetnek,
költözhetnek tovább, jogukban áll;
fölöttük végső romban is idézi
Csák Máté lelkét a gesztesi vár.
10.
Szállást kerestem a nedves határban,
üres kunyhót találtam. Besütött
a telehold anyás, örök mosollyal
és altatódalt zengett száz tücsök.
Lándzsás, bokrétás cirkok álltak őrt,
szellőre zörgött éber levelük;
elaludtam. Az alvók és a holtak
otthon vannak a földön mindenütt.
11.
Ablaka sincs ennek a kis hajléknak,
a szőlőben. Nádfedele felett
diófa bókol. Ilyen nyári délben,
hűsölni benne jaj de jó lehet!
Fehér falára a barna eresz
kék árnyékot vet… Alszik a napon,
a kis hajlék, a nagyvilágtól távol,
álmodik némán, süketen, vakon.
12.
Háromszáz helyett ma tíz, tizenegy
korongot hajt a fazekasipar,
a csákvári, versenyeznie kell
az edénygyár olcsó áraival.
Haldoklik a remek kézmű, hervadnak
a virágok, a szépíró kezek;
nem kell inas, pedig beállanék.
Én mindenhova későn érkezek.
13.
Arany vetés szélén ezüst kasza
csendül a völgyben s a hegyen, a zöld
erdő szélén nem szól már a kakukk,
elvágták a szavát, elköltözött;
felnevelte fiait, a kakukk
fiait is az éneklő madár;
szívéve szórta tüzes sugarát
s a legszebb dal közt, megölte a nyár.
14.
Terítve az irtás földieperrel,
s bérbe adják a szedést a papok;
ha egy tőhöz lehajlok, ha csak egy szem
földiepret leveszek, már lopok.
Bérbe adják az erdő gyöngyvirágát,
Jézus könnyét és vére cseppjeit.
– Ez az én vérem, – Szól szívemben Jézus,
s én szedem bátran az ő epreit.
15.
Csavargó. Mint egy lompos, éhes farkas,
toppan elém az úton; gúnyosan
nézi rajtam a ruhát, hátamon
a hátizsákot. Szégyenlem magam,
hogy nem vagyok olyan kész „darizó”,
a világgal dacolni nem merek,
műkedvelő, romantikus csavargó,
akinek a csendőr is tiszteleg.
16.
Tíz pengőt küld ki mindig az inassal
a gróf úr és az oldalági öccs
zsebreteszi és odébbáll. Tíz pengő
nagy pénz, mikor olyan olcsó a fröccs.
Eladná a nevét is szívesen,
tíz pengőért, de meghagyják neki:
grófi cím nélkül úgysem ér a név
egy fillért sem, bátran viselheti.
17.
Nagygannán, hű németjeik között
nyugosznak a gróf Esterházyak,
kurucok és labancok, nem zavarják
őket ribilliós magyar szavak;
elbujdostak a szegény kurucok,
de új kereszteshadak előtt reszket
Bécs, Budapest és Gannán és Döbrentén, –
Heil Hitler! – félik a horogkeresztet.
18.
Egyet fordulnak, még csak egy barázdát
húznak a fáradt piros-pej lovak,
aztán letelik a nehéz iga.
Mire hazaérnek, lemegy a nap.
A dűlő mellett, a lemenő napban,
felragyog a szekér: az is örül, –
aranyszekér, királyi szék… Kiállott,
jön már a gazda, befog és felül…
19.
Hosszú, heges szeg van a botja végén
a mezőőrnek, az a fegyvere;
hasba akarja szúrni a vadászt,
a gróf vadászát keresi vele:
mért lőtte agyon az ő kiskutyáját? –
Jobb lett volna ha őt lövi agyon…
Hosszú, hegyes szeg van a botja végén,
ölni akar és jár-kél szabadon.
20.
A tehén marha, kiballag legelni;
legel, amíg talál egy szál füvet;
este beballag, ismeri az ajtót,
jászolhoz áll s leadja a tejet.
Kilenc fillér a tej a Tápiónál,
a kapzsi Tőke annyiért szedi;
harminc fillér még aznap Budapesten…
Marha az is aki legelteti.
21.
Ha ostoruk nem lenne, el se hinnék
hogy pásztorok: rajtuk városi rongy,
kabát, pantalló, félcipő, szemükben
ellenzős sapka. Proli pásztorok.
A csorda is más, nem a régifajta, –
csupa jól tejelő svájci tehén.
Tán még ma földhözvágja ostorát
s meglóg mellőlük ez a két legény.
22.
Új betonhíd a Tápió felett;
a vízben, a kis betonhíd alatt,
a régi híd csonka falábai
sötétlenek. Víz és idő halad;
közel a hídhoz áll a honvédemlék
és hirdeti a bicskei csatát;
áll a szobor, de már jótékonyan
körülnőtték és elrejtik a fák.
23.
Szép volt a búcsú, a tábori élet,
sátorban és lobogó tűz körül;
szép volt az ágyúdörgés meg a puskák
ropogása is kellő messziről;
de észretért a sógor mihelyt látta,
hogy a golyók a tábort keresik.
– Gyerünk innen, mert idelűnek, osztán
vagy emberbe vagy lúba, kár esik!…
24.
Derékaljam királydinnyés homok;
fejem alja, párnám a hátizsák;
takaróm egy köpönyeg és szobám,
hálószobám a végtelen világ;
lámpám a Hold, éjjeli mécseim
a csillagok, egy éppen most lefut;
bárdolatlan mestergerendaként
lebeg fölöttem távol a Tejút.
25.
Gondolsz-e rám, míg járod a világot,
te hódító, te nagyvilági szép?
Gondolsz-e rám, míg repít tőlem
egy szélvésszel versenyző büszke gép?
Úgy gondolj rám, mint egy vándorra, kit
kocsid nyomán elfed az útipor,
mint akit a te száguldó, kegyetlen
géped egy zökkenéssel eltipor…
26.
Huszárszobor Jászberény piacán;
ágaskodik a tüzes paripa,
repül a mente; a huszár kezében
csakhogy nem harsan az a trombita;
csakhogy nem harsog: rajta-rajta, hurrá!
Harsanna meg bár, hogy támadna fel
az a sok szép jászkun legény, hadd látná,
hogy életét miért áldozta fel…
27.
Bojtárszobor Jászberény piacán,
ott mereng az ártézikút felett;
subában és legyűrt szélű kalapban,
néz messzire, néz a bojtárgyerek;
kezében hosszú, kampós somfabotja;
süthet a nap, eshet, fúhat a hó, –
talpánál farkastorkokból sugárzik
a víz, a jó, menyecskehízlaló.
28.
a jászberényi piacon eladtam
egy ingemet meg egy nadrágomat.
Minek is kettő? Elég nekem egy is,
az az egy is, ami rajtam maradt.
Jó helyre ment: egy szegényasszony vette
a fiának; nem panaszkodhatok,
mert kárpótlásul a jó anya két szép
édesalmát meg öt körtét adott.
29.
Én nem szégyellem magamat azért,
hogy nincs fejemet hol lehajtanom;
ezt a szégyent a prófétákkal és
Jézussal bátran lehet osztanom;
előttem járnak a legnagyobb költők,
Balassa és Csokonai vezet,
Arany, Petőfi. Élve élhetetlen,
de halva tán halhatatlan leszek…
30.
Kis akácosban, a Holt-Tisza partján,
itt éjszakázok, szabad ég alatt;
hallgatom, hogy kiabálnak felettem
a kóválygó vakvarjú-madarak.
Csúnya hangja van a vakvarjúnak
csendes éjjel a Holt-Tisza felett. –
Földönfutó költő, hány elvakult,
kárörvendő, rossz ember emleget!…
31.
Tudtam mindjárt hogy a kis éji vendég
cserkésző sün; egészen odajött
fekvőhelyemhez. Megfogtam az orrát,
de ijedten összegöngyölödött.
Simogattam, szőrmentében a tüskést, –
a szeretetet ő is szereti, –
orrát kidugta, felállt és szuszogva
elrobogott mint egy kis gőzkocsi.
32.
Éjfél után lehűlt a levegő,
fázni kezdett rajtam a köpenyeg;
felébresztett egy kis alvás után,
rideg éjjeliőrként a hideg;
átmentem a gáton, a Holt-Tiszán;
a parton egy kis erdő feketéllt.
Mentem, mentem a holdvilágos éjben,
a holdfény őrült szerelemeseként.
33.
Mendegéltem, amerre vitt a lában,
dűlőn, mezsgyén, tekergő ösvenyen;
a holdvilágos, elvarázsolt földön
csak fekete árnyékom jött velem,
a határban, hol nappal sosem jártam,
hol nem volt semmi keresnivalóm,
a csendes tájon, mint egy másvilágon,
túl életen-halálon, holt folyón.
34.
Azon vettem magamat észre, hogy
tilosban, egy dinnyeföldön vagyok;
ott hevertek a nagy dinnyék és várták,
hogy jöjjenek a dinnyetolvajok.
Mi lenne hogyha meglékelném őket
s levenném a legnagyobb görögöt?…
De ne idézzük dinnyeföldon, éjjel,
a könnyen megjelenő ördögöt!
35.
Földigeresztett szárnyakkal a kunyhó
nem messze kotlott; a pulikutya
ugatni kezdett. Gyerünk innen gyorsan,
mert megfog a csősz és van rá oka
nem hinne, hogy nem dinnyét lopni járok,
még utánamlő, ha elszaladok…
Egy örök nyárban dinnyecsősznek lenni,
kunyhóban lakni, – ébren álmodok.
36.
Pék és cukrász fiatal útitársam,
Pestről gyalog; két napja nem evett,
farkasfogakkal vígan abrakolja
a tőlem kapott száraz kenyeret.
Fütyül-dalol silány műdalokat,
érző szívét hangjában rezgeti;
ártatlan, szépre éhes-szomjas gyermek,
halat kér és kígyót adnak neki.
37.
Futózápor az út porát
elverte; az út közepén
fekszik fejét karjára hajtva
egy ember, egy parasztlegény;
kezében hosszú tölgyfabotját
szorítja. Mi baja lehet? –
Titka felett kíváncsian
dereng a hajnalszürkület.
38.
Keve alatt, a kopár legelőn,
megy a csorda, éhség legelteti;
mélán ballag a csordakút felé,
s a délibáb lassanként felveti.
A délibábban áll a csordakút is,
itatókút a tenger közepén;
iszik, iszik a csalfa délibábból,
míg egy veder víz lesz a fenekén.
39.
Kiskun fiú, anyaszült meztelen,
mint egy cigány, szerecseny, indián,
jár a Berettyó partján egész nyáron
a legelésző tehenek után;
elémáll s nézi, hogy festegetek;
ágyékára teszi a tenyerét,
úgy öltözik fel a szegény kis árva,
szégyelli a kis kopasz bederét.
40.
Itt még olyan a táj, mint hajdanában,
míg nem szabályozták a vad Tiszát:
legelő és kaszáló. Nagy az ártér;
mintha nem volna, eltörpül a gát.
Szénaboglyák füllednek a kaszálón,
csomborvirág szagával száll a szél;
a legelőn gulya rázza kolompját, –
az is a régi nagyszarvú, fehér.
41.
Ötszázezer tégla oszlopban áll
a Tisza gátján. Nem elég erős
a föld, – kőgát kell már a Tisza ellen!
Ötszázezer, félmillió vörös,
vadonatúj téglakatona áll,
oszlopban a gáton;jaj minekünk:
rab folyók és rabnépek, börtönünkből,
tán soha többé, ki nem törhetünk!…
42.
Sok a halász, kevés a hal manapság
a Tiszában, pedig volt valaha
annyi mint víz, de haj, letűnt azóta
a halászok szerencsecsillaga.
S ahogy a Tisza vizében fogy, ritkul,
ívóhelyek hiányában a hal,
a nép szívében is úgy fogy, úgy ritkul
maholnap meghal a nóta, a dal.
43.
Nem gyújtották fel, nem döntötték romba, –
bontják a kastélyt kíméletesen,
követ kőről csínyjával; nem marad
maholnap a kastélynak nyoma sem;
köveiből majd új házak épülnek,
kőből a régi vályog, sár helyett,
és nem jobbágyok, nem cselédek lakják,
hanem egyenlő, szabad emberek.
44.
Még áll a régi parádés istálló,
kényes lovak kastélya valaha;
most mily üres: kidőlt az ajtók szárnya,
törve és tárva minden ablaka.
A német gróf négyszeresét cifraszűrben,
nem hajtja többé strucctollas kocsis;
eltűnt a régi fény, a kocsiszínből
megszökött már az utolsó póc is.
45.
A Saj-foknál, a halásztanya mellett,
tüzet rajtunk és szalonnát sütöttünk,
borozgatunk. Repült a délután,
hajlott a nap nyugovóra, hazamentünk;
három barát, ki ritkán látja egymást,
az is lehet, hogy többé sohasem…
A Saj-foknál azt a halásztanyát
gondolatban még fel-felkeresem.
46.
Az asztag lomha, sárga tetejét
a cséplőgép, mint veres fenevad,
eszi kévénként, zsákgyomraiba
pergetve az acélos magvakat.
Fogy az asztag, nő a szalmakazal;
egyszer megáll és továbbmegy a gép;
ottmaradnak a csendes szalmakazlak;
részét megkapja s tovább tűr a nép.
47.
Hazafelé mennek az esthajnalban,
a Tisza gátján. Vége van a nyárnak;
két-három mázsát keresett mindössze,
mint tallón a liba, kiki magának;
ronggyátépte ruhájukat a munka,
kiolvasztotta zsírjukat a nap;
mennek a Tisza gátján, mint rúd mellől
kidőlt, kihasznált, elcsapott lovak.
48.
Bevert az eső, ülünk egy kis házban,
egy rokkant ember, egy asszony meg én;
gyermek nincs, nem kell; mire is csinálnák? –
Sok az ember, hadd vesszen a szegény.
Van ilyen tanya most minden határban;
van sok ilyen nyomorgó proletár;
pedig jó föld ez, vastag televény,
százezeréves fekete mocsár.
49.
Fekete föld, fekete átok rajta;
paradicsom lehetne, Kánaán;
mennyi tej, méz folyik le hasztalan
két nagy folyón, a Tiszán, a Dunán;
két Níluson és három Körösön,
gátak között mennyi ész, akarat
hömpölyög tenger és halál felé,
gátak között, közömbös ég alatt?!…
50.
Vörösen megy le minden nap s az égen,
maga után hagy vörös lobogót,
de feljön a hajnalcsillag, a hold,
s kigyúlnak a homályos ablakok.
Piros felhőzászlókkal jön a hajnal,
piros sugárral kél mindig a nap,
de csakhamar megaranyosodik
s a rózsafelhők széjjelfoszlanak.
51.
Feje felett izzik a bádogernyő,
testét olaj, verejték, por fedi;
ott ül egész nap a kormánykeréknél
s a berregő traktort vezetgeti.
Száraz a föld, az ekesor nyomában
porfelhő kél. Nem is ember talán
az a legény; én otthagytam a gépet;
„magánjáró”, járjon, ha tud, magán.
52.
De szívesen a helyére is ülnék,
mondván: testvér, dolgoztál eleget;
most menj fürödni, játszani, pihenni,
add ide azt a kormánykereket.
De csak bámuljuk egymást messziről,
két idegen, egy rab, meg egy szökött;
én megyek az úton, ábrándozok,
ő meg töri traktorral a rögöt.
53.
A Tisza partján állnának a házak,
végig a Tisza partján kétfelől, –
ott laknának a Nagyalföld lakói,
sugaras, párás, tiszta levegőn,
az osztatlan föld és megosztott munka
édenkerti, boldog szülöttei,
és földreszállott mennyországukat
a pokol se tudná megdönteni…
54.
Akácvirág! Egyetlen fürt a nyárban,
másodvirág, annál illatosabb,
mézesebb minden májusi virágnál,
hisz a nap is izzóbb, hatalmasabb.
Leszakítom és szívom a szívemre,
hadd fájjon, bírja; férfiszív, erős;
hasadjon meg ha nem bírja a fájást,
ha benne van már a halálos ősz!
55.
Kettős kút a kiterjedt legelőn,
benn a városban is kettős torony, –
kevély, gazdag nép, nyakas kálvinista
kunok lakták Kunhegyest egykoron.
Kunok ma is; még áll a legelőn
a kettős kút, a városban is áll
a kéttornyú nagytemplom és az őr
minden óraütés után dudál.
56.
Piac sarján, a templom közelében,
egy élelmes ember mozit nyitott;
jól megy és jól megy mellette a söntés.
Homály borítja a nagytemplomot,
a két tornyost, a Tejutat, de fénylik,
fényben úszik a mozi homloka, –
betört a Nagykunságba, Kunhegyesre
a film, a nagyvilág, Amerika.
57.
Csak magyarul tud, pedig nem magyar:
világoskék szemén, szőke haján,
gránátosszűlő deli termetén
messziről látszik, hogy német leány.
– Szíp, derík jány, – mondják a kun legények;
megbámulják, de nem kerülgetik;
mert ők mégis a feketeszemű,
betyáros kis barnákat szeretik.
58.
Nem lehetett szomorúbb, elhagyottabb
puszta korában sem ez a vidék,
mikor tanyával még nem rakta így meg
s nem törte fel a szűz gyepet a nép;
gulya, ménes, juhnyáj, disznó legelt,
madárvilág lengett a láp felett…
Mennyi tanya! Látni sehol egy lelket,
egy embert, egy madarat sem lehet.
59.
A széles, rögös marhahajtó úton
senki sem jár, csak én magam megyek
Karcag felé; zúgnak fejem körül
az ismerős, apró marhalegyek.
Végre egy éltes cívispár jön bricskán;
vasárnap van, úgy látom a ruhán;
pihen mindenki, az ember, a jószág;
vasárnap van, csend van minden tanyán.
60.
A tibuci csárdában ül a csaplár
a nagy ivóasztalnál egyedül,
s hallgatja, hogy a pesti stúdióban
vasárnapi műsorra mi kerül.
Faj a foga egy nagyobb készülékre,
de ahhoz kéne két anódtelep,
míg az egyik töltetni oda volna.
Pártolom. – Egy kisfröccsöt rendelek…
61.
Vizet! Vizet! – kiált a föld az égre,
mint óriás, cserepes, szomorú száj,
s az égből nem hull eső, egy csepp harmat, –
mindent feléget a hosszú aszály;
vizet kiált és álmodik a föld,
árvízzel és tengerrel álmodik;
fürdik álmában, nyeli üdvözülten
egy vízözön dicső hullámait.
62.
Minden nyílást kihasznál a tanyák közt
a délibáb; ezüst lábon lebeg,
lopakodik, leselkedik az Alföld
szélén, mint egy kitagadott gyerek,
vagy mint határt nem tűrő hiú lélek,
ki önnön tükrét sírva kergeti,
mint elűzött király, aki reméli,
hogy országát még visszanyerheti.
63.
Eltűnt a kócsag, a daru, a gém,
mióta eltűntek a vadvizek;
de visszajönnek, míg a Nagyalföldön
egy tócsa lesz, a sírós bíbicek.
Bíbic! Bíbic! – kiabálnak felettem,
kísérnek az oktondi madarak;
mintha keresnék rajtam: hova lettek
a régi szép kiterjedt mocsarak.
64.
Beszéltem egy csikóssal, aki látta,
mikor népével a kígyókirály
átúszta a Dunát egy éjszaka
s vitte délre, ahol még van mocsár,
népét, a kígyók szörnyű sokaságát;
habosra verték a mély folyamot
s elvitték a lecsapolt, a kiszáradt
Alföldről az áldást, a harmatot.
65.
Karcag alatt egy öreg szélmalom
áll munka nélkül, noha fú a szél;
leülhetne, le is fekhetne bátran,
pedig most őrlődik az új kenyér, –
hengermalomban… Úgy mereng a múlton,
a szélmalom, mint egy ókori vár;
téglafalán felmeszelt nagy betűk
hirdetik, hogy „A motor is darál”…
66.
Ismeri Marxot? Olvasta a Tőkét?
kérdezte tőlem az ifjú titán,
kiből jámbor keresztény újságíró,
csendes ember lett a kommun után.
Nem olvastam… Akkor nem lehet költő,
jelentette ki illetékesen.
Sebaj! mondtam. Hisz nem ismerte Marxot
Dante, Sekszpír, Gőte, Petőfi sem…
67.
Nyakig a meleg vízben üldögélek
s mint egy bivaly, lustán hunyorgatok:
csillog a víz. Ha mindent elfelejtek,
nem tagadom, még boldog is vagyok.
anyám méhében lehettem ily boldog:
víz vett körül, meleg víz ottan is,
jó, hogy világrajöttem, ha másért nem,
ezért a vízért. Ennek párja nincs.
68.
A kun határon, az országút mellett,
van egy kis árva cselédtemető;
sovány akácfák virágtalan alján
korhadó fejfák, – nem jut oda kő;
sok síron fejfa sincs, de az a legszebb;
pihentem ott, ültem egy jeltelen
gyepes sírhalmon, mintha nem is ültem,
hanem feküdtem volna odalenn.
69.
Forró mocsár van itt a föld alatt,
a föld alatt is izzó délibáb;
csak fúrni kell s lidérclelkét okádja,
böffenti fel a földalatti láp;
csak fúrni kell: a földben és a népben
van annyi alvilági őserő,
van annyi fojtott forró szív és lánggal
lobogni vágyó pihent agyvelő!
70.
Felvevőgépek vad pergőtüzében,
erkélyen áll a vezér és szaval,
ismétlőfegyvert ráz a jobb keze,
hasonlóképpen bibliát a bal.
Ne tudja a balkéz, mit ráz a jobb!
Tombol a nép, ünnepli nagy fiát,
isteníti a nagy színészt, imádja,
komédiás nép, a komédiát.
71.
Hogy néz rám! hogyha szemmel ölni tudna,
megölne rögtön… Magában megölt,
lesújtott régesrég, mint Káin Ábelt.
Sötét dühe zuhog rám, mint a föld,
a sírgöröngy a koporsófedélre.
Halott vagyok előtte, járó hulla,
temetetlen kísértet, levegő,
senki, semmi, nem ember, nem szám, nulla…
72.
Sötétkamrában, vörös fény alatt,
hívják elő a fényképek fonákját,
amit kék fény mar az érző lemezbe. –
Nem ócsárlom a sötétkamrát,
a vörös fényt; nem ócsárolhatom
az élethívó sötét anyaméhet;
de napvilágra, szabad égre vágyik,
kék fényre minden kép és minden élet.
73.
Sötét este érkeztek Budapestre;
sötét este a város ragyogott;
utánuk fordultak az emberek,
nézték a hat különös alakot:
hat cifraszűrös, daliás csikóst
a Hortobágyról, onnan vagy talán
egy szép meséből, ahol van még pásztor,
gulya, ménes, puszta, cserény, karám.
74.
Őszbe vegyül az erdő zöld haja,
érni kezd már a som meg a fagyal;
a galagonyabokor meg a csipke
lánggal lobog és elnémult a dal;
szajkó rikácsol a cserés felett,
sárga bokorban ijedten csörög
egy sárgaszájú feketerigó,
fekete, mint a fekete üszög.
75.
A gyalogbodza fekete bogyója
csillog az árokparton. Mit remélsz,
koldus költő? Tintád se lesz maholnap;
szedd a bodzabogyót, vidd haza és
csinálj belőle tintát; a libák is
megnőttek, lesz toll, hullnak levelek, –
sárga levélre írd és szórd a szélbe
utolsó, őszi, hattyúversedet!
76.
Terka néném, anyám kisebbik húga, –
hallotta ő is költő híremet
s eljött Zerindről a nagy őszi sárban,
látni és megtérítni engemet;
gyalog jött, hosszú negyven kilométert;
le sem ült, csak ágyam végéhez állt
s nézte, volt pesztrám, szegény Terka néném,
a nénje híres-neves nagyfiát.
77.
Tiba sógor, a víg cserépverő,
eltűnt a nagy háború elején
s magára maradt kisdedével,
Terka néném, a házatlan szegény,
és szombatos lett, lemondott a húsról,
a világról, mindene lett a hit:
a hit tartotta csak, hogy meg nem ölte
kenyérért síró szép gyermekeit.
78.
De szép is volt vasalt fehér ruhában,
kökényvirágos Húsvét-ünnepen,
de szép eladó lány volt Szabó Terka! –
Ott állt az ágy végénél dísztelen,
szél cserzette, ráncos, bájtalan arccal;
csak a szeme sugárzott, ragyogott,
feltámadásban, mennybemenetelben,
végítéletben. Állt és vallatott.
79.
Sajnállak Jóska, mert hamis úton jársz,
világ rabja, szociálista vagy;
de én hiszem, hogy eljön érted Jézus,
nem engedi, hogy holtig rab maradj. –
Így beszélt és hazament Terka néném
Zelindre az őszi sárban gyalog;
nem tudom: él? hal? de el nem felejtem
és jóslatára félve gondolok.
80.
Meghalt apám a faluszéli házban,
a temetésén sem lehettem ott;
nem vethettem egy rögöt sem utána,
nem is tudtam elhinni, hogy halott.
De szépen halt meg, ritkaszép halállal
az én világgal hasonlott apám:
halálos ágyán látott felragyogni
egy csillagot az anyám homlokán.
81.
Ezt a kemény fehér somfanyelet
én magam vágtam a Hosszúhegyen;
nem ütni-vágni, verekedni, csak hogy
kezemben mégis valami legyen;
hogy ne felejtsem, mi kell a világhoz:
szívós akarat, kemény fő s tenyér;
légy velem Isten s jer velem, te bütykös,
te tőrőlmetszett vitéz somfanyél!…
1934
